Olvasóit nem csak a felvillantott problémák tömegével szomorítja el az Európai Bizottság nyugdíj témában készült Zöld Könyve, hanem azzal is, ami kimaradt belőle. A dokumentum ugyanis nem tesz fel néhány döntő kérdést. Az első ezek közül: meddig képes az unió az európai szinten megbecsülni kívánt idősekkel a nyakában versenyt futni a világ többi részével? A dokumentum nyíltan sehol sem mondja ki, de sejteti, hogy az idősek eltartásának kötelezettsége súlyosan rontja az EU világgazdasági versenyképességét.

Farkas András, a Brokernet Investment Holding Zrt. vezérigazgató-helyettese, jövőbiztosítási szakértő

BABY BOOMEREK. Az európai nyugdíjasok jövője ráadásul nem csak attól függ, miként dönt az unió. Sokkal inkább attól, hogyan alakul a világ éppen zajló újrafelosztása, azaz meddig tart és milyen rohamokkal jár majd a világgazdaság súlypontjának áthelyeződése az Egyesült Államokból – s általában a Nyugatról – Kínába és a többi fejlődő keleti óriás erőterébe. A Zöld Könyv szerzői nyilván felhangosították az uniós himnusznak választott Örömódát, hogy ne zavarja őket az átrendeződő világgazdaság robaja – erről ugyanis egy szót sem ejtenek. Pedig az észak-amerikai kitekintés nem feledhető azért sem, mert az ottani baby boomer nemzedék első nagy hulláma szintén nyugdíjba készül ebben az évtizedben. Nem kevesebb, mint 78 millió emberről van szó, akik együttesen az emberi nem történelmének leggazdagabb generációját alkotják, s akiknek a kollektív tőkebefektetései alapvetően meghatározzák a globális pénz- és tőkepiacok működését. Vagyis, Európa számára messze nem mindegy, mi várható a baby boomerek (illetve nyugdíjalap-kezelőik) részéről a jövőben.

A második fel nem vetett, de a Zöld Könyv minden sorában sugallt kérdés: meddig várható el az unió gazdagabb tagállamaitól, hogy saját polgáraik kárára segítsék a szegényebb tagok gondjainak megoldását? Egyszerűbben fogalmazva: meddig hagyja a protestáns Észak, hogy pumpolja a hedonista Dél és a periférián vergődő Kelet? A következő kérdés: mennyiben terhelhető az egyre több nyugdíjas eltartásának növekvő terhe az apadó létszámú és egyre több globális kihívással küszködő aktív korosztályokra? Különösen azokra, amelyek tagjai még meg sem születtek? Kevésbé finomkodva a kérdés kettős. Mekkora terhet és meddig képes elviselni a szülők és nagyszülők érdekében a gyermekek generációja? S, ha elvásik ez a képesség, akkor milyen jogon terheljük és mennyi jelzáloggal az unokáink (dédunokáink, ükunokáink) jövőjét?

Ha az éppen aktívak befizetései nem fedezik az éppen nyugdíjas generációnak a részükre megígért nyugdíjakat, akkor az állam az adóbevételekből kénytelen pótolni a hiányzó összeget, vagy kölcsönt kell felvennie – vagy egyszerűen kevesebb nyugdíjat fizet. A 2008-as pénzügyi és gazdasági válság kezelési kísérleteinek tükrében még szomorúbb a kép. Az unió – a fejlett Nyugat többi hatalmával együtt – a gigantikus gazdasági stimulusok eposzi sorozata miatt olyan mértékben eladósodott, hogy saját bevallása szerint 20 évnyi költségvetési konszolidációt tett semmivé egy pillanat alatt. Ennek következtében további kölcsönterhelést egyszerűen nem bírnak el az állami költségvetések. (Nem véletlen, hogy a kormányzatok államadósság-növelési kísérletei Európa-szerte sorra kudarcba fúlnak.)

Persze mindig kéznél lehet a pénzjegynyomda Endlösungja, de az infláció szellemének ránk szabadításával nem csak az adósságok és a nyugdíjígérvények, de a gazdasági növekedés reményei is köddé válhatnak. Az elszabadított infláció soha nem irányítható úgy, ahogyan azt omnipotens tervezői elképzelik – bár a sok hivatkozás a defláció veszélyeire azt a kényelmetlen érzést keltheti a sorok között olvasókban, hogy hamarosan éppen egy hiperinflációs buborék születésének szerencsétlen sorsú szemtanúi lehetünk.

MORÁLIS KOCKÁZAT. A Zöld Könyv emellett agyonhallgat egy kínos témát: a morális kockázat kérdéskörét. A morális kockázat a nyugdíjrendszerek kapcsán ugyanazon okok miatt rendkívül magas, mint amiért megnőtt a nemzetközi bankrendszerben a válságkezelést követően. Ha minden résztvevő számíthat arra, hogy megmentik a bőrét, akkor senki sem fog egy fillért sem költeni a védekezésre és megelőzésre – hiszen a többiek közül sem költ senki ilyen úri huncutságra.

A morális rizikó kétfelől is porlasztja a nyugdíjak védelmi rendszereit. Egyrészt a politikai kényszerek miatt a kormányzat az állami költségvetésből, az adóbevételek terhére úgyis pótolni fogja a nyugdíjrendszerek hiányát. Másrészt viszont, s ez talán még súlyosabb, a felosztó-kirovó rendszer járulékának fizetésére kötelezett polgár úgy vélheti: érdemes nem fizetnie. Az állam végül úgysem hagyja éhen halni, s a segélyként kapott nyugdíj összege úgyis alig marad majd el attól, mint amit a mindvégig felelős polgárként fizető nyugdíjasok kapnak. Ha elég sokan vélik ezt ugyanígy, akkor a rendszer hiánysokkot kaphat – amint ez tisztán látható a keleti EU-tagállamok első nyugdíjpillérei kapcsán mindenütt.

Fel nem vetett kérdés a Zöld Könyvben az is, mennyiben és meddig viselhető el a jövőben a nemek nyugdíjterhelésének aránytalansága. A nők szempontjából tarthatatlan, hogy a gyermeknevelés vagy a szülőgondozás otthon végzett munkája a nyugdíjban nem érvényesül, miáltal a nők időskori ellátásának alacsonyan tartásával finanszírozzák a férfiak magasabb nyugdíját és a rendszer fenntarthatóságát (társadalmi igazságtalanság). A férfiak szempontjából pedig tarthatatlan, hogy az unió uniszex tarifakényszere miatt ők, a korábban elhalók finanszírozzák a nők hosszabb életét (biztosításmatematikai igazságtalanság).

További fájó kérdés, mi lesz azokkal a súlyosan eladósodott tömegekkel, akik ingatlanának zuhanó értéke már messze alulmúlja tartozásuk megugrott összegét. Ők ugyanis, a nyugdíjkorhatárhoz közelítve, biztosak lehetnek abban, hogy az aktív koruk rózsaszín pénzügyi ködében vállalt hatalmas teher nyugdíjas korukban egyszerűen agyonnyomja őket. Mehetnek otthonukból, isten hírével, vénen világgá?

Újabb elhallgatott dilemma, miként tudna az unió a munkaerő-keresleti oldalon lendíteni. Pedig ezzel nagy baj lehet a jövőben: az európai növekedési kilátások rendkívül bizonytalanok, a technológiai fejlődés csökkenti az élőmunka iránti igényt, a nemzetközi outsourcing elszívja a munkahelyet teremtő tőkét, a kereső életpályák egyre töredezettebbek. Ami pedig különösen sújtja az idősebbeket: a magasabb iskolai végzettség és a friss tudás eleve a fiataloknak kedvez a modern munkaerőpiacokon.

Végül még egy kérdés, amit az anyag mindvégig csak kerülget: a „kevés fiatal, sok öreg” problémáját a bevándorlás irányított felerősítésével lehetne a leggyorsabban enyhíteni. Ennek kapcsán különösen érdekes Törökország uniós csatlakozásának ügye, amit a Zöld Könyv feltűnően agyonhallgat.

A gazdasági növekedés megtorpanása még sürgetőbbé tette a nyugdíjjogosultságok megszerzési módjainak kiigazítását – fogalmaz az anyag. Ezzel nyilván a német neheztelésre utal, a könnyű kézzel osztogató görögök és más déliek kapcsán. De sejteni engedi azt a mély törésvonalat is, amely a németek vezette megtakarító északiak és az eddig nyakló nélkül költekező déli, valamint a felzárkózás ezer sebétől vérző új keleti periféria között húzódik. Megerősíti ezt a vélelmet az elemzés azon megállapítása is, miszerint sok tagállamban további reformokra lehet szükség, miközben pont ezen tagoknál sürgősen felül kell vizsgálni a nyugdíjígérvényeket annak fényében, hogy a gazdaság többi részétől és az állami költségvetésektől mi várható el. Egyszerűre fordítva, egyértelmű a bizottsági kívánalom: csökkenteni kell a nyugdíjakat.

A Zöld Könyv leginkább meglepő állítása szerint a „népesség idősödése a korábban vártnál gyorsabb ütemben következett be”. Miután az emberek ugyanolyan tempóban öregszenek, a termékenységi tendenciák pedig nagy biztonsággal előre jelezhetők, a vártnál gyorsabb öregedés említése, amilyen abszurd, olyan rémisztő is. Azt sejteti ugyanis ez a kijelentés, hogy az unió egyáltalán nincs felkészülve erre a mindent átható folyamatra. Az ebből levont következtetés azonban kíméletlenül őszinte: a jelenlegi tendenciák szerint a helyzet nem tartható fenn. Ha az élettartam növekedésével együtt nem nő a ledolgozott évek száma, akkor – megint csak lefordítva – vagy csökkentjük a nyugdíjakat, vagy nem tudjuk kifizetni a papíron járó összeget. Esetleg drasztikusan (burkolt jelzés a Zöld Könyvben: akár 72 évre) fölemelhetjük a tényleges nyugdíjba vonulási életkort, hogy egy kis időt nyerhessünk. Politikai megnyilatkozásokban ritkán hallható ilyen tiszta beszéd.



Az uniós dokumentum nem ködösít a kötelező tőkefedezeti rendszerek környezetével kapcsolatban sem. Megállapítja, hogy az idősödő társadalmak csökkentik a gazdaság potenciális növekedési rátáját, ami a befektetések alacsonyabb megtérülési rátáját vonja maga után. A nyugdíjalapok potenciálisan alacsonyabb hozamai viszont magasabb járulékokhoz vagy alacsonyabb nyugellátáshoz (esetleg a feltörekvő piacokra kiáramló tőke megnövekedéséhez vagy egyébként nagyobb kockázatvállaláshoz) vezethetnek. A következő pénzügyi leolvadást akár a hozamhajszára kényszerülő nyugdíjalapok is okozhatják.

Az elemzés rezignáltan leszögezi: több tagállamban a társadalombiztosítási járulékok egy részét újonnan létrehozott kötelező tőkefedezeti nyugdíjalapokba irányították, a válság viszont nyomatékosította e megoldás problematikus voltát. Az érintett kormányokat mindez arra ösztönözheti, hogy leállítsák vagy csökkentsék a magánnyugdíjalapokba fizetett járulékokat az állami nyugdíjrendszerek pénzügyi helyzetének javítása érdekében. Vagyis az Európai Bizottság tudtunkra adja: nem hullajt majd krokodilkönnyeket, ha egyes tagállamok, a Zöld Könyvet lóbálva, huszáros rohammal visszaállamosítják a magánnyugdíjalapokat.

Az anyag nem véletlenül hangsúlyozza, hogy a reformok nyomán nőtt és továbbra is nőni fog a nyugdíj szempontjából vállalt egyéni felelősség. Ez a kijelentés is az államoknak kínál menekülési útvonalat. A kormányzatok nyilván szabadulnának a kötelező magánnyugdíj-megoldásokkal explicitté tett kötelezettségeiktől, s visszabújtatnának minden ígérvényt az implicit adósság gomolygó ködébe, ha ezzel enyhíthetnék az elviselhetetlen költségvetési nyomást. Mindehhez megfelelő indokot szolgáltat az öngondoskodás eszméje.

A magyar Nyugdíj és Időskor Kerekasztal 2009. évi jelentése már rávilágított ugyanerre a keserű igazságra: „Kedvezőtlen demográfiai és foglalkoztatási adottságokból semmilyen nyugdíjrendszer nem tud csodát tenni, és sok elégedett nyugdíjast varázsolni – úgy, hogy közben a mindenkori aktívak járulékbefizetéseire is számítani lehessen.”

VÁLASZKÍSÉRLET. Az európai államok jellemzően az aktív polgáraik munkajövedelmére kivetett járulékok révén finanszírozzák újraelosztó rendszereiket. A vegyes rendszerekben a kötelező tőkefedezeti elemek felhalmozási finanszírozása ugyancsak az érintett aktív polgárok munkajövedelmének százalékában meghatározott, állami kényszerek segítségével beszedett hozzájárulások révén történik. A kulcselem a munkajövedelem típusú személyi bevételek járulékoltatása. És éppen ebben rejlik az összes probléma gyökere.

Lehetséges-e más paradigma alkalmazása? Elvileg igen, de csak akkor, ha a tagállamok lemondanak a nemzeti nyugdíjrendszereik feletti szuverenitásukról, és megteremtik az egységes páneurópai öregségi nyugdíjrendszer alapjait. Emellett elvetik a munkanyugdíj halott elvét, és a jövedelmek problematikus járulékoltatása helyett az európai összlakosság fogyasztására kivetett adókra alapozzák az öregek minimális ellátásának fedezetét.

Nem is kell sok paradigma-elemet megváltoztatni egy valóban fenntartható és biztonságos öregkori ellátórendszer megteremtése érdekében (a javaslat főbb elemeit lásd külön). Az új paradigmára helyezett szisztéma a fennálló nyugdíjígérvények kifuttatása és átcsatornázása után szükségtelenné teszi a fenntarthatatlan mai rendszereket. A munkajövedelmek járulékszerű terhelésén alapuló tőkefedezeti rendszerek kötelező jellege – és ezzel az állami kötelezettségvállalás szükségessége – megszüntethető. E megoldások is az egységes európai kedvezményrendszerrel támogatott magánnyugdíj-módok eszköztárába kerülhetnek.

Az európai államok ennek révén akkorra szabadíthatják fel magukat horribilis implicit nyugdíjígérvényeik alól, amikor a hasonló gondok a ma még egy generációnyi távolságra Európa mögött öregedő államokra teljes erővel lecsapnak. Európa így új esélyt kaphat, hogy visszaszerezze a világgazdaságban megtépázott pozícióit. Mindezek eredményeként az uniós polgár azonos eséllyel vállalhatna – privát nyugdíjtőkéjének páneurópai adókedvezményekkel támogatott felhalmozása révén – egyéni felelősséget saját időskorának minőségéért, függetlenül attól, hogy Németországban, Hollandiában, Portugáliában, Romániában vagy Magyarországon tölti-e élete alkonyát.

A megoldás megtervezése és kivitelezése persze nem egyszerű feladat. Annál azonban sokkal könnyebb, mint két évtizeden belül belesodródni a nagymamák éhséglázadása miatt kitört európai forradalmakba…