Egy évtized Milosevics nélkül

Manapság közvetlen link vezet a tíz éve még rettegett szerb belügyminisztérium (MUP) honlapjáról, a Twitter és a YouTube csatornák mellett, a tárca „hivatalos” facebookos rajongói felületére. Az immár több mint 10 ezer felhasználó által „lájkolt”oldalon ugyanakkor olyan kommentek is megjelennek, mint például egy bizonyos Stefan Jovanovicsé, aki arra kéri a rendőrséget, hogy október 10-én, a belgrádi melegfelvonulás napján ne védjék meg a résztvevőket, inkább csatlakozzanak a várhatóan rájuk támadó nacionalistákhoz. Előremutató progresszivitás és szélsőséges konzervativizmus – tíz évvel Szlobodan Milosevics egykori államfő megbuktatása után ezek együttélése jellemzi Szerbiát.

Jóllehet ebben az országban 2000. október 5-e, a Milosevics-rezsim megdöntése óta egyetlen kormány sem töltötte ki az idejét, mindegyik kabinet demokratikus és többé-kevésbé Európa-barát volt. Az előrehozott parlamenti választásokon és az elnökválasztásokon a világ ismételten aggódhatott. A tét ugyanis szinte minden alkalommal az volt, vajon megkaparintja-e a hatalmat a rendre a legtöbb szavazatot megszerző szélsőséges populista formáció, a háborús bűnökkel vádolt – és 2003 februárja óta a Hágai Nemzetközi Törvényszék egyik cellájának „vendégszeretetét” élvező – Vojiszlav Seselj fémjelezte Radikális Párt (SRS), avagy a „demokratikus blokk” pártjai a nyilvánvaló belső törésvonalak ellenére képesek lesznek ismét összezárni, és távol tartani a radikálisokat a hatalomtól.

Belgrádi utcakép. Ratko Mladics kiadása kötelező házi feladat lenne az unióba törekvő Szerbia számára. Fotók: Reuters

TERET VESZTŐ RADIKÁLISOK. Ez a képlet csak 2008 októberében változott meg. A radikális párt de facto vezetősége levált Seseljről, és Szerb Progresszív Párt (SNS) néven új politikai erőt hozott létre. Amikor ezt egy parlamenti ülésen bejelentették, a radikálisok két képviselőnője szó szerint megátkozta a „disszidensek” vezérét, Tomiszlav Nikolicsot. Érthető: Nikolics magával vitte a szavazók nagy részét is. A közvélemény-kutatások szerint mintegy 30 százalékos támogatottságával az új párt a kormányzó Demokrata Párt (DS) egyetlen igazi ellenfele. Mindeközben Seselj megmaradt radikálisai alig vannak az 5 százalékos parlamenti küszöb felett. Nikolics metamorfózisával többé-kevésbé létrejött a belgrádi politikai palettáról sokáig hiányzó, európai értelemben vett konzervatív néppárt, amely immár a nacionalisták túlkapásai nélkül jeleníti meg a jobboldali nézeteket.

Milosevics Szocialista Pártjának (SPS) már korábban sikerült irányt váltania, így – még ha csupán a parlamenti matematika kényszeréből is – tagja a jelenlegi koalíciónak. Sőt, a fiatal pártelnök, Ivica Dacsics a kormány kifejezetten sikeresnek tekintett belügyminisztere lett. Azzal, hogy összeálltak a DS-szel, a szocialisták gyakorlatilag feláldozták hagyományos, de egyre öregedő szavazóbázisukat, viszont az új, immár szociáldemokrata értékek mentén képesek voltak szert tenni a parlamentbe kerüléshez szükséges támogatói körre. Mi több, mára az Európai Parlament szocialista frakciója is felvette őket partnerei sorába. Joggal, hiszen ma már a szocialisták – és a progresszívek is – buzgó hívei Szerbia uniós csatlakozásának, elfogadott értékrendek mentén politizálnak, és csak egészen ritkán esnek ki a szerepükből valamifajta, a rettenetes múltjukat idéző beszólással.

A normalizálódó szerbiai politikai erőtérben 2010 több politikai áttörést is hozott. Közzétették a Vajdaság gazdasági autonómiáját rögzítő vajdasági statútumot, megalakulhattak a kisebbségek kulturális autonómiáját garantáló Nemzeti Tanácsok. Elfogadták továbbá az úgynevezett Szrebrenica-határozatot, amely elítéli a boszniai városban szerb paramilitáris egységek által 1995-ben végrehajtott, 8 ezer bosnyák fiú és férfi életét követelő vérengzést. Belgrád Hágával is egyre konstruktívabban működik együtt, amiről Serge Brammertz, a Nemzetközi Törvényszék főügyésze is elismerően szólt legutóbbi, ez év júniusi jelentésében. A háborús bűnösök közül – az azóta elhunyt – Szlobodan Milosevicset már 2001-ben, majd Radovan Karadzsicsot pedig 2008-ban adta ki Szerbia a nemzetközi igazságszolgáltatásnak.

Ez akkor is komoly gesztus, ha egy további „nagyvad”, az egyebek között a szrebrenicai mészárlásért felelős katonai parancsnok, Ratko Mladics még hiányzik a sorból. Bár korábban szem előtt volt – például focimeccsen és esküvőn is lefilmezték –, a szerb hatóságok állításuk szerint jelenleg sehol nem találják. Pedig Mladics kiadása amolyan kötelező házi feladat az unióba törekvő Szerbia számára. Tény, a 2008-as választások előtt sebtében aláírt stabilizációs és társulási megállapodás ratifikációját Brammetz 2010. júniusi pozitív jelentése után végül megindították – és mára öt EU-tagállam el is fogadta azt –, minden további lépés Mladics „vérdíjaként” fogható fel. Addig marad a jó szándék és néhány brüsszeli gesztus, például a szerbeket sújtó uniós vízumkényszer közelmúltbeli feloldása.

Koszovói megemlékezés a háborúban eltűntekről. A hajthatatlan belgrádi külpolitika a Koszovó-kérdésben olyan zsákutcába manőverezte magát, amelyből nehéz lesz kitolatni.

HIÁNYZÓ STABILITÁS. Annak azonban, hogy a teljes jogú csatlakozás határideje ködbe vész, a Mladics-ügyön túl számos más oka is van. A nyilvánvaló gazdasági lemaradás csak az egyik tényező, sokkal súlyosabb probléma a térség stabilitásának hiánya. Bosznia egyben maradásának például igencsak halványak az esélyei, s a mintegy 30 százalékos albán kisebbségével bajlódó Macedónia belső viszonyai sem megnyugtatóak. A fő gond azonban Szerbiának és egykori tartományának, Koszovónak a viszonya.

Ha van kérdés, amelyben az elmúlt tíz év semmilyen előrelépést nem tud Szerbia felmutatni, az Koszovó ügye. Szinte a teljes szerb politikai spektrum hangosan hirdeti, hogy „Koszovo je Szrbija”, azaz Koszovó Szerbiáé, még ha eközben maguk és választóik is pontosan tudják, hogy ez egyszerűen nem igaz. A legnagyobb baj az, hogy a hajthatatlan belgrádi külpolitika a Koszovó-kérdésben olyan zsákutcába manőverezte magát, amelyből igen körülményes – és fájdalmas – lesz kitolatni. Pedig valamilyen megoldást kellene találni, már csak az EU-csatlakozási esélyek fenntartása érdekében is.

Szerbia uniós közeledése amúgy egyelőre nyilván nem a csatlakozásról szól, hiszen Belgrádban jól tudják, hogy annak dátuma még a magyar euró-bevezetésnél is megfoghatatlanabb. Viszont tisztában vannak azzal is, hogy a tagjelölti státust komoly bevételekké lehet transzformálni. Az EU ugyanis már ma is számos szerbiai projektet finanszíroz. Ha valaki például az idén autóval ment nyaralni Görögországba, Bulgáriába vagy Montenegróba, tapasztalhatta, hogy a magyar határtól egészen Belgrádig egyszerre számos szakaszon, gőzerővel építik az E75-ös autópálya eddig hiányzó félpályáját. Mindezt uniós források felhasználásával, hiszen ez a 10-es folyosó köti össze Görögországot és Bulgáriát az unió többi részével. Ráadásul a tagjelöltté válásnak további közvetett haszna is lenne: a befektetők növekvő bizalma. Bár Belgrád az elmúlt évtizedben számos privatizációs sikersztorit produkált – a Mobtel mobilszolgáltató eladásából például több mint 1 milliárd euró bevételre tett szert –, a zöldmezős beruházások egyelőre elmaradtak. Hiába ugyanis a nagyvonalú gazdasági ösztönző rendszer, ha a befektetők egyelőre mégis kockázatosnak tartják Szerbiába vinni a tőkéjüket.

A felületes szemlélő egyébiránt valóban kellemes befektetői környezettel találkozhat Szerbiában. Ráadásul az ország ugródeszka a hatalmas orosz piac felé: a Made in Serbia felirattal ellátott termékek – a gépjárművek kivételével – vám nélkül, mindössze 1 százalékos kezelési díj megfizetésével exportálhatóak Oroszországba. A szerb piacon megjelenni szándékozó cégek ugyanakkor sajátos nehézségekkel is szembesülnek. Mindenekelőtt azzal, hogy az állam védi a politikusokat a tenyerükből etető oligarchákat, emiatt nehezen megkerülhető monopóliumok jöttek létre.

Jellemző példa erre Miroszlav Miskovics, Milosevics egykori minisztere, aki ma cégein keresztül szinte a teljes szerb élelmiszer-ágazatot ellenőrzi. Miskovics és a hozzá hasonló oligarchák az effajta kivételezett státusért és az állami hatóságok egyes helyzetekben „elnéző” magatartásáért cserében szavatolják, hogy a választási kampányok idején a pártok – kormányoldalon és ellenzékben egyaránt – gigászi összegeket költhetnek nagygyűlésekre, tévéreklámokra és óriásplakátokra. Bodo Hombach, a német WAZ lapkiadó vezetője, a korábbi elismert Balkán-diplomata éppen „a kormány és az oligarchák közötti titkos kapcsolatot” nevezte meg a médiacsoport munkáját lehetetlenné tevő tényezőnek, amikor nyolcéves jelenlét után 2010 júniusában cége kivonulása mellett döntött.

Egy szabadkai forradalmár emlékei

Valószínűleg Szerbia egyik leggyakrabban letartóztatott állampolgára a magyar származású Robertino Knjur. A 2000. október 5-ét, azaz Szlobodan Milosevics bukásának napját megelőző hónapokban rendszeresen töltötte éjszakáit a szabadkai rendőrkapitányság priccsén: ő volt a szerbiai rendszerváltás katalizátoraként számon tartott Otpor! (Ellenállás!) mozgalom helyi vezetője.

Knjur szerint az akkori ellenzéki politikusok kényelmesek voltak. A nyugati szervezetek támogatásából jól éltek, igazi felelősségük nem volt, Milosevics és rendőrsége, illetve titkosszolgálata pedig ezer módon tudta zsarolni, befolyásolni őket. A nagyrészt egyetemistákból – és a „szigorúan 18 éven felülieknek” alapszabály ellenére magukat bekönyörgő gimnazistákból – álló Otpor! ezzel szemben igazi alulról jövő mozgalomként született meg. A titkosrendőrség nemigen talált fogást rajtuk. Így egy idő után leginkább megfélemlítéssel próbálták elvenni a fiatalok kedvét. E stratégia jegyében került sor a rendszeres letartóztatásokra, a szülők munkahelyi zargatására, mi több – miként Knjur felidézi –, egy alkalommal egyenesen a család fürdőszobai tükrén hagytak fenyegető üzenetet.

Hajdani Otpor! tüntetés. A titkosrendőrség nemigen talált fogást rajtuk.

Természetesen az Otpor!-nak is jutott a nyugati támogatásból, ha nem is sok. A győztes forradalom után Madeleine Albright, az akkori amerikai külügyminiszter személyesen fogadta a szervezet küldöttségét, és tréfásan meg is jegyezte: ilyen kicsi költségvetésből ilyen komoly eredményt eddig még nem sokan értek el. Az Otpor! – mondja Knjur – ott spórolt, ahol tudott. Nem plakátozott, inkább Milosevics plakátjait „díszítette” öntapadós matricáival. Egyedi, kreatív akciókat terveztek, amelyekbe a hatalom nemigen tudott belekötni. Kragujevacban egy nyári napon óriási, jégből készült, vörösre festett ötágú csillagot vittek ki a főtérre, és körbeállták, amíg csak el nem olvadt. Bár semmi jogsértés nem történt, az üzenet egyértelmű volt. Mindig vigyáztak arra, hogy politikusok ne látogassák rendezvényeiket, inkább színészeket, zenészeket hívtak – szabadkai gyűléseiken például rendszeresen fellépett Lajkó Félix, a kishegyesi hegedűvirtuóz.

Október 5-ét Knjur nem a rendőrségen, hanem a bírósági fogdában töltötte. „Éppen egy gépkocsi megrongálásával vádoltak meg, természetesen hamisan” – meséli a tízéves történetet. A rendőrség gyorsított eljárással átadta az ügyet az ügyészségnek, a bíró azonban szemtanúk meghallgatása nélkül nem volt hajlandó lefolytatni az eljárást. Az ügyész és a jelenlévő rendőrök hiába „ordították le a bíró fejét”, végül nem született ítélet.

Zárkájában Knjur olvasnivalót kért, és a könyvtár egy, a kínai kommunista párt történetéről szóló kötetet utalt ki neki. Ám miközben azt lapozgatta, már hallatszott, hogy odakint tömeg verődik össze. Valaki szemtanúja volt ugyanis, amint Knjurt megerősített őrizettel átszállították a rendőrségről, ezért a 100 ezres lakosú város börtöne előtt mintegy 20 ezres tömeg gyűlt össze. A nevét skandálták, és a kiengedését követelték. Belgrádban ez alatt már égett a parlament (a Szkupstina) és a televízió épülete – a börtön pedig jobbnak látta a szabadkai diákvezért kiengedni. „Nagyon hasznos volt a tömeg megjelenése, mert így a szabadkai rendőröket lekötötték a helyi események, nem lehetett erősítésként Belgrádba küldeni őket” – kommentálja ma szerényen Robertino Knjur saját sorsa és a történelem tíz évvel ezelőtti összekapcsolódását.

Knjur ma Magyarkanizsa magyar középiskolájában tanít matematikát, szervezi a cserkész életet, és az iskola kosárcsapatát készíti fel a diákbajnokságra. Politikával nem foglalkozik, de természetesen megvan a véleménye Szerbia mai helyzetéről. Legnagyobb bánata, hogy a Milosevics-rezsim számos vezetője vagy kiszolgálója át tudta menteni magát az új rendszerbe, Belgrádban máig meg sem kíséreltek bármiféle átvilágítási törvényt alkotni. A szabadkai Otpor! tagjait összesen 140 alkalommal letartóztató helyi rendőrkapitány ellen például nemhogy nem indult vizsgálat, de a rendszerváltás után a belügyi tárca egyik legfontosabb posztjára, a szervezett bűnözés elleni osztály vezetőjévé nevezték ki. Az Otpor! által feltárt visszaéléseket, korrupciógyanús eseteket pedig már a demokratikus rend ügyészségei, bíróságai söpörték le az asztalról. Knjur úgy érzi, hogy Szerbia a milosevicsi évtized után újabb tíz évet vesztett. A pozitív változások sokkal lassabban következtek be, mint amit reméltek, sok területen pedig egyáltalán nincs haladás. A lassú fejlődés miatt értelmiségi fiatalok ezrei hagyták el szülőföldjüket: így a ma 30–45 éves generáció meghatározó része hiányzik Szerbiából.