Tanulság: az időbeni egybeesésből még oksági összefüggés nem következik, mert mindkét jelenségnek lehet ugyanaz az oka.
Nehéz szabadulni az analógia kényszerétől a most befejeződött labdarúgó Európa-bajnokság kapcsán. A csoportmérkőzések után a legjobb nyolc közé Spanyolország, Olaszország, Németország, Portugália, Görögország, Franciaország, Anglia és Csehország csapatai kerültek. Majd az egyéni kiesési szakaszban előbb Spanyolország, Portugália, Olaszország és Németország jutott a legjobb négy közé, azután Portugália és Németország legyőzésével Spanyolország és Olaszország vívta a vasárnap esti döntőt Kijevben, ahol Spanyolország csapata győzött, és Európa-bajnok lett 2012-ben.
A gazdasági irodalomban elterjedt rövidítés szerint a GIPS (PIGS???) az eurozóna négy leggyengébb, azaz legsebezhetőbb országát (Görögország, Írország, Portugália, Spanyolország) jelöli, amihez gyors vágta után Olaszország is csatlakozott, létrehozva egy újabb betűszót, GIIPS-t.
És most elmélkedjünk. A legjobb nyolc csapat között ott volt a GIIPS-ből négy ország- kivéve Írországot -, vagyis a negyeddöntősök fele (50 százalék). A legjobb négy közé került Spanyolország, Olaszország, Portugália és Németország, közülük hárman tagjai a „klubnak” (75 százalék), míg a döntőben összecsapó Spanyolország és Olaszország már egyértelmű GIIPS-i privilégiumot mutat (100 százalék). Ezután már nem is születhetett meglepetés, a GIIPS rendkívül fölényes menetelése után mindent vitt Spanyolország, és Európa-bajnok lett. A spanyol játékosok és a spanyolok ragyogtak, de már az ezüstérmes olasz játékosok sírtak, dühöngtek, vagy csak látványos szomorúsággal néztek a semmibe.
A három hétig tartó sorozatmérkőzések alapján összeállított Európa-válogatottban sem történt meglepetés, a tizenegy játékos közül feltételezhetően 9-10 a GIIPS országok nemzeti válogatottjából való. A siker elsöprő … legalábbis a futballpályán. Mi történt múlt hét csütörtökről péntekre virradó éjszaka? Varsóban csupán annyi, hogy Olaszország – általános vélemény szerint – meglepetésre simán verte Németországot, Brüsszelben viszont kezdetben a 27-ek alkotta Európa-csúcson, majd később a tanácskozó teremből „kiküldött” egyéb Európai Uniós tagországok után megmaradt 17-ek éles versenyében Olaszország és Spanyolország közös csapata simán verte a „női szövetségi kapitánnyal” küzdő Németországot. Érvényesült a papírforma. Ha Olaszország egyedül is kiverte Németországot, magától értetődően az Európa- és Világbajnok Spanyolországgal megerősítve a végeredmény nem lehetett kétséges. Talán nem is kellett volna órákat izzadni a csapatoknak Brüsszelben, a futballpályán történtekhez hasonló „tizenegyesrúgásokkal” pár perc alatt eljuthattak volna a végeredményhez, azaz ahhoz, hogy a spanyol és olasz bankok közvetlenül az uniós mentőalaptól kapnának segítséget – kikerülve a nemzeti államháztartásokat -, ami a magánbefektetők számára sokkal elfogadhatóbb.
Olaszország és Spanyolország a korábbi szigorú feltételek helyett jóval enyhébb lehetőségeket kaptak az olasz és a spanyol bankok megsegítésére. Az olasz és spanyol siker vitathatatlan. Legalábbis rövid (pillanatnyi) távon. Mi lesz hosszabb távon? Például fél, illetve egy év múlva. Németország – már az eddigi elégedetlenségük okán is – ragaszkodni fog a mainál sokkal szigorúbb Európai Bankfelügyelethez és bankszabályozáshoz.
Nehéz elképzelni, hogy a mostani olasz és spanyol bankmentő-csomag, kiegészítve csekély mértékű nemzeti államadósság uniós adóssággá konvertálásával, a nemzetgazdaságokban a túlélésen kívül kimutatható előnyöket hordozna.
S végül a kiinduláshoz visszakanyarodva: a labdarúgás és a gazdaság sikeressége és sikertelensége közötti negatív kapcsolat csupán véletlen? Nem hiszem. Erősebben is fogalmazhatok. Nem! És nem is a „cirkusz kell a népnek” ókori bölcsességre gondolok elsősorban (habár ezt a megközelítést sem kellene kizárni), hanem arra a folyamatra, amiben az eurozóna országok kamatszintje és egyes eurozónabeli országok inflációs rátáiból adódó reálkamatok alakulása a hitelezés túlzott mértékű felfutásához vezetett. A bankok „korlátlanul” hiteleztek, a „labdarúgó vállalatok” korlátlanul eladósodtak, miközben a labdarugó-világ legjobb minőségű termését folyamatosan felvásárolták. Ennek következtében – és ide vehetjük az immár a GIIPS előszobájában toporgó Franciaországot is – ezekben az országokban a keresetek növekedése többszörösen meghaladta a munka termelékenységét (míg Németországban a két index majdnem azonos).
Az adósságspirálba taszító gazdaságpolitika túl nagy áldozat egy ország pillanatnyi mámoráért.

Bánfi Tamás egyetemi tanár a Budapesti Corvinus Egyetem Gazdálkodástudományi Kar Pénzügyi Tanszékén.