Túl a futball-Európa-bajnokságon, alig két héttel a nyári olimpiai játékok rajtja előtt ismét felmerül a kérdés: vajon megéri-e világversenyt rendezni? Tadeusz Olszanski szerint mindenesetre manapság a lengyel szív hevesebben dobog. „A leg-fontosabb, hogy a pályán nem kaptunk ki az oroszoktól. Emellett büszkeség és elégedettség tölt el bennünket, mert ez az Európa-bajnokság nemcsak úgy sikerült, ahogyan elterveztük, hanem még annál is sokkal jobban!” – büszkélkedik a Figyelőnek a lengyel újságíró-műfordító (a két rendező ország gyorsmérlegét lásd külön a keretesben).
<#zaras_figyelo#>

Tűzijáték a kijevi Eb-döntő után. Pénzben nem kifejezhető hozadékok. Fotó: MTI

ELŐRE AZ IDŐSKÁLÁN
Igen, a nemzet büszkesége. Sokak szerint ez pénzben kifejezhetetlen, ám mégis az egyik legfontosabb hozadéka egy-egy világversenynek. „De legalább ilyen fontos, hogy az olimpiát rendező város az előkészületek néhány évében akár húsz-huszonöt évet is ugorhat saját időskáláján” – teszi hozzá lapunknak Schmitt Pál. A volt köztársasági elnök – 1995 és 1999 között a Nemzetközi Olimpiai Bizottság alelnöke – Münchent és Barcelonát említi példaként. A bajor városban európai színvonalú metróhálózat épült, míg a spanyolok egy mindaddig lerobbant egykori ipartelepre álmodtak olimpiát – sikeresen. Mindkét városban időszerű volt a fejlesztés – érvel Schmitt, ám olimpia nélkül talán évtizedekig is elhúzódik a megvalósítás. London most hasonló utat jár be. Ahogyan erről ez év elején részletesen beszámoltunk (Figyelő, 2012/1.), az angolok egy hatalmas rozsdaövezetet varázsoltak újjá. Az olimpia falu, valamint a központi stadion térsége a legnagyobb városi parkká alakult át, amelyet Európában az utolsó 150 évben építettek.

Mindezt ugyan kétszer annyiért, mint a 4000 milliárd fontos pályázat benyújtásakor tervezték, ám az újragombolt, 9,298 milliárdos költségvetést már tartották. „Amit vállaltunk, teljesítettük” – írja a játékok előtti utolsó hivatalos gazdasági jelen-tésében Hugh Robertson sportminiszter. A minden részletre kiterjedő kimutatás szerint az olimpiai sportlétesítmények 1,038 milliárd fontba kerültek, a városnegyed rehabilitációjával és az infrastruktúra kiépítésével kapcsolatos költségek 2,095 milliárd fontra rúgtak, míg a metró- és vasútvonalak, valamint -állomások létesítése, korszerűsítése 897 millió fontot emésztett fel. A jelentés a bevételi oldalon három forrást, nevezetesen állami hozzájárulást (6,248 milliárd font), London város részesedését (875 millió), valamint lottóbevételeket (2,175 milliárd) említ.

„Egy-egy olimpia kapcsán a legnagyobb költséget az infrastruktúrával, a város- és közlekedésfejlesztéssel kapcsolatos kiadások jelentik” – emeli ki Almássy Tibor. A Price¬waterhouseCoopers cégtársa pár éve a kollégáival részletes hatásta-nulmányt állított össze. Ebben felhívta a figyelmet arra, hogy egy esetleges budapesti olimpia megvalósításának előfeltétele a GDP folyamatos, 4 százalék fölötti növekedése, valamint hogy az infrastrukturális fejlesztésekhez az ország képes legyen igénybe venni az Európai Unió forrásait. „Akkoriban még nem lehetett látni, hogy a gazdasági világválság két hullámban is támadni fog” – emlékezik vissza azokra az időkre Almássy, amikor komoly embereket mozgatott meg a hazai rendezés ötlete. Hozzáteszi: „Ekkor még élt a remény a tekintetben is, hogy Magyarország a horvátokkal szövetkezve esetleg elnyerheti a 2012-es futball-Európa-bajnokság társrendezését, ez remek próbája lehetett volna az olimpiá¬nak.” A szakember szerint nem kérdés, hogy a sport rendkívül nagy üzlet. „Egészen biztos, hogy a kelet-közép-európai térségből valamelyik város előbb-utóbb pályázik, és az olimpia egészen új dimenzióba helyezheti azt az országot, nemzetet” – állítja határozottan Almássy, aki óva int attól, hogy a magyar tervet véglegesen sutba dobjuk. Ugyanakkor alapvető szemléletbeli változást javasol. Nemcsak itthon, de globálisan is. Úgy véli, a NOB-nak szakítania kellene az eddigi jelölési hagyománnyal. Csak példaként: a Bécs–Budapest–Pozsony (utóbbi helyett netán Prága) rendezés ideális mértékben megosztaná a kockázatokat, terheket, ugyanakkor minimálisra csökkenthetné a fölösleges kiadásokat.

„Az újkori játékok eszméje összefonódott az egy olimpia egy város elvével. Hogyan lehetne szétválasztani az olimpiai falut, az újságíróközpontot, az orvosi csapatot, a koordinációt? – mond ellent Schmitt Pál. – Az olim-
piai mozgalom eszméje az egyetemességet jelenti a megosztottsággal szemben, hiszen a játékok ideje lehetőség arra is, hogy a világ ifjúsága itt találkozzék.” Olimpiát rendezni egyébként tényleg nem rossz üzlet. Valójában csak a 2004-es athéni és az 1976-os montreali ötkarikás játékokra lehet azt mondani, hogy nagy és sokáig kiható negatív gazdasági tehertételt jelentett a rendező ország számára. A kanadai adófizetők például egészen 2006-ig nyögték a montreali olimpia finanszírozására bevezetett különdohányadót.

A rendezők egyik legfőbb gondja, hogy a világversenyekre felhúzott olykor több tíz- sőt százmillió eurót felemésztő létesítmények aktív utóhasznosítása csak részben megoldott. Nemrégiben képsorozat járta be a világot, amely rozsdásodó széksorokat, elhagyatott pályákat és csarnokokat, szeméttelepre hajított egykori tornaszereket mutatott – Pekingből. Mint ahogyan egy baseball- vagy kerékpáros-stadiont, a szlalom kajak-kenu pályát még az olyan világvárosok, mint Peking vagy London sem tudják később kellőképpen kihasználni.

Futball-Európa-bajnokságra már pályáztunk, nem kaptuk meg. Az olimpiai pályázatig el sem jutottunk. Kicsiben azonban megy. Már amennyire kicsinek lehet mondani Debrecen sorozatos sikerét. 2001 óta tizenkilenc jelentős nemzetközi sporteseménynek adott otthont a cívisváros. A legnagyobb bravúrt kétségtelenül legutóbb hajtották végre, amikor a belgák visszalépése után 96 nap alatt hozták tető alá az úszó-Európa-bajnokságot, amely átütő sikert hozott mind a rendezést, mind az eredményeket tekintve: 26 érmet (9 arany, 10 ezüst és 7 bronz) szereztek sportolóink.

Debrecenben tíz év alatt összesen mintegy tízmilliárdos beruházással épültek fel azok a sportlétesítmények, amelyek immár tucatnyi sportágban alkalmasak világversenyek megrendezésére. A 19 nagy debreceni sportesemény rendezési költsége alulról súrolja a 3 milliárd forintot. Ennek mintegy 30 százalékát állta a megyei jogú város, alig 10 százalékos volt az állami hozzájárulás; ez utóbbit némileg meghaladták a reklám- és marketingbevételek.

PÉNZBEN MEGFIZETHETETLEN
Összességében tehát Debrecenben mintegy 13 milliárdos sportcélú befektetésre volt szükség ahhoz, hogy a női kézilabda-, duatlon-, aerobik- és cselgáncs-Európa-bajnokság, a tornász-Európa-bajnokság és -vb, az utcai futó-világbajnokság, az U20-as atlétikai vb mellett az úszóvilág élvonalát is többször vendégül láthatták. Nem elhanyagolható szempont, hogy immár sztráda halad el a város mellett, ismét aktív a repülőtér; miközben szállodák és éttermek sora vált alkalmassá a legmagasabb szintű vendégfogadásra. „Cserébe csak a mostani úszó-Európa-bajnokságnak világszerte közel egymilliárd nézője volt. Az a publicitás, amelyhez így a város hozzájut, pénzben megfizethetetlen volna” – ajánlja figyelmünkbe Orendi Mihály, a Debreceni Sportcentrum és ezzel együtt valamennyi itt rendezett esemény igazgatója. A részletes elszámolás valószínűleg július közepére készül el, de minden bizonnyal teljesíteni tudták a város azon elvárását, hogy az esemény ne legyen ráfizetéses.

Másfelől viszont az elmúlt tíz évben itt befektetett 13 milliárd forintot vessük össze azzal a 4600 milliárddal, amely egy budapesti olimpia várható befektetési igénye. Ha mondjuk a 2028-as olimpiát céloznánk meg, akkor az elkövetkező évtizedben legalább 300 „debrecennyi” pénzre, beruházásra lenne szükség (ennek 30 százaléka származhatna az EU-s alapokból), folyamatos GDP-növekedés mellett és úgy, hogy ne rokkanjon bele az ország. Erre azért aludjunk még néhányat.