A távlati cél egy politikai unió létrehozása. Arról, hogy ez pontosan mit jelent és mikor valósulhat meg, a jelenlegi stádiumban még találgatni sem érdemes. De a tabut megtörték, megfogalmazódott egy eszme, amely ahogyan konkretizálódik, úgy készteti viszonyulásra az egyes tagállamokat. A többsebességes Európa, amely ugyan eddig is létezett, bár uniós szinten tagadták, mostantól mindennapi politikai realitássá válik. Az Európai Unió jó eséllyel előbb foltokra foszlik, mielőtt majdan egységes mestermunka áll össze belőle, legalábbis a föderáció híveinek a reményei szerint.

A bomlás egyből meg is indult. Miközben a nemzetközi sajtó még azt elemezte, vajon miért hátrált meg Angela Merkel, amikor végül is elvben hozzájárult a latin adósságok közösségi szétterítéséhez, Finnországból és Hollandiából már jelezték, hogy a németek helyett ők blokkolják majd a csúcson erről elfogadott döntést. Vagyis a spanyolok és az olaszok mégsem segíthetnék ki EU-s mentőalapokból a megrendült bankjaikat adósságállományuk növekedése nélkül. Az alkudozás tehát folytatódik tovább, miközben az egyre nagyobb bajban lévő déli tagállamokra növekvő nyomás nehezedik, hogy helyezzék magukat az Európai Bizottság gazdaságpolitikai gyámsága alá. Minél tovább húzzák, annál több szuverenitásba kerülhet a szolidaritás.

Aki ez ellen nemzeti alapon berzenkedik, azt Brüsszelben emlékeztetik arra, hogy a jelenlegi válsághelyzetet szuverén államok önálló gazdaságpolitikái hozták össze. Ezt érdemes minden olyan tagállamnak figyelembe venni, amelyik többet vesz ki a közös kasszából, mint amennyit befizet. Ráadásul bármikor rászorulhat a közösségi mentőalapokra is. Egyelőre valóban nem tudni, hogy hosszú távon ki jár jobban: azok az euróövezeti és oda komolyan készülő tagállamok, amelyeket a közös pénz fenntartásának kényszere egységesülő fiskális politikára kényszerít, vagy azok a tartósan a zónán kívül maradók, amelyek a versenyképesség elsődlegességét hangoztatva ellenzik a gazdaságpolitikák integrálását. Mi mindenesetre ez utóbbi sebességi fokozatra készülünk ráállni. „Egyáltalán nem biztos, hogy Magyarországnak ezekben az új nagy uniókban részt kell vennie” – rögzítette kiindulási álláspontját a parlament előtt Orbán Viktor. Pedig az egymásra hangolódó válságkezelés eddig legalább megakadályozta az összeomlást a legkritikusabb helyzetekben is, folyamatosan igazolva, hogy a közösségi konszenzuskeresés eredményesebb tud lenni, mint az egyéni, unortodox rögtönzések. Két év hazai gazdaságpolitikai mérlegét megvonva nincs okunk feltételezni, hogy ez a jövőben másként lesz.