Akadnak közgazdászok, akik ellenzik, hogy Magyarország versenyképességét az alacsony adókra próbálják alapozni, mivel ezzel éppen a versenyképességünket – amelynek nemcsak az adórendszerünktől függ, hanem az oktatástól, az infrastruktúrától, s ezernyi mástól – aknázzák alá.
k_fn9_cikk_banner
Szerintük ezért hiba, hogy a kormány nem írja alá a versenyképességi megállapodást, amely a tagállamok adórendszerét egységesebbé tenné. Ilyen közgazda például Róna Péter vagy Pogátsa Zoltán – véleményüket olvashatták lapunk korábbi cikkében.

Azután akadnak olyan közgazdák, akik szerint azért hiba nem aláírni, mert a szignó után is nevezni lehet az adóversenybe. „A készülő megállapodás egyedül a társasági nyereségadó alapjának egységes kiszámítását irányozza elő, és nem zárja ki az alacsonyabb és magasabb adókulcsok versenyét”- írja közös nyilatkozatában 8 közgazda: Bauer Tamás, Békesi László, Csillag István, Mihályi Péter, Muraközy Balázs, Petschnig Mária Zita, Soós Károly Attila, Várhegyi Éva.

A két gondolkodásmód hasonlónak tűnhet, hiszen a végeredménye ugyanaz – valójában mégis ég és föld a különbség.

Utóbbiak kifogásait végső soron már előre megválaszolta Orbán Viktor miniszterelnök, amikor először beszélt egy sajtótájékoztatón a versenyképességi paktumról, illetve az adóharmonizációs elképzelésekről: minden hosszú út egy első lépéssel kezdődik. S a miniszterelnöknek – el kell ismerni - valószínűleg igaza van. Ha elkezdődik az adóharmonizáció, az aligha áll meg az első lépésnél.

A 8 aláíró közgazda személye csaknem megegyezik – jelentős az átfedés - azzal a nyolccal, akik a kormány magánnyugdíj-pénztári intézkedései ellen tiltakoztak. A névsor akkor belőlük állt: Bauer Tamás, Békesi László, Bokros Lajos, Csillag István, Mihályi Péter, Petschnig Mária Zita, Simonovits András, Soós Károly Attila.

Nyilatkozatuk akkor egyértelműen politikai volt: arra bátorították a magánnyugdíj-pénztárak tagjait: „tartsanak ki a magánpénztárak mellett, ragaszkodjanak a sok-sok év alatt képzett megtakarításukhoz, öregkori megélhetésük biztos alapjához.”. Egyikük később informálisan elmondta: a nyilatkozatot politikai jellegűnek kell tekinteni, nem pedig valamiféle mindenkinek szóló befektetési tanácsadásnak.

Könnyen olyan gyanú keletkezhet tehát sokakban, hogy a nyolcak (akik nem pontosan a korábbi nyolcak, csak majdnem) végső soron egy politikai célú nyilatkozatot adtak ki.

Ami csak azért baj, mert az egész ügyet beviszi egy már ismerős összefüggésrendszerbe, belesimítja a megszokott gondolkodási sablonokba. „Jah, hát azok a közgazdászok tiltakoznak, akik úgy általában szoktak az Orbán-kormány nagyobb döntéseinél.” S az ember továbbmegy.

Pedig talán meg kellene állni, s elgondolkodni. Nem a 8 aláíró érvein, hanem Pogátsáén és Róna Péterén. Komolyan elhihető, hogy Magyarország majd az alacsony adószintjével érhet el sikereket a globális versenyben? Egy olyan világban lehet eredményeket elérni mondjuk járulékcsökkentéssel, ahol sok feltörekvő országban még társadalombiztosítás sincs, így járulékokról sem beszélhetünk?

A sajtónak valószínűleg nagy szerepe van abban, hogy kialakult egy olyan hamis kép a versenyképességről, hogy az tulajdonképpen leegyszerűsíthető a vállalkozásbarát, alacsony adókulcsokra. Feltűnően nagy helyet kaphattak olyan vélemények, amelyek adócsökkentéseket követeltek a versenyképesség nevében, gyakran vállalkozói körökből. (Nem az új, zöldmezős beruházásokra járó adókedvezményeket követelték - ezekben sosem volt hiány -, hanem általában az adószint csökkentését.)

Ideje legalább egyszer leírni: a versenyképességnek számtalan tényezője van. Nem csak az adórendszer. Ilyen például a politikai stabilitás, vagy a lakosság egészségügyi állapota, az oktatás minősége. Számos olyan elem, amelyekre az államnak költeni kell. Nincs politikai stabilitás, ha úgy alakítják át a jóléti rendszereket, hogy a lakosság tömegei nem képesek a puszta fizikai létüket sem fönntartani. Nincs minőségi oktatás, nincs jó egészségügy, ha az állam nem képes ezekre elegendőt költeni. Márpedig nem képes - s ezzel csökkenti a versenyképességét -, ha gigantikus adóbevételekről mond le, még akkor is, ha ezt a versenyképesség nevében teszi.

Ezzel együtt azt kell mondani, egy tisztességes, pártelfogultságoktól mentes neokonzervatívnak, aki hisz az adócsökkentések mindenek fölött való áldásos hatásában, a jóléti állam intézményeinek teljes ledózerolásában, egyet kell értenie Orbán Viktor döntésével. Neokonzervatív szempontból ugyanis logikus a miniszterelnök lépése. Mindenki más viszont gondolkodjon el.