Mert azért történtek jó dolgok is idehaza a mögöttünk hagyott szomorú évtizedben. Persze az sem mindegy, milyen bort iszik az ember. Miután pedig a Sas utcai Mokka sommelier-je nem tud kapásból válaszolni arra a triviális kérdésre, hogy Gere roséjuk a Tamástól vagy az Attilától van-e, Csaba László inkább a Dúzsinál köt ki. „Az nulla kockázatú.” A rizikófaktorok kiszűrése teszi oly nélkülözhetetlenné a közgazdászokat.

Ha már a szaktekintélyeknél és a különböző párlatoknál tartunk, Csaba László bizonyos értelemben Antal László tanítványának tekinti magát. „Ő kérdezte, amikor egyszer magyarázták neki, milyen jó a szaunázás – méregteleníti a testet, feldob, nagyot lehet sörözni utána –, hogy miért nem lehet mindjárt a sörözéssel kezdeni? Nem érdekelte más, csak a végeredmény.” Az is összeköti a több mint két éve elhunyt nemzetközi hírű közgazdásszal, hogy hasonló felfogásban élték végig a késő kádárizmust. „Nem voltam én ellenzéki. Akárcsak Antal Laci, kívül is voltam, meg belül is. Nem írtam szamizdatba, mindig fontosnak tartottam, hogy ha már írok valamit, az eljusson részint a szakmához, részint ha lehet – bár akkor nem nagyon lehetett – a szélesebb közvéleményhez.”

"Dialógus nélkül csak a sodródás, a stagnálás állandósul."
Fotók: Aknay Csaba

Otthon azt kapta ugyan indításnak közgazdász édesapjától, hogy „fiam, ne politizálj, a család épp eléggé megégette magát a XX. században”, de azt is látta, apját ez sem mentette meg a korai nyugdíjazástól. Ő a közéleti érdeklődése miatt inkább a jogra akart menni, de akkor meg a mama állt a sarkára, hogy na, azt már nem, legyen valami megfogható dolog a kezében, amivel kenyeret tud keresni. Jöttek a külföldi rokonok moderálni, hogy itt van ez a nemzetközi kereskedelem, ahhoz csak nyelv kell, van valami jogi része is, nem kötődik társadalmi rendszerekhez, és a világ bármely részén meg lehet élni belőle. Ebből lett a Közgáz külkereskedelmi szaka, azon belül is az elitnek számító nemzetközi pénzügyek.

A Figyelő szalon legfrissebb írását a csütörtöki lapban találja, vagy előfizetői hozzáféréssel érheti el.

<#zaras_figyelo#> Ez hozta magával a szakmai gyakorlatot a Világgazdasági Kutatóintézetben (VKI), ahol a témavezetőjével, a moszkvai tanulmányúton lévő Pécsi Kálmánnal csak az index aláírásakor találkozott. Mindenesetre kért tőle még egy időpontot, csak hogy elmondhassa: olyan rossz cikket még nem olvasott, mint Pécsi elvtársnak az egyik rangos szakfolyóiratban éppen megjelent írását. „Jó két órás vita lett belőle. Azt mondta, én nem értem a dolgok lényegét, nekem ehhez még olvasnom kell, és különben is lesz az intézetben egy szigorúan bizalmas, zártkörű vita valami fontos munkaanyagról, menjek el rá.” Attól kezdve Csaba László eljárogatott a szakmai vitákra, Pécsi meg egy idő után felvetette, hogy menjen oda dolgozni. „Mondtam neki, hogy Pécsi elvtárs, én nem vagyok párttag, meg nincs is kiírva állás, mire azt válaszolta: tudja mit, ezeket a praktikus dolgokat bízza rám.” A pártba sem kellett belépnie, s a nyilvános pályázat is megjelent, a tanszéki titkárnő háta mögötti rododendron takarásában kifüggesztve. Meglepő módon, Csaba volt az egyetlen jelentkező.

A hetvenes évek második felében, Bognár József, a nyitott gondolkodású akadémikus idején színes társaság jött össze a VKI-nál, alig volt köztük közgazdász. „Ott tanultam meg, hogy olyan csapatban kell, lehet és érdemes néha dolgozni, ahol senki nem érti, én mivel foglalkozom. Bizonyos értelemben ez olyan, mint az egyetemen. El kell tudni magyarázni olyanoknak, akik abszolút mással foglalkoznak, és más az agyberendezkedésük, hogy mit szeretnék mondani.” Rövid ideig még kacérkodott azzal, hogy az üzleti életben kössön ki, azután egy görögországi szakmai gyakorlat végképp elvette ettől a kedvét; közelről látta ugyanis, hogyan gyúrnak át egy hazai céget egy holland multi leányvállalatává. „Kell, hogy valamilyen tartalma legyen annak, amit csinálok, ami túlmutat azon, hogy a papír, meg én, meg a profit.”

Viszont 1978 után kezdett kibontakozni az európai egység, miközben a szovjet növekedés lelassulásával kiélesedett a szocialista tömb adósságválsága, s egyre nyomasztóbbá vált a gazdasági szervezet, a KGST működésképtelensége. Magyarországon is mind jobban előtérbe kerültek a visszacsinált reform negatív hatásai. A szikár közgazdasági szövegek súlyos társadalomkritikai elemekkel töltődtek fel, ezen a vonalon lehetett a legmesszebbre elmenni. Ám a keleti országok gazdaságával senki nem foglalkozott elmélyültebben, mert ez a Kádár-kori tabuk egyikének, a Szovjetunióval való megbonthatatlan szövetségesi rendszernek a része volt.

„Nyílt egy piaci rés, hogy olyasmit lehet csinálni, amit más nem csinál, ami érdekes, és amivel én olyan tudást szerezhetek, amit mások nem tudnak.” Elkezdett arról írni, hogy a KGST-t nem tudják és nem is lehet megreformálni, meg hogy amúgy sem képes kiváltani a kelet–nyugati kereskedelmet. Na, így állandósította évekre a helyét Marjai Józsefnek, a kor gazdaságpolitikai tótumfaktumának feketelistáján. De a magyarországi viszonyokat a nyolcvanas évek második felében már nem lehetett feketén-fehéren jellemezni. Csaba László akkor már a Konjunktúra- és Piackutató Intézetnél (Kopint), a kor egyik meghatározó közgazdasági reformműhelyében dolgozott, s a fordulat éveit, 1988–89-et Humboldt-ösztöndíjasként a Német Szövetségi Köztársaságban tölthette, a családjával együtt.

Ez több szempontból is szerencsés volt. Kimaradt a nagy pártalapítási lázból, nem is veszett össze senkivel. „Bismarckot idézve – »ahogy a kolbász készül, jobb azt nem látni« – én is csak hallottam róla az otthoniaktól.” Azért 1986 után már bizonyos rendszerességgel adott tanácsot a döntéshozóknak ágazatpolitikai ügyekben, a keleti kereskedelem, később a külgazdasági nyitás kérdéseiben, a fordulat után pedig a Pénzügyminisztériumban is. A legforróbb időszakot leszámítva tehát mégiscsak közelről szagolhatott bele abba, „hogyan készül a kolbász”, és ez elvette az étvágyát a közvetlen politizálástól. S azt tapasztalta, hogy ami számára a közgazdasági axiómákat jelentette – tehát, hogy a megtakarítások és a beruházások között azért csak van valami kapcsolat, s a korábbi időszak adóssága beszűkíti a jelen mozgásterét, illetve a tulajdoni viszonyoktól nem függetlenek az ösztönzők –, azt a politika hihetetlen ellenszenvvel fogadta és utasította el. Márpedig – idézi Paul Krugmant, a neves amerikai közgazdászt, akivel pedig több dologban nem ért egyet – „amikor a gazdaságról a barátaink és az ismerőseink csak hülyeségeket tudnak beszélni, akkor eljött az ideje annak, hogy elmélyült szakmai önvizsgálatot tartsunk”. „Ám észre kellett vennem, hogy a döntéshozók körében a rendszerváltás után kialakult az a számomra azóta sem értelmezhető fogalom, amit úgy hívnak, hogy »az alternatív közgazdák«. Tehát azok, akik a közgazdaságtanban uralkodó nézetekkel szembenálló megoldásokat kínálnak.”

Megértette, hogy egészen más logikát követ valaki egy olyan helyzetben, amikor tízféle szempontot kell figyelni és a hatalmat maximalizálni, mint az elmélet embere. Ha pedig valaki a tudomány logikájával azonosul, nem tud egy fenékkel két lovat megülni. „Az amerikai Fed elnöke, Ben Bernanke pontról pontra az ellenkezőjét csinálja annak, mint ami az elméleti műveiből következne, és úgy tesz, mintha nem venné észre. Az még rendben van, hogy a világ nem érdekli, hiszen amerikai, de hogy az amerikai gazdaságra nézve milyen pusztító veszélyt jelent az a felelőtlen pénznyomtatás, aminek az élére állt, és amit az újraválasztása érdekében folytatott 2008 óta… szóval, itt akkor már érdemes megállni.”

Csaba László látta, milyen kompromisszumokra kényszerül bárki, aki akár csak egy félévet is a hatalomban akar maradni. Őt viszont sokkal jobban érdekli az, hogy megértse, mi is történik. „A valóság foglalkoztat, kíváncsi vagyok rá, próbálok utánamenni, miközben az üzleti és politikai gyakorlat számára érdektelen, mi van a fekete dobozban. Nekik a társadalmi munkamegosztásban az a szerepük, hogy eljuttassák a dobozt az A pontról B pontra.” S eszébe jut, épp a napokban hallgatta Kornai Jánost, aki tiszteletbeli professzori kinevezése alkalmából arról beszélt, hogy most – 83 éves korában – először fog egy rendes kurzust tartani a budapesti közgazdasági egyetemen. Azt gondolja, az lesz a feladata, hogy a hallgatóit megtanítsa kételkedni. Nem arról van szó, hogy ne ismerjék alaposan a mostani matematikai-közgazdaságtani fősodort, de tudjanak kételkedni benne, meg az ellenkezőjében is. „Abszolút ez a tudós hozzáállása. Ezt mindig is így gondoltam, ebben nőttem fel kicsi korom óta.”

Úgy érzékeli, ezt a távolságtartást ma már azért legfeljebb csak azok nem fogadják el tőle, „akik nagyon elgaloppírozták magukat üzleti vagy ideológiai vonalon; vagyis beálltak valami olyanba, amit ők is másként gondoltak, de nem tudtak kihátrálni belőle, és úgy maradtak”. Azt, hogy azért odafigyelnek rá, mutatja, hogy a hatalom időről időre megkísérti. Legutóbb a jegybank monetáris tanácsa új tagjainak a jelölésekor hozta hírbe a sajtó. Nem tagadja, hogy az idő tájt megszaporodtak a különböző ebédmeghívások. Úgy döntött, jobb elébe menni a formális felkérésnek, s nyilvánosan előre kizárta, hogy elfogadná azt. „Volt akkor egy olyan hangulat, amikor eléggé abba az irányba mentek az ügyek – különösen a kormányhoz közelálló médiumokban megjelentek alapján –, hogy kimondottan politikai kinevezések születnek majd, mert a kormány gazdaságpolitikai elképzeléseinek a megvalósításához alacsonyabb kamatszintre van szükség.” Ezt is furcsállta, meg a kinevezési rendszer várható megváltoztatását is; az ehhez hasonló módszer ellen már 2004-ben, Gyurcsány Ferenc idején is tiltakozott. „Magyarországon az infláció az uniós átlag háromszorosának a szintjén ragadt be az elmúlt évtized átlagát tekintve, és ennek a kétharmadáért a kormányzati politika a felelős. Egy ilyen helyzetben teljesen szerencsétlen, ha a döntéshozók körének a kijelölésében a politika elsődlegességének a »lenini« elve érvényesül.” S bár a legrosszabb félelmek végül nem váltak valóra, de számára továbbra is kizárt a részvétel egy olyan eljárásban, amelynek a kontextusa a kormányzati befolyás erősítése, és azoknak az ellensúlyozó tényezőknek a figyelmen kívül hagyása, amelyek révén a piac a monetáris tanács döntéseit szakmailag és politikailag semlegesnek tekintheti. „Ez ugyanis aláássa a döntéseknek a hatékonyságát akkor is, ha azok egyébként helyesek.”

Amúgy is azt tapasztalja, hogy a közéletről gondolkodók és a közélet művelői közötti dialógus soha életében – még a Kádár-korszak idején sem – volt olyan gyenge, mint jelenleg. „A döntéshozatal páratlan mértékben centralizált, nagyon szűk körben születnek a döntések.” Pedig a modern társadalom – teszi hozzá – sokkal bonyolultabb annál, hogy egy központból lehetne irányítani. Az internet korában milliárdok kerülnek korábban elképzelhetetlen információk birtokába, s ezek felhasználása, illetve a döntéshozatal egészen más pályákon folyik, mint eddig gondoltuk.

A hazai folyamatokkal azért sem tud mit kezdeni, mert a tavalyi választások előtt azt tapasztalta: a mérsékelt jobboldalon számos, korábban nem létező szellemi kör alakult ki, hogy elemzéseket írjon, előkészítsen, ötleteket, muníciót adjon. „Ebből, én kis naiv, arra következtettem, hogy ha valaki pozícióba kerül, akkor használja az ottani beszélgetéseknek a szellemiségét. De azt látom, egyetlen területen sem mozgósítják ezeket az embereket. Egész konkrétan úgyis lehet fogalmazni: mintha a mostani kormányerők az ellenzékben töltött nyolc évet elbliccelték volna.” Vagy az is lehet a magyarázat – tűnődik el –, hogy a Fidesz 2008-ban elkezdett előjönni olyan, nagy átalakításokat magukban hordozó javaslatokkal, amelyeket a sajtó és a közbeszéd egy része démonizált. „Ezért az a taktikai meglátás született, hogy ami nincs, azt nem lehet kiszivárogtatni.” Bevallja, először nem vette eléggé komolyan, amikor az önkormányzati választások után a kormányfő kijelentette, hogy amit látunk, az maga a kormányzás. „Ám ha így van, akkor ebből nem az a fajta kibontakozás következik, amit a megelőző időszak műhelymunkáiban, értelmiségi beszélgetéseiben elképzeltünk.”

A 2003-tól kezdődő bénultság és helyben járás, ami a környezetünktől való lemaradáson is mérhető, Csaba László szerint mostanra olyan formát öltött, hogy a felszínen hiperaktivitás van, ide-oda kapkodunk, ebbe nyúlunk, abba nyúlunk, ám a mély nem változik. Gyakran szokta idézni Hetényi Istvánt, a késői Kádár-korszak nagy formátumú miniszterét, majd egyetemi tanárát, aki szerint egy kormányzati ciklusban, nagy átlagban, egy reformot lehet csak végrehajtani. „Ha nem minden területen egyszerre forognának a gondolatok, hanem egy téma köré szerveződnének, és azt egy kicsit alaposabban gondolnák ki, akkor abban nagyobb léptékű lehetne az előrejutás. De bármelyiket emeljük is ki, akkor sem megy úgy, hogy négyen leülünk és eldöntjük. Dialógus nélkül nem működik, csak a sodródás, a stagnálás állandósul.” Egy ilyen nagy visszaesés után, mint amit a válsággal átéltünk, persze egy darabig még visz előre a természetes regenerálódás lendülete, ám ha 2014 elejére elérjük a 2006-os szintet, akkor jönnek az izgalmas kérdések. „Ha ott valami nagyobbat akarnánk dobni, azt most kellene megalapozni, kidolgozni, szakmailag cizellálni, majd utána társadalmilag elfogadtatni.” De ilyen irányú munkákat nem nagyon lát, és ezért borúlátó. „Félreértés az a politikatudományból jött elmélet, hogy egyetlen erő inkább tud változtatni, mint egy koalíció, mert ha egy ilyen erő létrejön, akkor csupán az azon belüli érdekcsoportok között folyik a küzdelem, nem pedig nyíltan.”

Ő ugyan jól elvan a három katedrával – a Közép-Európai Egyetemen, a Budapesti Corvinus Egyetemen és a Debreceni Egyetemen tanít – és az akadémiai tagsággal. Meg az élet olyan apró örömeivel, mint hogy még egyszer, „desszertként” is minimalizálja a kockázatokat. Mert történjen bármi is ott fent, a hatalom világában, a Dúzsiban nem lehet csalódni.