Igencsak megmosolyogta harmincas éveiben járó ügyfelének ambiciózus igényeit tavaly novemberben az OTP Bank egyik budai fiókjának az alkalmazottja. A nyugdíj-előtakarékossági (nyesz) számláját a bankban vezető, időről időre képződő pluszpénzeit befektetési alapokban gyarapító, életbiztosítással is rendelkező, a pénzügyek világában magát amúgy jártasnak gondoló kliens afféle nyugdíjtervező mini-konzultáción esett át. Az úgynevezett prémium vagyontervezés során gyorsan kiderült, hogy havi 300 ezer forintos – reálértéken számított – majdani nyugdíjelvárása köszönő viszonyban sincs a realitásokkal. Az állami nyugdíjrendszertől és a magánnyugdíj-pénztárától várható havi járadék, továbbá minden egyéb megtakarításának együttes várható összege bő 30 millió forintos deficitet jelzett előre. Ez azt jelenti, hogy álmai teljesüléséhez a hivatalos nyugdíjkorhatárig hátralevő 28 évben havonta legalább 60 ezer forintot kellene félretennie. Ez volt az a pillanat, amikor az ügyfél, jóllehet kínjában, szintén mosolyogni kezdett. S bár megfogadta, hogy változtat megtakarítási stratégiáján, tavaly november óta sem tett félre többet, mint amennyit addig tudott.

Rajz: RedDotCorbis

AGGÓDUNK, DE NEM LÉPÜNK. Mentségére legyen mondva, magatartása semmivel nem felelőtlenebb a többi magyarországi megtakarítóénál, de az Európai Unió más lakosaival összevetve sem. Legalábbis ezt igazolja a londoni székhelyű Aviva most nyilvánosságra hozott kutatása. A Deloitte nemzetközi tanácsadó céggel együttműködve készített felmérés széles körben, első ízben (s a tervek szerint nem utoljára) tett kísérletet az úgynevezett nyugdíjhiány számszerűsítésére. Az eredmények közül a legfontosabb és egyben legriasztóbb a gigantikus végösszeg. E szerint az Európai Unió országaiban évente összesen 1900 milliárd euró – a 2010-es GDP nagyjából 19 százalékának megfelelő summa – hiányzik a „boldogsághoz”. Jelesül ahhoz, hogy a leendő nyugdíjasok a nyugdíjba vonulásuk előtti jövedelmüknek legalább a 70 százalékát időskorukban is kézhez kaphassák, s így megközelítőleg hasonló nívón élhessenek tovább. A döbbenetes szám egyénekre lebontva is súlyos összeg: az unió állampolgárainak – legalábbis azoknak, akik 2011 és 2051 között érik el a nyugdíjkorhatárt – minden évben átlagosan 2–12 ezer euróval kellene növelniük a megtakarításaikat, hogy áthidalják az elvárásaik és a realitások között tátongó szakadékot.

Abszolút értékben a legnagyobb „lyukak” a nyugat-európai gazdaságokban vannak – Nagy-Britanniában, Franciaországban, Németországban és Spanyolországban. Egyrészt azért, mert ezekben az országokban élnek és mennek is nyugdíjba a legtöbben, másrészt azért, mert itt a legmagasabb a nyugdíjba vonulás előtti jövedelem az öreg kontinensen. Közép- és Kelet-Európában ránézésre jobb a helyzet; például a németországi 469 milliárd eurós éves nyugdíjhiányhoz képest a régióban legnépesebb Lengyelországban is „csak” 69 milliárd eurós rést kellene évente betömni; a két ország között egyénre lebontva bő háromszoros a különbség (lásd a grafikont).

<#zaras_figyelo#>A háttérben azonban ellentmondásos tényezők állnak. A már véghezvitt nyugdíjreformok, a fenntarthatóság érdekében megtett kormányzati intézkedések a régió több államában enyhítik a kutatásban feltárt problémát, az érintett gazdaságokban meglévő szürke- vagy feketezóna nagysága ugyanakkor súlyosbítja azt. A nem hivatalos jövedelmeket az Aviva szándékosan kihagyta a kutatásból, de azt azért a kutatók megjegyzik: amennyiben e jövedelmeket is figyelembe vették volna, a nyugdíjhiány a közép- és kelet-európai országokban közel 60 százalékkal magasabb volna. (Az Aviva magyarországi cégének elnök-vezérigazgatójával interjúnk a lap 62. oldalán.)
S hogy mindezek után mire számíthatnak a magyar nyugdíjasok? Nem sok jóra. Az állami nyugellátás és az elvárt jövedelemszint hazánkban is igen messze van egymástól. A nyugdíjhiány éves szinten 9,5 milliárd euró (2660 milliárd forint), azaz közelíti az ország tavalyi GDP-jének egytizedét.

Az elkövetkező negyven évben nyugdíjba vonuló mintegy 5 millió honfitársunk számára mindez azt jelenti, hogy átlagosan évi 1900 eurót – azaz nagyjából 532 ezer, havi bontásban pedig durván 45 ezer forintot – kellene megtakarítaniuk ahhoz, hogy majdani életszínvonaluk ne zuhanjon drámai mértékben.
Az átlagtól persze nagy eltérések lehetnek. A legnehezebb a helyzetük azoknak, akik közel vannak már a nyugdíjhoz és közepes jövedelemmel rendelkeznek. Nyilván nem könnyű az eleve alacsony keresetű dolgozóknak sem, esetükben azonban a nyugdíjjal együtt járó életszínvonal-csökkenés nem annyira látványos, így a számszerűsített hiányuk is alacsonyabb. A magas keresetűeknél pedig valójában fordított a helyzet: miközben papíron óriási nyugdíjhiányuk keletkezhet (hiszen a magas keresettel magas nyugdíjelvárás, de relatíve alacsony járadék párosul), többségüknél feltételezhető, hogy aktív életszakaszukban később mozgósítható vagyon felhalmozására is van módjuk.

NINCS EGYETLEN MEGOLDÁS. Az egyéni öngondoskodás szükségessége azonban csak a lehetséges megoldások egyike. A kontinens minden országát sújtó nyugdíjhiány teljes összegének az eltüntetéséhez a magánszemélyek, a nyugdíjala-pok, más pénzügyi intézmények és az állam együttes szerepvállalását sürgetik a kutatás készítői. A szakértők néhány paraméter módosításával lemodellezték a nyugdíjhiány változásának a mértékét (számszerűsítve lásd külön). A számítások azt igazolják, hogy igazán hatásos eszköz nincs. Például a nyugdíjalapok meghatározott mértékű jobb befektetési teljesítménye összeurópai szinten mindössze 300 milliárd euróval mérsékelné a deficitet, s ennél alig valamivel lenne hatásosabb az állami nyugdíj megemelése, amely módszer ráadásul inkább csak elméletben vethető fel. A nyugdíjkorhatár kitolása számos országban napirenden van, ám ez is legfeljebb akkor lenne igazán hatásos, ha ezzel párhuzamosan a leendő nyugdíjasok is lejjebb szállítanák az igényeiket. A riasztó számok mellett tehát az üzenet sem túl vigasztaló: Európa nyugdíjgondjai úgy oldódhatnak meg a legkönnyebben, ha mindenki tovább dolgozik, visszavesz az igényeiből, no és persze minél tudatosabban takarékoskodik.