Egyre keserűbb szájízzel készíthetik elő a pénzügyi különadó első részletének hó végi befizetését a magyarországi kereskedelmi bankok. A 200 milliárd forintos szektorszintű idei elvonás, amelynek oroszlánrészét a bankok állják, önmagában is fájdalmas sebeket ejtett a pénzügyi intézményeken, ám a Fidesz-kormány legfrissebb adósmentő intézkedési terve – amely az őszi parlamenti ülésszak folyamán ölthet jogszabályban is testet – újabb hatalmas pofon a számukra. Ugyanis a Rogán Antal és Kósa Lajos képviselők által bejelentett 8 pont (lásd külön) nem a korábban beharangozott – és a pénzintézetek által is többé-kevésbé helyeselt – Nemzeti Eszközkezelő Társaságról (NET) szól. Ahelyett kizárólag a bankok megrendszabályozását, hitelezési tevékenységük újabb korlátok közé szorítását, jóval több kockázat átvállalását, valamint az eddigi veszteségek egy részének leírását célozza.

Illusztráció: Dániel András

Pofon ez a javából, ráadásul igencsak váratlan. Hiszen a különadóról folytatott nyári tárgyalások egy szakaszában a NET gondolata még az extra sarc afféle ellentételezéseként is felmerült. Legalábbis banki oldalról voltak olyan várakozások, hogy a különadóért cserébe az állam segít kitisztítani a hitelportfóliót és megoldani a fizetésképtelen adósok egyre aggasztóbb problémáját. Hogy a két kérdés – a büdzsét helyreigazító pluszbevétel és a rossz adósok kezelése – végül különvált, az szakmailag abszolút üdvözlendő. Ám annak belátásához, hogy ezek a spekulációk korántsem voltak alaptalanok, elég visszanézni a kormánytagok néhány korábbi nyilatkozatát.

Maga Matolcsy György, a bankadóról folytatott tárgyalásokat vezető nemzetgazdasági miniszter fogalmazott úgy június közepén a lapunknak adott interjújában (Vége a megszorításoknak – Figyelő, 2010/23. szám), hogy olyan megállapodásra juthatnak, amely „egyfelől teljesíti a miniszterelnök és a kormány által hozott döntést, másfelől pedig a bankok számára lehetőséget teremt, hogy a hitelportfóliók tisztuljanak és a hitelezési tevékenységük bővüljön”. Mindehhez akkor a miniszter teljes együttműködést, közös munkát ígért a Magyar Bankszövetség elnökségével, mondván, „a probléma megoldása a bankrendszernek ugyanolyan fontos, mint a politika vagy a kormány számára”.

KI A FELELŐS? A nyár eleji konstruktívabb hozzáállást a később elmérgesedett bankadós viták azonban láthatóan félresöpörték. Ezzel együtt a Rogán–Kósa-féle 8 pontra legfeljebb rémálmukban számítottak a bankszektor szereplői. A javaslatcsomag azonnal kicsapta a biztosítékot: Erdei Tamás bankszövetségi elnök szerint a 8 pont közül számos elem „teljes mértékben elfogadhatatlan, szakszerűtlen, alkotmányossági szempontokat is felvet, és beleszól egy korábban megkötött polgári jogi szerződésbe”. Ami pedig a legfontosabb javaslatot, a „tiszta lappal indulás jogát” illeti, az az elnök szavaival élve „abszolút jogi nonszensz”.

Erdei Tamás bankszövetségi elnök szerint a 8 pont közül számos elem teljes mértékben elfogadhatatlan, szakszerűtlen, s alkotmányossági szempontokat is felvet.

A banki oldal felháborodása érthető. Annál is inkább, mert a csomag megemésztését annak egyeztetések nélküli, diktátumszerű bejelentése is nagyban nehezíti. Igaz, az intézkedési terv most még csak munkaanyag, így elvileg lehet róla tárgyalni. Ami a csomag egészét illetően roppant aggályos, az a nem-fizető ügyfelek mulasztásának kvázi állami tolerálása, vagyis az a körülmény, hogy a jövőben csak sokkal enyhébb szankciókkal sújthatják azokat.

Ennek ellenére a 8 pont között vannak indokolható elemek is, hiszen az adósok bajba jutásáért – legalább részben – a bankok is hibáztathatók. A gazdasági válságot és az ezzel együtt járó munkanélküliséget természetesen nem a hazai hitelintézetek idézték elő. Miként a forint gyengülését, az euró és a svájci frank erősödését sem, vagyis az árfolyamkockázatból adódó súlyos veszteségeket nyilván nem jogos a nyakukba varrni. A kölcsönt igénylők saját felelősségét is kár lenne eltagadni, de azért ezen a ponton már a hitelezők gyakorlata is megkérdőjelezhető volt. Nem az árfolyamkockázatok feltárása volt problémás – a devizahiteleknél mindig alá kellett írni úgynevezett kockázatfeltáró nyilatkozatot, és az ügyfelek figyelmét írásban is felhívták a devizahitel típusából eredő rizikófaktorokra. „A felelős hitelezés sokkal inkább a növekedési kényszer miatt csorbult, vagyis azért, mert például – közvetlenül a gazdasági válság kirobbanása előtti években – eszközalapon, jövedelemigazolás nélkül akár 80 százalékos hitelfedezeti arány mellett is jóformán bárki hitelhez juthatott. Ez volt az a banki magatartás, amely megágyazott a mostani nehézségeknek, a hitelintézetek későbbi árpolitikája pedig nagyban súlyosbította a bajokat” – állítja Jánosi Zoltán, a Magyar Vállalkozásfejlesztési Intézet Kft. ügyvezetője, az egyik nagy kereskedelmi bank korábbi igazgatója.


Mert mi történt 2008 őszén? Magyarország számára nyilvánvalóvá vált, hogy beütött a krach, erre pedig a hazai bankok egységesen reagáltak. Új hiteleket nem adtak, a meglévőket pedig átárazták. Az országkockázati felárra, valamint a forrásköltségek megugrására hivatkozva felemelték a devizahitelek kamatát és kezelési költségét is, később pedig, amikor ez már nem volt indokolt, azokat mégis ezen a magas szinten felejtették. Mint arra már kereken egy évvel ezelőtti cikkünkben rámutattunk (Kitartóan drága hitelek – Figyelő, 2010/38. szám), hiába csökkentek a forrásköltségek 2009 nyarának elejétől, ha egy adott bank a válság legkritikusabb időszakában 150–200 bázisponttal megdrágította a hiteleit, akkor ebből legfeljebb 35–40 bázispontot adott vissza a helyzet konszolidálódása után. Ezen a 2009 őszén megszületett magatartási kódex sem sokat segített. Hiába mondják a bankok azt, hogy ettől az időponttól kezdődően lefelé is ugyanúgy korrigálják a kamatokat a piaci körülmények függvényében, mint felfelé, ha 2008 tele és 2009 ősze között aránytalanul megdrágították a hiteleket, azaz hosszú távra beégették a pluszterheket a szerződésekbe.

Mindezek tükrében annak eldöntése, hogy mondjuk egy 10 millió forintot érő ingatlanra felvett 8 milliós kölcsönből két év elteltével ma miért – netán kinek a hibájából! – van még hátra 12 milliós tartozás, igencsak összetett kérdés. Ebből a megközelítésből a bankoktól is jogos elvárni, hogy a mostani kárenyhítésből kivegyék a részüket, és a 8 pontos csomag több eleme – mindjárt az első két pontja – könnyen alátámasztható. Szintén jogosnak tűnik a harmadik pontban szereplő középárfolyam előírása, hiszen a devizahitelek törlesztésénél a jelenlegi gyakorlatban alkalmazott vételi és eladási árfolyam-különbözet révén indokolatlanul sújtják rejtett költségek az adósokat. Szintén a hitelfelvevők régi sérelmét orvosolná a negyedik pontban kilátásba helyezett ingyenes előtörlesztés lehetősége, igaz, ezzel most aligha tudnak tömegesen élni a bajba jutott adósok.


Könnyen lehetne érvelni a javaslatcsomag további elemeinek többsége mellett is, kivéve talán a büntetőkamatoknak az ügyfelek felé rossz üzenetet hordozó tilalmát, valamint a „tiszta lappal való indulás jogának” kérdését. Ez utóbbi, bár első hallásra roppant szimpatikus, és nemzetközi példák is vannak rá, alapvetően írná át a jelzáloghitelezés hazai gyakorlatát; ha úgy tetszik, tabukat döntene le. Most ugyanis, ha az ingatlan nem ér annyit, mint amennyi pénzzel az adós tartozik, a bankok pótfedezetet írhatnak elő. Praktikusan ennek a pótfedezetnek a bevonását, vagyis a banki kockázatkezelést korlátozná a Fidesz javaslata. Azaz ezzel a lépéssel az angolszász gyakorlatban ismert „walk away” jogot ismerné el. Vagyis azt a lehetőséget, hogy az adós, amennyiben kevesebbért tudná csak eladni a házát, mint amennyit visszafizetnie kell (a példa kedvéért 10 millióért, de 12 millióval tartozik), akkor egyszerűen elsétálhat. Hátrahagyhatja bankja számára az üres ingatlant, végleg lezárva ezzel a kettejük közötti szerződést. A bank a jövőben – szemben a mai magyar gyakorlattal – nem üldözhetné az adóst, hogy a ház piaci értékénél akár csak egy fillérrel is többet bevasaljon tőle.


További részletek a friss, csütörtöktől kapható Figyelő hetilapban, vagy előfizetői hozzáféréssel érhetők el.

<#zaras_figyelo#>Ezt az „elsétálási jogot” nevezte Erdei Tamás „abszolút jogi nonszensznek”, és ez az, ami a banki szakértőket is alaposan megosztja. Van, aki úgy érvel a megoldás mellett, hogy mivel a jelzáloghitelt a házra adják, annak függetlennek kell lennie a tulajdonosa anyagi helyzetétől, vagyis a banknak mindenkor be kell érnie az ingatlannal, mint fedezettel. Mások viszont azt hangsúlyozzák: mivel az ingatlan értéke számos ok miatt változhat, meg kell adni a bankoknak a lehetőséget, hogy a kockázatukat menet közben kezelhessék, és a kölcsönt kamatostul vissza is kaphassák. E felfogás szerint a fedezet „csak” biztosíték, amelyet ha túlzott mértékben korlátoznak, akkor megdrágulhatnak a hitelek, vagy legvégső esetben nem lesz bank, amely merne jelzálogkölcsönt nyújtani.

NEM MEGOLDÁS. Az első heves reakciók ismeretében ma még nehéz megjósolni, hogy a hitelpiaci tabukat döntögető Fidesz-kormányt mennyiben lágyítják meg a bankszektor érvei. Az azonban biztos, hogy a 8 pontos javaslatcsomagról bőven lesz még vita a következő hetekben. Annál is inkább, mert az önmagában nem oldja meg valamennyi bajba jutott adós problémáját. Legfeljebb segíthet korrektebbé tenni az adós–hitelező viszonyt, illetve oda hathat, hogy a felgyülemlett adósságokat indokolatlanul ne szaporíthassák tovább.


A csomag üzenete egyébként világos. Első körben piaci alapon, mindenki a saját bankjával próbálja meg rendezni a helyzetét, és – mint ahogy erre egyébként eddig is volt mód – kérjen átmeneti könnyítést, ütemeztesse át a hitelét, nyújtsa meg a futamidőt és az új feltételek mentén kapja össze magát. (A bankok által kínált megoldásokról, és arról, hogy azok mekkora könnyítést jelenthetnek, a konkrét példát lásd külön.) A legnehezebb kérdés viszont továbbra is az, mi történik azokkal, akiknél az efféle könnyítések már nem jöhetnek szóba. Akik például, túl minden határidőn, már csak a jövő év április 15-éig meghosszabbított kilakoltatási moratóriumnak köszönhetően nem kerültek az utcára. Rajtuk ez a mostani „mentőcsomag” már nem segít, de nem is mutat irányt az esetleges további állami intézkedéseket illetően.

A korábban beharangozott NET-ről a 8 pont között például egy árva szó sem esik, holott az eszközkezelő felállításának az Orbán Viktor által júliusban bejelentett 29 pont 24. passzusaként is prioritást kellene élveznie. Ez persze nem zárja ki azt, hogy a szándék ne lenne meg, csak éppen jelenleg jóval több a kérdés, mint a válasz (a dilemmák közül a legfontosabbakat – szintén 8 pontba sűrítve – lásd külön).

A Bajnai-kormány adósprobléma-rendező terveit Matolcsy György is fontolóra vette, azokat sem politikai, sem szakmai érvekkel nem söpörte félre, ám a miniszter számos más modellel is barátkozik. Fotó:MTI

Információink szerint Matolcsy György és stábja többször – házon belül immár a sokadik felállásban – nekifutott már a NET koncepciója kidolgozásának. Egyes forrásaink szerint ebbe a munkába Varga Mihályt, a Miniszterelnökséget vezető államtitkárt, mellesleg az első Orbán-kormány volt pénzügyminiszte-rét és szakértőit is bevonták, sőt, egy ponton a kormány által vajmi kevéssé szívelt jegybank szakembereinek informális segítségét is igénybe vették. A feladat azonban, a sok más teendő melletti kapkodásban, egyelőre túl kemény diónak bizonyult. Legalább három okból.

Egyrészt azért, mert jó ideje megszakadtak a tárgyalások a minisztériumi szakértők és a bankszektor között, márpedig egy ilyen horderejű lépést hosszú és alapos egyeztetések nélkül képtelenség megvalósítani. Másrészt, komoly korlát az Európai Unió és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) szigora a költségvetési hiánycélok betartását illetően. Hiszen egy eszközkezelő elindításához – a legtöbb modell szerint – szükségeltetik némi állami kezdőtőke, abban pedig mostanában a magyar költségvetés nem dúskál. Ráadásul a kőbe vésett hiánycélok mellett nincs is mozgástere ahhoz, hogy azt előteremtse. Harmadrészt pedig a kezelendő problémát a drámaian romló hitelpiaci helyzet is súlyosbítja, amelyben az adósok fizetőképessége – a svájci frank folyamatos erősödésével – gyakorlatilag minden egyes nappal tovább romlik. Vagyis a koncepció, amely esetleg nyár elején még jónak tűnt (feltételezve, hogy létezett egyáltalán), szeptemberben már nem biztos, hogy megállja a helyét. Legalábbis mindenképpen újra meg kell vizsgálni, és az óhatatlanul szükséges széles körű tárgyalások témájává kell tenni.



LEPOROLHATÓ ÖTLET. Nagy kérdés persze, mi is az a koncepció, amely mentén egyáltalán a kormányzati gondolkodás elindult. „Ötlettel tele a padlás” – szögezik le informátoraink, akik szerint viszont ezek egyike sincs olyan stádiumban, hogy a kormány a nyilvánosság elé tárhatná. Faramuci módon az egyik legjobban kidolgozott koncepciót még Bajnai Gordon kormánya hagyta az utókorra. A lapunk birtokába került egykori kormány-előterjesztés a „nehéz helyzetbe került, jelzálogfedezet mellett eladósodottak helyzetének rendezésére javasolt ingatlanalap konstrukció részleteiről” szól, 2009. májusi keltezéssel. A Marsi Erika akkori – pénzintézetekért felelős – miniszteri biztos által jegyzett, s Oszkó Péter pénzügyminiszter által jóváhagyott dokumentum egy állami hátterű cég, jelesül a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. által működtetett ötéves futamidejű, zártvégű ingatlanalapot vázolt fel, amelynek bankok által jegyzett befektetési jegyeire a Garantiqua Hitelgarancia Zrt. 80 százalékos tőkegaranciát vállalna. Az akkori elképzelés szerint az alapban a bankok olyan értékben jegyeznének befektetési jegyet, amilyen értékben az ingatlanokat eladták vagy apportálták az alapba (hitele fejében az adós ehhez hozzájárulását adja a banknak). A volt tulajdonosok bérlőként a lakásukban maradhatnak, egy-két évig alacsony díjért cserébe, de ezt később piaci vagy ahhoz közeli bérleti díj váltja fel. Ez biztosítja menet közben az alap működéséhez szükséges forrásokat, sőt, ideális esetben akár hozamot is termelhet.

A koncepció szerint, amennyiben az alap hozamot ér el, az a bankokat illeti, ellenben ha a bérlők rosszul fizetnek, végső soron életbe lép az állami garancia, és a lejegyzett befektetési jegy értékének 80 százalékát a bankok megkapják. Az ingatlanalap célja az lenne, hogy a futamidő végéig – azaz 5 év alatt – rendeződjön a bérlők helyzete, és az ingatlanok valamilyen módon kikerüljenek az alapból. Erre számos alternatívát vázolt a javaslat: a bérlő visszavásárolhatja az ingatlant (erre vételi opciója van); kisebb lakásba költözhet; vagy a tulajdont megszerezheti az önkormányzat, hogy azután a benne lakó attól bérelje tovább lakását. Akik pedig az alap lejárata végéig nem képesek rendezni a helyzetüket – arányukat másfél évvel ezelőtt a Pénzügyminisztériumban 10–20 százalékra becsülték –, azok átkerülhetnek egy szociális bérlakás alapba. Ezt a konstrukciót viszonylag gyorsan össze lehetett volna rakni (az anyag szerint körülbelül egy hónap alatt), az államnak sem kellett volna mélyen a zsebébe nyúlnia. Ám kormányzásának utolsó évében a Bajnai-kabinet a kivitelezéshez már nem fogott hozzá.

Úgy tudjuk, ezt a megoldást egyébként Matolcsy György is ízlelgette: sem politikai, sem szakmai megfontolásból nem söpörte le azonnal az asztalról. Ugyanakkor a miniszter számos más modellel is barátkozik, és az elmúlt hónapokban egyéb megoldások látszottak inkább körvonalazódni. Élesen kirajzolódni viszont még egyik modell sem tudott, hiszen az előkészületeket nehezíti, hogy a tárcán belül is pingpongoznak a feladattal, és legfőképp időt és pénzt szeretnének spórolni. Mert, ha például az írországi National Asset Management Companyhoz hasonló utat járnák (ahogyan ezt a nemzetgazdasági miniszter a már említett Figyelő-interjújában felvetette), akkor az körülbelül egy 20–30 fős, jól megfizetett szakértői csapatot, 6–8 hónapos kemény háttérmunkát, és akár 8–10 millió eurós büdzsét is igényelhetne. Márpedig erre most – a kormányfő által beharangozott kemény költségvetési viták küszöbén – időt és erőforrást is nehezen lehetne találni.