Szombati cikkünkben a hun-magyar kapcsolatok néhány kérdését feszegettük, most a még ma is népszerű kettős honfoglalás elméletét mutatjuk be, és azt, mi a legújabb álláspont a magyarok Kárpát-medencei bevonulását illetően.

Avarok tengerébe érkeztünk?

A napjainkra már a középiskolai történelem tankönyvek lapjain is megjelenő kettős honfoglalás elméletét még Nagy Géza foglamazta meg a XIX. század legvégén, de a ma is sokak által ismert érvrendszert László Gyula régészprofesszor dolgozta ki részleteiben. Nézete szerint már az avar korban, a VII. század végétől magyar nyelvű csoportok jelentek meg a Kárpát-medencében. László Gyula az 1940-es években az avar-, illetve a honfoglalás kori lelőhelyek térképezéséből indult ki. Érdeklődését az keltette fel, hogy az akkoriban ismert, VII–VIII. századi avar lelőhelyeket ábrázoló térképet összevetette a X. századi magyar temetőket ábrázoló térképpel, s azt találta, hogy azokon a területeken, ahol magyar sírok koncentrálódnak, hiányoznak az avarok és fordítva.k_fn9_cikk_banner Ebből arra a következtetésre jutott, hogy az Árpád vezetésével a IX. század végén a Kárpát-medencébe érkezők egy olyan földet foglaltak el, ahol jelentős avar kori lakosság élt, így azokon a területeken telepedtek le, amelyeket az avarok szabadon hagytak. Összevetette mindezt a Kárpát-medencéből ismert magyar helynevekkel, s azt találta, hogy mind a két népesség területén a magyar helynevek vannak többségben.

Lehetetlen volt ugyanakkor nem felfigyelni arra, hogy az általa számba vett avar kori temetőkből ismert sírok száma sokszorosát képviselte a honfoglaló magyarként értékelt temetkezésekének. Mindezekből, illetve a középkori magyar és külföldi krónikák többféleképpen értelmezhető adataiból László Gyula arra a következtetésre jutott, hogy a VIII. században a Kárpát-medencében már jelen kellett lenni a magyar nép jelentős csoportjainak.

Az 1940-es éveket követő évtizekben László Gyula sokszor visszatért a kettős honfoglalás elméletének bizonyítására. Mára azonban úgy tűnik, az által felhozott érvekkel szemben inkább ellenvéleményeket hoznak fel a szakemberek, semmint azt támogatókat. „Az 1940-es évek óta több tekintetben is jelentős változásoknak lehettünk tanúi. Egyrészt az eltelt évtizedekben előkerült újabb és újabb leletek teljesen átrajzolták a László Gyula kiindulási pontját jelentő elterjedési térképeket, így azokon az avar, illetve a honfoglalás kori temetkezések már koránt sem egymást elkerülő elterjedést mutatnak.

Azt is sikerült a régészeti kutatásoknak tisztázniuk, hogy a jellegzetes nagy sírszámú későavar temetők használata nem érte meg Árpád magyarjainak honfoglalását. A Dunántúlon ma már egyértelműen látszik az a régészeti horizont is, amely a térség IX. századi történetét meghatározó Karoling Pannónia lenyomataként tartható számon. Az Alföldön ezen időszak leletanyaga még csak kibonatkozóban van.

Munkácsy: Honfoglalás (wikipedia.hu)

Nem utolsó sorban pedig az 1950-es évek végén Szőke Bélának sikerült a korábban tévesen szlávnak tartott leletanyag reális újraértékelésével meghatároznia a 10–11. századi magyar köznép hagyatékát. Így az is nyilvánvalóvá vált a kutatás számára, hogy a magyar köznépet nem a későavar tömegek között kell keresni.” – mondta az fn.hu-nak Bollók Ádám régész, az MTA Régészeti Intézetének munkatársa.

„Ugyanakkor mindez koránt sem azt jelenti, hogy a Kárpát-medencébe érkező honfoglaló magyarok ne találtak volna itt már a későavar korszakban is helyben lakó népességet. S bár az általuk beszélt nyelv(ekk)el kapcsolatban jelen pillanatban a belső keletkezésű írott források hiányában találgatásokra vagyunk utalva, annyi valószínűnek látszik, hogy e népelemek nem jelentéktelen részét képezhették az elkövetkezendő évszázadok során a Magyar Királyság népeinek. Az ő anyagi kultúrájuknak a vizsgálata a régészeti kutatás kiemelt feladatai közé tartozik” – tette hozzá.

Mindez azt is jelenti, hogy bár a végérvényes válaszoktól nagyon messze vagyunk, a kettős honfoglalás elmélete abban a formában, ahogyan azt László Gyula megfogalmazta, ma már nem tartható. Az azzal kapcsolatban lefolytatott vita azonban igen sok megfontolsára érdemes szempontot hozott felszínre.

Nem hajtott a besenyő

bal_fn8_cikk_kapcsHa fentebb már többször is szóba került az Árpád vezényletével lezajlott magyar honfoglalás, vessünk itt egy pillantást arra is. Mint a korszak annyi más kérdését, ezt is problémák egész sora veszi körül – mégha ez a tény sokszor nem is tudatosul azonnal. A legtöbb történész által vallott hagyományos honfoglalás-kép már több évtizede megszilárdult, kevesen vannak csak a szakmában, akik eltérő véleményeket hangoztatnak. E kép szereves része, hogy részben nyugat-európai, részben pedig bizánci forrásokra támaszkodva a magyarok keleti szomszédaiként élő besenyőket tartják a honfoglalás közvetlen kiválóiként. Mindig is volt azonban néhány olyan történész, aki nem adott feltétlenül hitelt eme elképzelésnek.

„Ha kiindulási alapul a történészek többsége által feltételezett jelentős erejű besenyő támadást vesszük, amelynek elég erősnek kellett ahoz lennie, hogy a magyarságot kimozdítsa korábbi szállásairól, s előidézze a Kárpát-medencébe történő betelepülésüket, koránt sem túlzó az a gondolat, hogy ennek az eseménynek valahogyan tükröződnie kellene a korszak régészeti hagyatékában is. Ilyen nyomot azonban mindeddig nem találunk” – veti fel a régész.
 
„Nehéz azt is elképzelni, hogyan lehetett gyerekekkel, szekerekkel, csordákkal menekülni. De közelítsünk más oldalról is. Próbáljuk egy pillanatra a ránk maradt bizánci forrás szerzőjének nézőpontját is mérlegelni: a korabeli városi kultúra fellegvárából, Konstantinápolyból nézve milyen más, logikus magyarázat kínálkozott arra, hogy egy nép elhagyja korábbi lakhelyeit, s új hazát szerez magának, ha nem az, hogy valaki elűzte onnan. S nem érdemes meglepődnünk azon, hogy az egykori emberek – akárcsak a maiak – logikus magyarázatot igyekeztek találni az őket körülvevő világ eseményeire, gyakran spekulációkkal kitöltve a hiányos információk közötti ’réseket’. Látván a korszak forrásadottságait, sajnos mi is sokszor erre kényszerülünk. Olyan ez, mintha egy fehér lapon néhány fekete pontot látnánk csupán, amiket minden áron egyenes vonalakkal akarunk összekötni. Pedig semmi sem zárja ki azt, sőt, igencsak valószínű, hogy egykor hurkok is léteztek” - fogalmaz Bollók Ádám.

Ez volt a tervezett végállomás?

A besenyők elől való menekülés elképzelése mindennek ellenére központi szerepet játszik a honfoglalásról született legtöbb feldolgozásban. Olyan kutatói is akadt, aki e besenyő nyomást oly erősnek vélte, hogy azt is felvetette: a 899/900 telén Észak-Itáliában áttelelő magyar sereg – ritka jelenségről lévén szó – tuljadonképpen a magyarok további nyugatra történő vonulását készítette volna elő. Erre utaló nyom azonban mindezidáig nem került elő. A besenyők eme túlértékelt szerepének fényében az is nehezen lenne érthető, miért éppen a Felső-Tisza-vidékén ütötték volna fel sátraikat a X. század első évtizedeinek magyar fejedelmei, amint arra a korabeli sírleletek vizsgálata nyomán több régész is következtetett azáltal, hogy a mai Északkelet-Magyarország területén előkerült temetőket a fejedelmi kísérethez tartozó közösségek hagyatékának határozta meg.

Így eme áttelelés mögött érdemesnek tűnik más okot keresni. Összefügghet mindez azzal, hogy a források szerint a magyarok 900 tavaszán Itáliából „Pannóniába, mint sajátjukba tértek haza”. Nem véletlen, hogy ezt az évet szokás a honfoglalás befejező időpontjaként meghatározni. A kezdetekről azonban koránt sincs ilyen tiszta képünk. Az általánosan emlegetett 896-os év ugyanis a XIX. század végén kialakított konvenció eredménye. A történészek egy része azonban korábban, 894-től vagy 895-től számítja a honfoglalás eseménysorozatát. Egyesek azt is felvetették, hogy néhány magyar, vagy a csatlakozott népelemekből összeálló előörs már 894 előtt is megérkezhetett a Kárpát-medencébe.

Sőt, amint a régész fogalmaz: „Pusztán az eddig feltárt leletanyag alapján az is elképzelhető, hogy egyes magyar csoportok, előörsök már egy-két évtizeddel korábban is megjelentek a Kárpát-medence keleti régióiban. A frank évkönyvek legalábbis 862 óta ismerik őket, egy 881-es bejegyzés alapján pedig egészen pontos információkkal bírtak velük kapcsolatban. A kérdés tárgyi oldalát tekintve minden bizonnyal sokat fog segíteni, ha a magyarok feltételezett IX. századi kelet-európai szállásterületeiről (a bizánci források Levediájából, illetve Etelközéből) az utóbbi években jelentősen megszaporodó korabeli leletanyaggal összevetve a medencéből ismert formákat közelebb kerülhetünk majd a keletről beköltözők megismeréséhez”