- Hasonló eseteket nem nagyon találunk a magyar közéletben. A politikai botrányok genezise meglehetősen érdekesen alakult Magyarországon. 1990-94 között főleg pártok revolverezték egymást különböző ügyekkel. Talán emlékeznek rá, hogy állítólag valaki egyszer azt kiabálta be a parlamentben, hogy "hordót a zsidónak". Ezen aztán hosszú hónapokon át folyt a vita. Az 1994-98 közötti botrányok nagy része már nem szimbolikus értékek, sokkal inkább kőkemény gazdasági érdekek mentén robbant ki. 1996-ban éppen a Figyelő szellőztette meg a később az úgynevezett Tocsik-botránnyá dagadó sikerdíj-történetet, ami végül elsodorta az ÁPV Rt. vezetőit és Suchmann Tamás minisztert.
- Nálunk miért csak 20 évente akad példa arra, hogy az elégedetlen belső emberek arcukat vállalva borítsanak?
- Ezek valóban kivételes esetek, a magyar politika természete ugyanis többnyire az, hogy a belső emberek névtelenül szivárogtatnak. Az elmúlt negyed században számtalan példa volt arra, hogy a minisztériumok különböző, általuk kifogásolt félkész tervezeteket titokban eljuttattak a sajtónak, majd a kormány kommunikációs defenzívába kényszerült. A tanulság elsősorban nem az, hogy a mindenkori kormányzat vezetőinek nem sikerült olyan munkahelyi légkört teremteni, hogy ez ne forduljon elő, hanem az, hogy óriási egzisztenciális félelem élhet a szivárogtatókban. Horváth András például még attól is tarthat, hogy nemcsak politikai, de gazdasági csoportok is utána nyúlnak.
Az interjút teljes terjedelemben keresse a Figyelő 48-dik számában.