Fotó: Getty Images

Barátja ön Arkagyij Dvorkovicsnak? – kérdezte a Vedomosztyi orosz lap újságírója az interjúalanyát. „Egyetemi éveink óta ismerjük egymást, és jó barátságban vagyunk” – válaszolta tömören Zijavugyin Magomedov, a 44 éves orosz milliárdos. Nem rossz kapcsolati háló, hiszen Dvorkovics a miniszterelnök, Dmitrij Medvegyev egyik legfontosabb stratégiai tanácsadója. Az újságíró az interjúban nyíltan ment tovább, feltéve azt az egyszerű kérdést is, hogy ez az ismeretség segít-e az üzleti életben, mire Magomedov szemrebbenés nélkül azt állította, hogy üzleti ügyekben csak magára számíthat. Pályájának megismerhető részleteit nézve ugyanakkor nagyon nehéz feltételezni, hogy a dagesztáni születésű üzletember pusztán a saját zsenialitására támaszkodva jutott el oda, hogy kevesebb mint húsz év alatt felépített egy – saját bevallása szerint – évi 10 milliárd dolláros bevételű logisztikai cégbirodalmat, magánvagyonát pedig körülbelül 3 milliárd dollár köré tornászta fel.

IZMOS LEGÉNYEK
Indulásáról nagyon keveset tudni, amit pedig Magomedov elárul magáról, az már-már mesébe illő történet. A sztori szerint a dagesztáni családban a tanár anya és a sebész apa meglehetősen szerény körülmények között nevelte négy gyermekét. Zijavugyin azonban jó eszének köszönhetően bekerült a moszkvai Lomonoszov Egyetemre, amelynek kollégiumában Magomed és Mohamed nevű testvérével együtt egészen 1992-ig, azaz 24 éves koráig nomád körülmények között húzta meg magát. Az első komoly bizniszt 1991-ben indították, amikor Mohamed állást kapott egy mezőgazdasági szövetkezetnél, és üzleti kapcsolatokat épített ki különféle export-import kereskedőcégekkel. A Szovjetunió széthullása után megnyíló vállalkozási lehetőségekre a fivérek elég hamar rámozdultak, és Mohamed kapcsolatait felhasználva saját vagyonkezelő társaságot alapítottak Interfinance néven. A történet mesés – és meglehetősen homályos – fordulata 1991 és 1994 között zajlott le, az induló társaság ezekben az években pusztán a kereskedőcégek vagyonának ügyes kezelésével, nulláról indulva 15 millió dollárra növelte a vagyonát.<#zaras_figyelo#>

Az orosz sajtó többször megszellőztette a történet egy másik verzióját, amely nem fest ennyire idilli képet a Magomedov testvérek szárnypróbálgatásáról. E szerint üzleti kapcsolatba kerültek Szemjon Vajnstokkal, aki abban az időben egy nyugat-szibériai olajlelőhely közelében fekvő városkában, Kogalimban vezette a helyi kitermelő céget. Vajnstok a város polgármesterének jó barátjaként került a cég élére, és ő teljesen átengedte neki a település irányítását. A legenda szerint Vajnstok saját magának is csorgatott egy keveset az olajbizniszből, és a várost szinte zárt övezetté tette, magántestőrségével biztosítva a rendet, azaz kizárva minden külső ellenőrzés lehetőségét. Ehhez pedig a Magomedov fivérek szolgáltatták az emberi erőforrást, Dagesztánból odatelepítve jó pár izmos, sok mindenre hajlandó legényt.

BANKOS KALAND
A Kogalimban működő céget később a Lukoil olajvállalatba integrálták, amelynek ranglétráját Vajnstok megjárta, majd 1999-ben a Lukoil felső vezetői posztjáról a Transznyefty nevű vállalat elnökévé avanzsált. Ennek az állami cégnek szinte teljes egészében monopoljoga van az Oroszországban kitermelt olaj szállítására, és a körülmények ilyetén összejátszása Zijavugyin Magomedov karrierje szempontjából is rendkívül előnyösnek bizonyult. Később ugyanis éppen a Transznyefty lett a kulcsfontosságú üzleti partnere. De mielőtt még belevágott volna a logisztikába, Magomedov a pénzintézeti szektorban forgatta meg első millióit, 1995-ben megvette a Diamant Bankot. Kapcsolati tőkéje már akkoriban olyan erős volt, hogy a bank elnöki pozíciójára Konsztantyin Katyusevet, a Szovjetunió korábbi külgazdasági miniszterét tudta meghívni. Ez már feltétlenül arra utalt, hogy a feltörekvő vállalkozót kezdte elfogadni a moszkvai politikai-gazdasági elit is. A bankos kaland azonban elég csúnyán ért véget. 1998-ra a pénzintézet összeomlott, Magomedov szerint az operatív vezető, Alekszej Frenkel sorozatos hibái miatt. Az azonban korántsem biztos, hogy a felhalmozott 100 millió dolláros tartozás mellett a tulajdonosok is rosszul jöttek ki az üzletből, hiszen a Diamant Bank állítólag élenjárt a hamis számlák befogadásában és az áfacsalásban. Erre az orosz pénzügyi felügyelet által 2001-ben kibocsátott verdiktből is lehet következtetni, amely visszavonta a Diamant minden engedélyét, és virágnyelven ugyan, de a csalásokkal indokolta a döntését. Magomedov ettől a feltevéstől azzal határolja el magát, hogy ő nem menedzsere, hanem tulajdonosa volt a banknak.

Frenkelt az egykori egyetemi csoporttársai közül ajánlotta valaki Magomedov figyelmébe, ám viszonyuk később teljesen megromlott, hiszen a banki csőd vizsgálatakor már azzal vádolta a munkaadóját, hogy az életveszélyesen megfenyegette, erősítve ezzel a dagesztáni gengről akkor már szélesebb körben kialakult képet. Frenkel sem lehetett azonban szeplőtlen; egy ideig még a bankszektorban dolgozott, ám 2006-ban 19 év börtönre ítélték Moszkvában, mi után a bíróság bizonyítottnak látta, hogy ő volt a felbujtója Andrej Kozlov, a nemzeti bank elnökhelyettese elleni merényletnek. Kozlov állítólag olyan vizsgálatokat kezdeményezett, amelyek napvilágra hozták volna, hogy Frenkel – másokkal együtt – milyen illegális praktikákat alkalmazott a pénzintézeteknél, és ez lett a veszte.

OLAJIPARI VÁTESZ
Magomedov a Diamant Bank kapcsán csöppent bele a logisztikai bizniszbe, miután számos ilyen partner számláit vezette a tulajdonában lévő pénzintézet. A Nyizsnyevartovszknyeftyegaz nevű helyi gázszállító például 1997-ben nem tudta kifizetni egy hitelét, és a tartozás fejében kénytelen volt átadni a cég 5,6 százalékát Magomedovnak, aki nem titkolja, hogy így szinte fillérekért jutott a részesedéshez. A megállapodás szerint a kereskedő olaj- és gázipari engedélyeit Magomedovék is használhatták, így kóstolhattak bele a folyékony arany szállításában lévő üzleti lehetőségekbe. Magomedovnak annyira megtetszett a dolog, hogy elhatározta, nagyban játszik majd ezen a területen. Nyilatkozatai szerint egy közös ismerősük 1999-ben mutatta be őt Szemjon Vajnstoknak, aki akkor már a Transznyefty vezetője volt, és a rövid beszélgetés után hamarosan üzleti partnerekké is váltak. Ez tehát ellentmond a korábbi, szibériai ismeretséget feltételező verziónak.

A térkép adatainak megtekintéséhez kattintson!

Magomedov mindenesetre elég gyorsan beágyazta magát a Vajnstok vezette Transznyefty megrendeléseinek birodalmába, elvégzett a cég számára néhány kisebb építőipari munkát, majd 2001-től komolyabbra fordította az együttműködést. Ekkor kevesebb mint 10 millió dollárért 60 hektár földet vásárolt a Szentpétervár melletti Primorszk ipari kikötőjében. Nem sokkal később a Transznyefty úgy döntött, hogy ott alakítja ki a balti olajvezetékének tengeri csatlakozását. Honnan tudhatta Magomedov, hogy az állami monopolista olajszállító éppen arról a földdarabról irányítja majd a nyersanyag balti-tengeri kereskedelmét? „A hozzáértés, a gyors döntések meghozatalának képessége és a jövő megjósolása nagyon fontos eleme az üzleti életnek” – hangzik erre Magomedov válasza. Nos, ő vátesz volt, még azt is sikerült elérnie, hogy a Transznyefty a tulajdonában lévő földdarabon megépített első dokkot kibérelje tőle. Sőt, a Transznyefty annyira elégedett volt a partnerével, hogy a második dokkot már egyenesen Magomedov cégével építtette fel. A közfelfogás szerint Magomedov cégében Vajnstok is érdekelt volt, ők azonban tagadják ezt. „Egy régi barátommal dolgoztam együtt, akit nem szeretnék megnevezni” – mondja erre talányosan Magomedov.

Barátból persze idővel már jó sok lehetett, hiszen a Transznyefty a Vajnstok-éra után is a legfőbb üzleti partnere maradt Magomedov cégeinek. Az eddigi legnagyobb közös dobás kétségtelenül az volt, hogy – állítólag 2–2,5 milliárd dollár közötti összegért – közösen többségi tulajdont szereztek a Fekete-tenger egyik legjobb kikötőjében, az addig állami kontroll alatt álló Novorosszijszkban. (Az államnak vétójoga maradt a fontos döntésekre, így a befektetők többségi kontrollja formális.) Ez, amellett, hogy az orosz olajexport 25 százalékát kezeli, az ország első számú gabonakikötője is, de konténeres árukkal, vasérccel és egyéb nyersanyagokkal is foglalkozik. Magomedov ezzel olyan sok lábra helyezte a cégcsoportot, hogy az üzleti értelemben sokkal stabilabbá vált. Ráadásul időközben a nyersanyagok kitermelésében is érdekeltté vált, vagyis törekszik a vertikális üzleti portfólió kialakítására.

DUPLA VAGY SEMMI
Magomedov tehát az állami Transznyefty hathatós együttműködésével rakta le logisztikai birodalmának alapjait, de idővel részben függetleníteni is tudta magát az olajszállító társaságtól. A szerencse azonban forgandó. Egy hónappal ezelőtt ugyanis már arról szóltak a hírek, hogy a Transznyefty támogatta azt az elképzelést, hogy az állam adja át a kikötőben megmaradt 20 százalékos tulajdonrészét a Rosznyefty olajtársaságnak. A Moszkvában támogatott tervek szerint a Rosznyefty további részesedést is vásárolna a különböző állami társaságoktól, és többségi tulajdonossá válna. Gyakorlatilag arról van szó, hogy a Magomedovhoz tartozó Szumma csoport helyett a Rosznyefty venné át az irányítást Novorosszijszkban, miközben az állam formálisan végleg kivonulna a kikötőből.

Itt tehát nem áll jól a szénája, de Magomedovot nem rengeti meg, ha kitúrják a Fekete-tenger mellől. Az elmúlt évtizedben olyan széles portfóliót épített ki a Szumma, hogy akad még bőven terület, amelyen érvényesülni tud. Kirándult például a távközlésbe is, amikor – állítólag ismét a befolyásos barátainak köszönhetően – gyakorlatilag verseny nélkül nyert el egy mobil-szélessávú frekvenciát, ám ezen a területen mégsem tudott érdemben labdába rúgni. Ugyanakkor világszerte kikötők vásárlását tervezi, állítólag érdeklődik a moszkvai Domogyedovo repülőtér privatizációja iránt, és óriási értékű nyersanyagkészletek felett rendelkezik. Sokak szerint ő is dupla vagy semmi játékot kénytelen játszani, a többi orosz milliárdoshoz hasonlóan. Ilyen méretekben az állam atyáskodása, de legalábbis hallgatólagos beleegyezése nélkül lehetetlen érvényesülni, és semmi sem garantálja a felszínen maradást. Magomedov jövője is nagyban függ attól, hogy befolyásos moszkvai barátainak köszönhetően meddig tudja tartani a politikai vezetéssel kialakított jó viszonyt.