Ha a kérdést tisztán elméleti szempontból vizsgáljuk – akár Kornai János jól ismert gazdaságszerveződési sémáit (ezek száma is nagyobb kettőnél), akár az azok alapjául szolgáló, kevéssé ismert, de időben azokat megelőző, Polányi Károly-félét –, azt kell látnunk, hogy gazdaságtörténetileg nem két, hanem több ilyen séma létezik. Polányi a piaci és a redisztributív (állami) koordináció mellett beszél a reciprocitáson alapuló modellről is. Ez nemcsak a régmúlt idők valósága volt, de a mai gazdaságokban is jelen van, akár a háztartások gazdálkodásában, akár a nonprofit szektorban, sőt, a globális gazdaságban is. Ez utóbbi kapcsán gondoljunk csak olyan intézményekre, mint a G4 és a G20 közötti spektrum. Ezeknél arról van szó, hogy az érintett államok a kölcsönös belátás és érdekbeszámítás alapján igyekeznek működtetni nemzetközi gazdasági szabályokat.

Ráadásul az állam és a piac szembeállítása azért sem termékeny elméleti megközelítés, mivel közismert, hogy ezek egymást feltételező intézmények. Erős állam nélkül nincs hatékony piac, ez a magyarázata annak, hogy a tankönyvekben leírt piacmodelleket az úgynevezett feltörekvő országok ritkán ismerik a gyakorlatból.

A SZOLGÁLTATÁS-GAZDASÁG IGÉNYEI. A közgazdaságtan fogalomkészlete és paradigmarendszere a feldolgozóipar robbanásszerű fejlődésének időszakában alakult ki. A XXI. században a gazdasági tevékenységek – akár a foglalkoztatottság, akár a jövedelemtermeléshez történő hozzájárulás alapján nézzük – egyre kisebb része kötődik ehhez a szektorhoz. A szolgáltatás-gazdaság és főleg az e-economy költségviszonyai és üzemgazdasági összefüggései drámaian eltérnek a hagyományos termékalapú gazdaságétól. Ráadásul olyan szükségletek válnak tömegessé, amelyeket nem hagyományos „magánjavak” elégítenek ki, hanem mindinkább a közjavak, vagy a két kategória valamilyen mutációja. A biztonság, az urbanizált településszerkezet speciális igényei, a humántőke újratermelését szolgáló tevékenységek szolgálnak a legvilágosabb példaként erre a jelenségre.

Az uralkodó közgazdaságtani megközelítés az állami szerepvállalást négy vonatkozásban tárgyalja. A legszélesebb szakmai konszenzus az első két területet övezi: a piac működéséhez szükséges szabályozási és jogalkalmazási funkciót, valamint a piaci kudarcok kezelésének szükségességét. Ez utóbbi lényege, hogy bizonyos esetekben a piac mint erőforrás-allokációs mechanizmus nem, vagy tetemes veszteségek árán képes a szükségletek kielégítését szolgáló helyzeteket produkálni. Ezt a témát a közszektor gazdaságtanának minden alaptankönyve tárgyalja. Mintegy két évtizede a piaci kudarcok magyarázatába bekerültek új elemek, úgymint az információs aszimmetria, illetve az információkhoz való hozzájutás eltérő feltételei. A piaci kudarcokhoz kötődik az állami funkciók közül az úgynevezett allokációs funkció. Ez annak leképeződése, hogy a szükségletek egy széles spektrumában a piac nem, vagy nem hatékonyan osztja el az erőforrásokat.

A másik két terület – s ezekről a közgazdászok között már korántsem teljes a konszenzus – az úgynevezett piacgazdasági tökéletlenségek köre. E megközelítés szerint a tőkés piacgazdaság nem egyensúlyra törekvő rendszer. Ennek oka kettős. Egyfelől a piaci mechanizmus működése olyan társadalmi jövedelemegyenlőtlenségek forrása, amelyek rombolják a humántőkét, erodálják a társadalmi kohéziót, és ezáltal akadályozzák a fenntartható növekedést. Ez az érv vezet a redisztribúciós funkció felismeréséhez. Másfelől a magára hagyott piac üzleti és hosszú távú gazdasági ciklusai rombolóan hatnak a gazdaságra. A kapitalista alapon folyó termelés időről időre bővülési korlátokba ütközik, mely korlátok oldásában a XX. század első harmadától az állami beavatkozásnak közismert szerepe van. Polányi Károly szavaival: végbement a „nagy átalakulás”. A mainstream közgazdaságtanon belül a legvitatottabb e negyedik, stabilizációs funkció. Az utóbbi két – Musgrave által is leírt – állami funkció tehát nemcsak piacpótlék, hanem piackorrekció. E korrekció előjelmentes – lehet rossz, torzító, de lehet életmentő is. Hosszú távon mindannyian halottak vagyunk – fogalmazott a maga idejében Keynes.

FÉLREMAGYARÁZOTT KEYNES. A Keynesről szóló mai közgazdaságtani diskurzusokban világszerte összemossák az általa adott diagnózist, illetve az akkor és ott általa – és követői által – javasolt terápiát. A diagnózis az volt, hogy a kapitalista gazdaság nem egyensúlyra törekvő rendszer. Amiből csupán az következik, hogy ennek biztosítása fontos feladat. Ha azonban ezt a felfedezést azonosítjuk az általa és követői által megfogalmazott receptekkel, akkor azt a hibát követjük el, hogy a penicillin elégtelen hatásait hangsúlyozzuk a modern antibiotikumok világában. A mai közbeszédben Keynes munkásságából éppen az sikkad el, aminek a legnagyobb relevanciája volna. A Bretton Woods-i rendszer létrehozásakor, mint sikeres és tapasztalt bróker és a nem-egyensúlyi közgazdaságtan híve, éppen a teljesen szabad tőkeáramlás pusztító hatásaitól igyekezett megóvni az akkor formálódó új nemzetközi gazdasági világrendet. A „totális piac” és a globalizáció világában, amikor az államok finanszírozhatósága „a piacoktól” függ, erős leegyszerűsítés a keynesi örökség szemére vetni a keresletélénkítő politika problémáit. Az ő igazi szellemi örökösei a nemzetközi pénzügyi rendszer reformját kereső közgazdászok.

SEMMI SEM TÖKÉLETES. A dichotomikus kérdésfeltevés további korlátja: nem vesz tudomást arról, hogy az élet sohasem fehér és fekete. Ahogyan a piac sem tökéletes, úgy a kormányzati beavatkozás sem az. Ha elfogadjuk, hogy az állami szerepvállalásnak ott van értelme, ahol a piac nem működik, illetve éppen annak hatását kell ellensúlyozni, akkor ebből az is következik, hogy az állami gazdálkodás célfüggvényét, a gazdálkodás racionalitását nem lehetséges piaci kategóriákkal jellemezni. Az allokációs funkció kapcsán a közszektor mind a társadalom rendelkezésére álló vagyonból, mind az évről évre megtermelt jövedelemből – persze tértől és időtől függő módon – jelentős hányaddal rendelkezik. A modern gazdaságok eme nem-piaci szegmensének működését kell vizsgálnunk ahhoz, hogy pontosabb képet kaphassunk az állam túlköltekezési hajlamáról, illetve állást foglalhassunk az ezt korlátozó intézményi megoldásokkal kapcsolatosan.

Nos, itt a közgazdaságtannak van még jócskán fejlődni valója. Kérdés azonban, hogy annak jelenlegi fogalomkészlete elégséges-e e szegmens leírásához. A mai biológusok sem Darwin fogalomkészletével operálnak.

A szerző a Budapesti Gazdasági Főiskola intézetvezető egyetemi docense.