A Figyelő szerkesztőségében 1976 és 1996 között eltöltött csaknem két évtized alatt gondolkodásom középpontjában mindvégig az elsődlegesen a piac vagy az állam által szervezett gazdaság dilemmája állt. E kétféle megközelítés a kilencvenes évek második felében a magyar gazdaság EU-csatlakozás előtti helyzetével, a tagság feltételezett hatásaival és a követendő magyar stratégiával kapcsolatos vitákban is tükröződött.

Az adatok megtekintéséhez kattintson!

KÉT MEGKÖZELÍTÉS
Az egyik nézet képviselői azt mondták, a belépés a fejletlen magyar gazdaságnak mindenekelőtt az EU-tagság révén megszerezhető támogatások miatt érdeke. Emellett a csatlakozási tárgyalások során minél több derogációt kell elérni, mivel a magyar gazdaság strukturális elmaradottsága miatt számos területen még nem állná a versenyt európai konkurenseivel. E felfogás hívei a minél inkább fájdalommentes átmenet érdekében akár lassították volna a folyamatot, miközben a támogatások egy részét már a belépés előtt szerették volna igénybe venni. E megközelítés tehát a magyar gazdaság átalakításában kisebb szerepet szánt a belső reformoknak, s nagy reményeket fűzött az EU-tól megszerezhető támogatásokhoz. Ezzel szoros összefüggésben a monetáris unióhoz való majdani csatlakozás előfeltételét jelentő maastrichti kritériumokhoz való közeledést nem tekintette gyakorlati jelentőségű célnak, mivel közvetett hatásában az is konfliktusokkal járó, strukturális változásokat kikényszerítő lett volna.<#zaras_figyelo#>

A másik felfogás viszont sorskérdésnek tekintette az EU-csatlakozást. Abból indult ki, hogy a globalizálódott világgazdasághoz való alkalmazkodás – amely Magyarország számára méretei és földrajzi elhelyezkedése következtében elsősorban a multinacionális cégekhez és az unióhoz való igazodást jelent – a fejlődés, a modernizálódás egyetlen reális útja. E nézet képviselői tehát a világpiaci kereslethez és termelési rendszerekhez való strukturális alkalmazkodást a tagságtól függetlenül is elkerülhetetlennek tekintették.

SZŰKÍTÉSSEL JÁRÓ REFORMOK
Az EU-belépéstől nemcsak ennek megvalósításához nyújtott pótlólagos – politikai stabilizáló és pénzügyi – segítséget reméltek, de azt is látták, hogy a kívül maradók számára sokkal nehézkesebb és költségesebb lesz az alkalmazkodás (például a schengeni egyezmény következtében). E felfogás hívei azzal is tisztában voltak, hogy maga az unió is világgazdasági pozíciói megtartásáért küzd, s ennek következtében az EU, illetve tagországai tevékenységének számos területén – így az állami tulajdon terjedelmében, a szociális rendszerek kiterjedtségében és működési rendszerében, a költségvetési kiadások nagyságrendjében – szűkítéssel együtt járó reformok várhatók. Úgy vélték, hogy a magyar gazdaság modernizálása alapvetően tőkevonzó és -felhalmozó képességének további javítása alapján mehet végbe, amelyben az EU-tagságból származó előnyök csak kiegészítő szerepet játszhatnak. E nézet szerint az uniós támogatásokat és derogációkat nem az elavult struktúra védelmére kell felhasználni, hanem a modernizációs folyamat gyorsításához. A minél gyorsabb és minél egyenrangúbb tagság mellett foglaltak állást, s ennek megfelelően már akkor is nagy fontosságot tulajdonítottak a maastrichti kritériumok felé való közeledésnek.


Jól látható, hogy az EU-csatlakozással kapcsolatos kétféle véleményben a magyar gazdaságpolitika fent jelzett dilemmái fogalmazódtak meg. S az is, hogy ezeket az alapkérdéseket azóta sem sikerült meghaladni. Ennek következtében a kétezres évek magyar gazdaságtörténete nem sikertörténet. Bár a magyar gazdaság 2000 és 2011 között gyorsabban fejlődött az unió átlagánál, ám lényegesen lassabban régiós versenytársainál. Ugyanakkor abban, hogy a tagság növekedésgyorsító hatása viszonylag csekély volt, paradox módon fontos szerepe volt az ahhoz vezető út sikerének. A vámok eltörléséből, a piacok megnyitásából, a befektetések növekedéséből, továbbá a piacgazdaság intézményeinek kiépítéséből eredő pozitív hatások ugyanis a magyar gazdaságban már a rendszerváltás időszakától kezdve – annak részeként, a tényleges tagság előtt – érvényesültek. 2004 után a mindenki számára érthető változás a határok lebomlása és az EU-támogatások folyósítása volt. A kétezres évek gyenge teljesítménye azonban nagyrészt politikai-gazdaságpolitikai hibák következménye volt, ezen belül négy, markánsan eltérő időszak különböztethető meg (lásd keretesünkben).

NYÍLT SZEMBEFORDULÁS
Az első három időszakban a gazdaságpolitika EU-val kapcsolatos fő hiányossága „csak” az volt, hogy adós maradt annak a rendszernek és szabályozásnak a kialakításával, amely forrásokat tudott volna felszabadítani az unió által is támogatott célok társfinanszírozásához, illetve teljesíthetővé tehette volna a maastrichti kritériumokat. Ezzel szemben a jelenlegi kormány gazdaságpolitikája nemcsak szakmai hibái és gyengesége miatt bírálható, hanem amiatt is, hogy nyíltan és széles körben szembefordult az európai piacgazdaságokra és demokráciákra jellemző szabályokkal. Ez az autokrata modell lényegéből következően került konfliktusba a számára korlátot jelentő EU-val. Az ütközés láthatóan olyan erős, hogy a kormány akár az ország finanszírozhatóságát, illetve annak költségrobbanását is hajlandó kockáztatni autonómiája érdekében. Ez a nyilvánvalóan nem nemzetgazdasági, hanem hatalmi-politikai megfontolásokon alapuló gazdaságpolitika kifejezetten önsorsrontó, hiszen láthatóan alkalmatlan a kormány fő céljai, a növekedés gyorsítása és az államadósság csökkentése elérésére.

GLOBÁLIS PROBLÉMÁK
Közben arról sem szabad elfeledkezni, hogy az Európai Unió maga sem tartozik a világ dinamikusan fejlődő régiói közé, világgazdasági súlya folyamatosan csökken, versenyképessége romlik, s ez a folyamat egyes tagállamainak válsága és ennek az euró helyzetére gyakorolt hatása miatt az elmúlt években csak gyorsult. Kezdetben elsősorban a túl költséges és rugalmatlan „jóléti társadalom” nehezen megvalósítható reformjáról, majd mindinkább az európai integráció további fejlődési irányának bizonytalanságáról, a tagállami (felelőtlenséget is magában foglaló) önállóság és az egységes európai gazdaságpolitika viszonyáról volt szó. Ez utóbbi témában az európai válságkezelés kényszere lényegi változást hozott. Az EU késedelmesen, éles politikai viták és a lakosság egy részének értetlenségétől kísérve, de elindult a monetáris unióból a fiskális és politikai unió irányába; a csökkenő nemzeti szuverenitásért cserébe válságkezelést, viszonylagos stabilitást és fejlődési perspektívát ajánlva. Ehhez képest a megújuló, a feladatokhoz lassan felnövő EU-politikához viszonyítva különösen anakronisztikus a csak a „saját szemétdombjával” törődő magyar politika.

A versenyképesség vagy éppen az egyensúly javítása érdekében szükséges népszerűtlen intézkedésekért, a megszorító és reformlépésekért a többi tagállam politikusai is szívesen hárítják a felelősséget az EU-ra. A társadalmak a növekvő versenyből származó előnyöket természetesnek tekintik, a hátrányokat viszont automatikusan a – saját vagy az európai – kormányzat számlájára írják. A nemzeti kormányok ezért az egyoldalú „nemzetállam kontra EU” megközelítéssel gyakran rá is játszanak az euroszkepticizmusra, miközben ezzel egyben gerjesztik is azt, egyúttal korlátozva saját későbbi mozgásterüket.

ELEMI ÉRDEK
Magyarországnak mint kisméretű, tőkehiá-nyos, külső finanszírozásra szoruló, sérülékeny országnak elemi érdeke az erős, kiterjedt válságkezelésre képes európai közösség. Ugyancsak elemi érdeke azoknak a lépéseknek a megtétele, amelyek az unió és saját versenyképességének javítását szolgálják. A kétezres évek első évtizedében a magyar reformképtelenség régión belüli leszakadásunkhoz vezetett. A második évtized autokratikus tendenciái azzal fenyegetnek, hogy Magyarország az EU perifériájára kerül, s nemcsak régión belüli viszonylagos, de abszolút helyzete is romlik.
A Figyelőnél 1976–1996 között dolgozott