Orbán Viktor és Angela Merkel a tavalyi uniós csúcson. A nemzeti szuverenitás szembeállítása az európai birodalom építésével. Fotó: MTI/AP

Az Európai Unióban évtizedeken keresztül hallgatólagos megállapodás volt arról, hogy az integráció végleges céljáról folytatott terméketlen ideológiai viták helyett a tagállamok inkább pragmatikus lépéseken keresztül haladjanak egy közelebb-ről nem meghatározott egységesebb Európa felé. Az 1999-ben félkész állapotban létrehozott valutaövezet mély válsága miatt mostanra mégis megkerülhetetlenné vált az, hogy a kormányok a kristálygömböt előkapva valamiféle közös jövőké-pet vázoljanak fel. Mára ugyanis többé-kevésbé egyértelművé vált, hogy a monetáris unió már középtávon sem maradhat fenn a jelenleginél egységesebb gazdasági és politikai keretek nélkül.

SZOLIDARITÁSÉRT SZUVERENITÁST
Ennek az újraépítési folyamatnak az első állomása az EU vezetőinek csütörtöki és pénteki vitája arról a Herman Van Rompuy európai tanácsi elnök által kidolgozott tervről, amely egyfajta menetrendet vázol fel a politikai unió több lépcsőn ke-resztül történő megvalósításához. A terv, amennyiben ősszel elfogadják, a következő években iránytűként szolgál a politikai döntéshozók és a biztos kapaszkodók hiányában elbizonytalanodott befektetők számára is, remélhetően hozzájárulva az euró létét fenyegető szuverén adósságválság megoldásához.
<#zaras_figyelo#>
A német adófizetők, akiktől mostanában szinte mindenki a nagyobb szolidaritást várja, egyre inkább „transzferuniót” látnak maguk körül. Magyarán mindenki tőlük várja el a pénzügyi mentőöv biztosítását, miközben nincs érdemi beleszólásuk abba, hogy azt mire és hogyan használják fel. Ezért is vált szükségessé egy új kiegyezés Európában, ami a nagyobb szolidaritásért cserébe a nemzeti szuverenitás még nagyobb szeletének európai szintre való átruházásával jár majd.

Ennek a hosszú, vélhetően akár évtizedekig is eltartó folyamatnak az első fontos mérföldköve lehet a bankunió felé történő elmozdulás, ami a közmegegyezés értelmében mindenekelőtt három dolgot feltételez. A jelenleginél egységesebb pán-európai pénzügyi felügyeletet, egységes európai banki betétgarancia-rendszert és bankszanálási alapot. Egy ilyen séma a közös felelősségvállalás valamilyen formája révén gyógyírt jelent az államadósságuk finanszírozásába majdnem bele-rokkant déli periferikus tagállamok legtöbb problémájára, de az északi fertály gáláns magatartása sokba kerül majd nekik. Csak hogy egy példát említsünk, a jövőben nem ígérhetnek politikusaik fűt-fát a választások előtt a szavazóiknak, mert nem lesznek teljesen a maguk urai.

Bár ez a modell érthetően az egységes valutában osztozó országokra korlátozódik majd, botorság lenne azt hinni, hogy nem lesz hatással az Európai Unió többi tagjára. Az adópolitikák bizonyos fokú összehangolását is szükségessé tevő, ké-sőbbi fázisban belépő fiskális uniótól minden kockázat nélkül távol maradhatnak a valutaövezeten kívüli országok, de a bankunióval már nem egészen ez a helyzet. Elég csak Magyarországra gondolni, ahol a bankrendszer kétharmada az euróövezeten belül székhellyel rendelkező pénzintézetek tulajdona. Hazánk számára egyébként is számos előnnyel járna, ha az anyabankok pénzügyi felügyeleteit – amelyek gyakorta saját országaik érdekeit érvényesítik a leánybankok orszá-gaival szemben – egy semleges, az európai összérdekeket tekintetbe védő páneurópai felügyelet váltaná fel. De nyilván az sem fájna túlzottan honfitársainknak, ha banki megtakarításaikat egy szép napon európai betétbiztosítási rendszer ga-rantálná. Ezek a praktikus példák is rámutatnak arra, hogy mihelyt a koordináta-rendszer körvonalazódik, Magyarországon is sürgősen, ideológiai előítéletektől mentes, tárgyszerű vitát kellene kezdeni arról, hogyan viszonyuljon hazánk az új helyzethez. Sajnos egyes politikai nyilatkozatok arra lehetnek alkalmasak, hogy tovább fokozzák a zavart a fejekben. Ilyen a nemzeti szuverenitás és önrendelkezés éles szembeállítása a „Brüsszelben zajló központosítással”, vagy, ahogy Matolcsy György a Heti Válasznak közelmúltban írt publicisztikájában fogalmazott, „egy európai birodalom” építésével. Ezt a retorikát később a rádiónak nyilatkozva a miniszterelnök is átvette. Ez a megközelítés ugyanakkor láthatóan nem vagy csak kismértékben vesz tudomást arról, hogy Magyarország önálló mozgástere már most is rendkívül korlátozott; így is, úgy is nagymértékben függ az uniós és a nemzetközi folyamatoktól. Az ország a nemzeti szuverenitás egy szeletéről való lemondása fejében nem elhanyagolható előnyöket élvez, például a kereskedelem területén. Európai birodalom építéséről egyébként is erős túlzás beszélni, hiszen még ha évtizedek múltán el is jutunk egy politikai unióhoz, az – miként arra tagállami diplomaták rámutattak – korántsem lesz egyenlő a föderális Európával. Valójában a nemzeti szuverenitás számos jellemzője még sokáig, feltehetően mindvégig velünk marad, és attól sem kell tartani, hogy a magyar nemzeti tizenegy beolvad egy európai fociválogatottba, amelynek mérkőzései előtt a himnusz helyett majd Beethoven Örömódáját játsszák.

A forint ingadozását és a magyar gazdaság nyitottságból következő sebezhetőségét figyelve ugyanakkor nehezen tagadható, hogy Magyarországnak elemi érdeke az euróövezet stabilizálása. Ennek viszont mára előfeltételévé vált a nagyobb mértékű központosítás, ha úgy tetszik, további hatáskörök átruházása Brüsszelre. Ehhez képest a magyar érdekek szempontjából legalábbis vitatható, hogy a nemzetgazdasági miniszter és Orbán Viktor szerint is az európai birodalom építése helyett a nemzetek Európája gondolatához kell visszakanyarodni. A kormányközi együttműködésen alapuló integrációs modell egyébként nem ördögtől való, a jelenlegi magyar kormány tenorjai közül többen (bár Martonyi János külügyminiszter például már nem) csak ugyanazt mondják, amit a francia köztársasági elnökök, Nicolas Sarkozyvel bezárólag, évtizedeken át képviseltek. A kérdés csupán az, hogy valóban az a modell szolgálná-e a legjobban a magyar érdekeket, amely az általános európai szempontokat előtérbe helyező Brüsszel hatalmának növelése helyett a nagyobb és erősebb tagországok dominanciájának érvényesítését megkönnyítő kormányközi együttműködésre épül.

MAGASABBRA EMELT LÉC
A magyar kormány jelenlegi hozzáállásában ugyanakkor keveredhetnek a rövid és a hosszú távú szempontok. Az egész megközelítésre szerencsétlen módon rányomja a bélyegét a valutaövezetnek az eurót rövid távon nem éppen vonzóvá tévő válsága és az EU és Magyarország között egy ideje folyó kardvívás – mutattak rá a Figyelőnek nyilatkozó kormányközeli források. Rövid távon ugyanis kétségtelenül igaz lehet, hogy egy felzárkózás fázisában lévő országnak nem kedvez-ne az egységes valuta gyors, felkészületlenül történő átvétele. Görög- vagy Spanyolország sorsa az intő jel. Az is tény, hogy a kormány az elmúlt egy évben inkább az árnyoldalait érezte Brüsszel már meglévő hatalmának. Ezért érezhetően úgy tekint az Európai Bizottság hatásköreinek további bővítésére, mint zavaró tényezőre a politikai terveinek és szabadságharcának sikerre vitelében. A tagországok ügyeibe való még nagyobb beleszólás perspektívája érthetően ijesztő lehet egy olyan kormány számára, amelynek gyakran béklyót jelentenek az uniós tagság korlátozó szabályai. Akkor is, ha lehet valami abban, hogy azokat nem mindig és nem minden országra egyformán alkalmazzák.

A rövid távú kormányérdekek azonban nem feltétlenül esnek egybe az ország hosszú távú érdekeivel, amelyek viszont azt diktálják, hogy Budapest egyetlen opció előtt se csapja be az ajtót, hanem pragmatikusan, nyitottan közelítsen a felme-rülő lehetőségekhez. A most formálódó új kiegyezés rövid távon túlnyomórészt úgyis a valutaunió tagjait hozza lépéskényszerbe. Ám ezzel párhuzamosan magasabbra is teszi azt a lécet, amit a kívülálló országoknak egyszer majd át kell ugraniuk.