Ezen elvárások alatt persze mindenki mást ért. Ráadásul egy adott személy álláspontja is változik a korral, nem is beszélve arról, amikor a változó üléspont határozza meg az új álláspontot.

Liberális világnézetűnek tartom magam, s korábban a gazdaságtól távolságot tartó államot preferáltam, minden szabályozást a szabadpiaci viszonyokba való indokolatlan beavatkozásként éltem meg. Mára a korom (sajnos) és az üléspontom (szerencsére) is változott; árnyaltabbak, ambivalensebbek az érzéseim. Mondják: a legharcosabb liberális fiatalból lesz a legkonzervatívabb vénember – néha a magyar rögvalóság is produkál ilyent –, magamnál azért ilyen pálfordulást nem érzékelek. Ma is azt látom, hogy amibe nálunk az állam beleszól, ott kő kövön nem marad. Gyengén megírt törvények születnek, hiányoznak viszont a hatástanulmányok, gyakoriak a változások, mindenütt tetten érhető a lobbik befolyása, és olyan hivatalokat hoznak létre, amelyek erőre kapnak és önmegvalósításuk közben mindenkit vegzálnak. Mindezek miatt nehéz lélekkel szólok olyan megfontolásokról, amelyek árnyalják a fiatalabb koromban kialakult képet.

SZABAD-E A SZABAD VERSENY? Megértettem mindazonáltal, hogy a szabad piac klasszikus tézisei olyan feltételezésekkel élnek, amelyekről mára tudjuk, hogy nem helytállóak.

● A piac szereplőinek információ-ellátottsága azonos. Ez a tétel tipikusan nem teljesül. Olyannyira nem, hogy a kérdés tudományos igényű elemzéséért 2001-ben közgazdasági Nobel-díjat is lehetett kapni. Márpedig az eltérő információs bázis alapvetően befolyásolja a verseny tisztességét (elég csak arra gondolni, hogy a földi halandók számára átláthatatlan pénzügyi termékeket árusítanak földi halandóknak, vagy a bonyolult szerződéses feltételekre, az apró betűs kitételekre, általában a fogyasztói piac és marketing működésére, esetleg a japán jen és svájci frank hitelekre). Ide köthető a piaci szereplők érdekeltségének különböző időtávja is: a bankárok prémiuma a következő évben esedékes, míg az adósok 20 éven keresztül törlesztenek. Az internet és a távközlés forradalma csökkenti ugyan az információ-ellátottságbeli különbségeket, a választható termékek és szolgáltatások sokasága növeli azokat, különösen az egyedi fogyasztók szintjén.

● A szereplők döntései racionálisak. A kísérleti pszichológia az elmúlt húsz évben komoly bizonyítékokat mutatott fel annak igazolására, hogy az emberek megjósolhatóan irracionális döntéseket hoznak. Előre láthatóan – és ezáltal manipulálhatóan – elvesztik a józan eszüket bizonyos helyzetekben. Amikor például az „ingyen” jelszó elhangzik, az ajánlat többi feltételét a fogyasztók tudatalattija lehalkítva hallja csak meg. (Megdöbbentő kísérletekről olvashatunk Dan Ariely Predictably Irrational című könyvében.) A 2002-es közgazdasági Nobel-díjat e területek kutatói kapták.

● A piac mérete, szereplőinek száma engedi a szabad piac törvényszerűségeit működni. Minél kisebb és zártabb egy piac, annál kevésbé igaz ez a feltételezés. Jóllehet a magyar gazdaság nyitott, itthon mégis magas az oligopóliumok száma, ebben a nyelvi korlátnak bizonyosan szerepe van. Alapvető változásokra nem is lehet számítani, mert a versenyképességhez szükséges kritikus üzemméret mellett igen kevés cég fér el a piacon egymás mellett.

Fentiekből – az elmúlt évek válságával is takarózva – sokan azt a következtetést vonják le, hogy az államnak a gazdaságban is nagyobb közvetlen szerepet kell vállalnia. Ezzel szemben én továbbra is úgy vélem, hogy a gazdaság működését békében kell hagyni, „mindössze” a szabályozásokat kell folyamatosan megújítani, a világ működéséről szerzett új ismereteink felhasználásával.

Nem gondolom, hogy ha az állam aktívabb résztvevője lett volna a gazdaságnak az elmúlt húsz évben, kevésbé lett volna mély a válság. Ráadásul senki nem bizonyította még be, hogy a válságok ne lennének a fejlődés természetes velejárói. Az állam nem lett időközben jobb gazda, nem lelt rá a bölcsek kövére, ami indokolná a szerepének növekedését. Az állam szabályozói szerepét a tisztességes piaci verseny fenntartásában eddig sem kérdőjelezte meg egyetlen józanul gondolkodó ember sem. Viszont bölcsebb, előrelátóbb és modernebb szabályozásra lett volna szükség.

Sok, nálunk gyorsabban fejlődő országban – különösen a Távol-Keleten – nagyobb a központi koordináció, ami nem keverendő össze a központi tervutasításos rendszerrel. Ez valóban segítette ezen országok fejlődését, de ne higgyük, hogy az állami beavatkozás a fenntartható gyorsabb fejlődés titka. A távol-keleti országokban a kialakult értékrendek és szokások sokkal inkább előírják az egyén alárendeltségét és az öngondoskodás kötelezettségét. Szingapúr és Kína is a koordinált gazdasági szabadság és a központi politikai irányítás együttélésével működik. Rövid az időtáv annak a megítéléséhez, hogy ez a mix fenntartható-e, és milyen mértékben kell a demokrácia nagyobb rezsijével számolniuk a későbbiekben.

A „fejlett” világban a politikai szereplők horizontja általában a következő választásokig tart, nap, mint nap szembesülünk is a rövid távú elfogadottságot a hosszú távú eredmény elé helyező döntésekkel. Ez ugyanolyan adottság, mint amikor az egyének fejében az „ingyen” szó hallatán elindul a vezérhangya, és az elemi számolási feladatot nem oldják meg. A leggyorsabban növekvő távol-keleti országok (Kína, Vietnam vagy éppen Szingapúr) vezetői történelmi távlatokban, dinasztikusan gondolkodnak, amikor stratégiákról van szó.

EGY MEGYÉT NEM LEHET BEZÁRNI. Egy gazdaság működése sok szempontból párhuzamba állítható egy mély vertikális integrációjú vállalatéval (ahol az alkatrészek és a részegységek is házon belül készülnek). Hasonlóság, hogy a jó gazdaságstratégia része az egymásra épülő tevékenységi körök önmagukban és együttesen mérhető versenyképességének folyamatos elemzése, a szinergiák megértése és támogatása. Különbség azonban, hogy míg a gazdasági életben, ha nem találunk megoldást egy technológia vagy egy munkavállaló fenn-, illetve megtartására, egyszeri költségeket vállalva – fájó szívvel – de továbbléphetünk. Térséget, a lakosság egy csoportját nem lehet ilyen időhorizonton eladni, lecserélni, kirúgni, átnevelni. A kormányzati, törvényhozói döntéseknél a rendelkezésre álló környezeti, infrastrukturális és humán erőforrásokat és azok reális dinamikáját kell figyelembe venni, nem egy elméleti idealizált állapotot.

A földtulajdonlás szabályozásának kérdését az elmúlt két évtizedben már-már csontig lerágtuk. Ha e helyett abban sikerült volna egyetértésre jutni, hogy az adott éghajlati és domborzati viszonyok, valamint munkaerőköltségek mellett mit vessünk ezeken a földeken, hogy a teljes mezőgazdasági és élelmiszer-ipari vertikum (a műtrágyától és az öntözőberendezés-gyártástól az élelmiszercsomagoló-anyagok gyártásáig) a legnagyobb hozzáadott értéket termelhesse, előrébb járnánk. Ez esetben a szabályozó és támogatási rendszereket úgy alakíthattuk volna ki, hogy majdnem mindegy lenne, kié a föld, mert a stabil piaci viszonyok beárazták volna, és nagyobb lenne a magyar mezőgazdaság hozzáadott értéke.

Az ipar területén ugyanígy tág tere lenne a kormányzat és a szakma önkéntes, nyílt és folyamatos koordinációjának. Egy kis országnak meg kell találnia a specialitásait, amelyekben legalább regionálisan kimagasló akar és tud lenni. Egy ilyen kompetencia felfuttatása akár egy egész generációt igényelhet, hiszen az oktatástól a beszállítói iparon keresztül a globális értékesítési hálózatig meg kell teremteni a kereteket. Ennek feltétele egy tartós konszenzussal elfogadott nemzeti stratégia – négy év, akár kétharmados felhatalmazással is, nem tétel ebben a perspektívában. Az állam elsődleges szerepe a konszenzus segítése a párbeszéd platformjainak létrehozásával, szakértőkkel és adatokkal, nem pedig a mikromenedzsment és a tulajdonosi szerepvállalás.

VERTIKUMOKAT KELL TÁMOGATNI. Kicsi a piacunk és szűkösek az erőforrásaink ahhoz, hogy koordinálatlanul biztassunk minden hazai szereplőt tetszés szerinti beruházásokra. Ha egyszer úgy alakult, hogy motorgyártók (Audi) és fékgyártók (Knorr Bremse) települtek ide, akkor valamilyen furmányos, de EU-konform módon a támogatásért jelentkezők közül azokat kellene előnyben részesíteni, akik motor- vagy fék-alkatrészeket készülnek  gyártani. A legtöbb nemzet megtalálta a módját, hogy helyi tulajdonú cégeknél kialakuljanak olyan kompetenciák, amelyek hol horogként (behúzva), hol horgonyként (itt tartva) elősegítik a nagy összeszerelő cégek jelenlétét. Két kormánynak magyaráztuk 1994 és 1996 között, hogy az IBM idetelepedésekor motiválniuk kellene az amerikai céget a helyi alkatrészgyártás megteremtésében, sajnos, eredménytelenül. Az IBM merevlemez-gyártása 2000-ben néhány hónap alatt minden gond nélkül kivonult, csak a beszállított anyagokat kellett máshová irányítania.

Nem tudom, hogy a gyógy- és a wellness-turizmus tényleg felemelkedésünk záloga-e, de ha már így döntöttünk, akkor vertikumban kellene gondolkodni – a fürdőlepedő, az öltözőszekrény és a jacuzzi gyártásától a fogorvosok és a masszőrök nyelvtanításáig. Ausztria esetében nemcsak a sílécmárkáik világhírűek, de a síliftgyártásuk is világelső, és az osztrák Skidata síliftjegy-automata gyártóból lett meghatározó szereplő egy sokkal szélesebb iparágban.

A vertikum fontosságát az innováció állami kezelésében is végig kell vinni. Egységnyi közpénzből ne szigetszerű működésben jöjjön létre egy vegyület, vagy egy, az országon belül nem hasznosítható szabadalom, hanem olyan versenyképes, nagy élőmunka-igényű, egymásra épülő, azaz vertikumot igénylő témákat támogassunk, amelyekre évtizedes kitekintésben iparágak épülhetnek. A nagyobb integrációjú és így nagyobb hozzáadott értéket termelő területek kevésbé látványosak egy sajtótájékoztatón, mint a megfoghatatlan világújdonságok, de ezt a békát le kell nyelni.

Fenntartom, hogy az állam annyira rossz szervező és tulajdonos, hogy csak olyan dolgokkal szabad foglalkoznia, amelyekkel más szereplő nem foglalkozhat. Van ilyen is elég. A távol-keleti országok képesek voltak alapértékeik megőrzése mellett az amerikai és a nyugat-európai modellből szemezgetni. Nekünk is így kell tennünk. Mi szükséges ehhez? A rengeteg munkán túl bizalom a gazdaság szereplői, a civil szféra és a kormányzat között. Ehhez persze az összes szereplőnek ki kell vívnia azt a respektust, hogy képesnek tartsuk őket nagy kérdésekben objektíven, személyes érdekeket és napi taktikákat félretéve állást foglalni.

A szerző mérnök, üzletember, a Videoton Holding Zrt. társ-vezérigazgatója

Az üzletember véleménye a legnagyobb cégek toplistájával ősszel jelentkező, Figyelő TOP 200 2010 kiadványhoz kapcsolódó, az állam szerepéről szóló vitasorozatban jelent meg.