Minden bizonnyal így van ez a magyar gazdaság vonatkozásában is. A véleményt nyilvánítók nagy többsége túl nagynak tartja a magyar államot. S talán nem alaptalanul, hiszen egy krónikusan eladósodott ország számára igen fontos kérdés a költségvetés elsődleges kiadásainak és kamatkiadásainak alakulása. De ugyanilyen fontos a bevételek alakulása és az adók nagysága is egy kis, nyitott ország számára, amely versenyben áll a külföldi befektetőkért. Mindezen túl az állam nagyságával szorosan összefügg a bürokrácia és a korrupció kiterjedtsége is, ami a hazai közélet egyik neuralgikus pontja.

Fotó: Kalló Iván

NEM KELL FŰNYÍRÓELV. Mindezek a szempontok egyértelműen abba az irányba mutatnak, hogy csökkentsük az állam nagyságát, a költségvetésben betöltött jövedelemkoncentrációs és újraelosztási szerepét. A jelenlegi 45–50 százalékos GDP-arányos értékekről legalább 8–10 százalékponttal kívánatos volna leszorítani ezeket az arányokat a következő három-négy esztendőben. Ezt persze nem könnyű végrehajtani gazdasági válság közepette egy olyan országban, ahol igen alacsony a gazdasági aktivitás, és a társadalom nagy részének nincsenek tartalékai (ellenkezőleg, a háztartások erőteljesen eladósodottak). A vállalkozás mégsem reménytelen, pusztán azt kell evidenciaként kezelni, hogy ilyen léptékű csökkentést nem lehet sem fűnyíróelvvel, sem egyoldalúan a jóléti kiadások megnyirbálásával megvalósítani. Szisztematikusan le kell építeni a túlburjánzó bürokráciát, radikálisan csökkenteni kell a gazdasági támogatásokat és adókedvezményeket, s nem utolsósorban meg kell reformálni a nagy elosztási rendszereket (közigazgatás, egészségügy, nyugdíjrendszer, oktatás). Mindez természetesen egy új állam-modell kialakítását is magával hozza.

Ehhez elméleti fogódzókat ma nem nagyon tudunk kapni a közgazdaságtan fő irányzatától, mert az is tanácstalannak látszik. A 2008-ban kitört válság alapjaiban rengette meg a neoliberális-újklasszikus világképet, amely az állam szerepének minimalizálását hirdette. A nemzetközi pénzügyi összeomlás elkerülése végett az egyes kormányok gyorsan visszatértek a régi, hetven évvel ezelőtti keynesi receptekhez, és keményen beavatkoztak a gazdaságba, komolyan államosítottak. Ennek nyomán szinte minden fejlett országban megugrott a költségvetési deficit és jelentősen nőtt az államadósság. A válság enyhülésével azonban újra erőteljessé váltak a neoliberális hangok, amelyek a költségvetési hiányok azonnali felszámolását és az államadósságok radikális csökkentését követelték. S a válság újabb hulláma kapcsán ma az érzékelhető, hogy a keynesi recepteket ismét kiszorítják az újklasszikus doktrínák. Kérdés persze: mi fog történni, ha elhúzódik a válság, és egy Japánhoz hasonló deflációs spirálba kerül a fejlett nyugati világ gazdasági rendszere?

Az e kérdésre adandó válasz nyilván éreztetni fogja hatását nálunk is, mert nem vonhatjuk ki magunkat a világtendenciák alól. Mindazonáltal számunkra az új mainstream államfelfogás mellett van még egy fontos szempont, amelytől nem tudunk eltekinteni, ha az állam szerepvállalását taglaljuk. Ez pedig a felzárkózás és a modernizáció kérdése. A magyar gazdaság ugyanis a következő öt-tíz esztendőben folyamatosan azon dilemmával fog szembesülni, hogy képes lesz-e felzárkózni a fejlett országokhoz, vagy pedig végletesen leszakad, amint ez utóbbira utaló jelek mutatkoztak az elmúlt években. A nemzetközi tapasztalatok viszont azt tanúsítják, hogy sikeres felzárkózást csak olyan országok tudtak megvalósítani, amelyek hathatós állami modernizációs politikát alkalmaztak.

Az új állam kiépítése során tehát hangsúlyos szerepet kell kapnia a modernizációnak. A modernizációs szerepvállalásnak azonban olyannak kell lennie, hogy egyfelől hathatósan segítse elő a hazai vállalkozások fejlődését, versenyképességének növelését, ugyanakkor viszont ne lehetetlenítse el a piac működését. A felzárkózás szempontjából kiemelt fontosságú a piacépítés, a piaci szabályozás kérdése. Az államnak könnyebbé kell tennie a piacra lépés feltételeit, ugyanakkor viszont komolyan kell harcolnia az erőfölényes helyzetek kialakulása ellen. Tevőlegesen támogatnia kell a hazai vállalkozásokat, hogy kiléphessenek a nemzetközi színtérre, ahol igen erős verseny uralkodik. Viszont nem szabad hagyni, hogy ugyanezek a vállalkozások elkényelmesedjenek, és az állami támogatások felélésére rendezkedjenek be. Oldani kell a területi egyenlőtlenségeket, támogatni a vidék felzárkózását, de mindezt úgy, hogy alapvetően a piaci erők játsszák a meghatározó szerepet, és ne az állam. Hathatósan fejleszteni kell az oktatást minden szinten, támogatni a kutatás-fejlesztési tevékenységeket, erősíteni a humántőkét, mert ezek a sikeres felzárkózás zálogai. De ezt is úgy kell megvalósítani, hogy a mennyiségi bővítés ne menjen a minőség rovására.

Mindezek nehéz dilemmák, nincsenek rá kész receptek, mert minden országban mások a sajátosságok, a hagyományok, a társadalmi erőterek. A gazdaságpolitika és a gazdaságpolitikusok feladata megtalálni a helyes arányokat, és sikerre vinni azt a felzárkózást, amelyet olyannyira vártunk és várunk immáron 150 esztendeje. Talán most sikerül!

A szerző közgazdász, a Századvég Gazdaságkutató Zrt. kutatási igazgatója