Március 18-án került a hazai mozikba Hajdu Szabolcs rendező (Macerás ügyek, Tamara, Fehér tenyér, Off Hollywood) legújabb alkotása, a Bibliothéque Pascal, amely az idei Magyar Filmszemlén négy elismerést is nyert, köztük az Arany Orsót, a legjobb filmnek járó díjat.

A film a hároméves kislányát egyedül nevelő Mona Paparu utazásainak, szerelmének, kelet- és nyugat-európai kálváriájának a mese és a valóság határán játszódó története. Török-Illyés Orsolya, a film főszereplője – a magánéletben pedig a rendező párja – az fn.hu-nak elmesélte: egy lejárt zöldkártya miatt egyszer tízezer forintra büntették, és kíváncsiságból úgy döntött, hogy fizetés helyett inkább leüli a bírságot.

„Így egynapi élelemmel be is vonultam a pálhalmai női börtönbe. Ott az egyik cellatársam egy olyan nő volt, aki a testével kereste meg a betevőt, és egész életét az út mentén töltötte. Ez a kemény sorsú nő úgy tette elviselhetőbbé önmaga számára az életét, hogy csodálatos történeteket talált ki fantasztikus utazásokról, elképesztő találkozásokról, hatalmas szerelmekről. Szabolcs már vagy tíz évvel ezelőtt belekezdett egy novellába, amely egy külföldre csábított szexrabszolga történetét mesélte el, de végül az én börtönben szerzett tapasztalataim hatására döntött úgy, hogy a filmbéli főszereplő a reménytelen helyzeteket a fantáziájával átalakítja, kiszínesíti.”
 
A főhősnő hároméves gyermekét a filmben a művészházaspár kislánya, Lujza alakítja, aki nem kapott előre megírt szöveget, minden mondata spontán, egyéni megnyilvánulás.k_fn9_cikk_banner

Tényleg az év legjobb magyar filmje

A mai magyar film legérdekesebb – szerintünk: legjobb – mesélője Hajdu Szabolcs. Láttuk ezt már a Macerás ügyek című (első) nagyjátékfilmje kapcsán is, megfigyeltük – a hazai filmforgalmazásban méltatlanul alulkezelt – a Tamarában is, de érzékeltük a Fehér tenyérben is. Amíg utóbbi filmje a világnak a valóságosabb, tapasztalatilag plasztikusabban megélhető szegletét (a sport, a torna nyers közegét) mutatja, a Bibliothéque Pascal annak fantáziabirodalmába visz. Megélés helyett megértést mutat, amennyiben a főhősnő igyekszik magának mindazt a jót és rosszat (inkább rosszat) „lefordítani”, ami történik vele. A döntés természetesen a nézőre van bízva, miszerint a dolgok olyan meseszerűen estek-e meg vagy olyan nyersen, mint – az utólag hozzáforgatott – kerettörténetben, amiben a jóindulatú gyámhatósági ügyintéző felszólítja a főszereplőnőt, hogy most már tessék abbahagyni a hazudozást, és tessék elmondani, mi volt valójában.

Merthogy a Bibliothéque Pascal egy gyermekelhelyezési üggyel indul, amikor is a romániai Mona (Török-Illyés Orsolya) hároméves kislányát, Vioricát (Hajdu Lujza) szeretné visszakapni, és el kell mondania kalandos útját. És Mona mesél. Arról, hogyan indult egy általa szervezett, balul elsült kisvárosi mulatság után a tengerhez, hogyan találkozott ott a rendőrök elől menekülő Viorellel, aminek az „eredménye” kilenc hónap múlva a gyermek lett. Hogyan indult apját segítve nyugatra – kislányát nagynénjére bízva –, hogyan jutott a liverpooli bizarr irodalmi bordélyba, a Bibliothéque Pascalba, majd hogyan tudott onnan kiszabadulni.

 
 
Mágikus realizmus

S a hangsúlyt ez a mesélés kapja. A történések – amiket a primer valóság szintjén egy mondatban össze lehet foglalni: egy kalandvágyó romániai magyar lányt Angliában szexrabszolga-munkára kényszerítenek, de ő hazaszökik a kislányához – fantázia uralta szintje a meghatározó: az a páratlanul gazdag gondolati (mese-) világ, ami feltárul a filmben. Magyar moziban nem vagy nem nagyon láthattunk olyan egyedi, lenyűgöző képi világot, mint itt (Pálfi György Hukkle és Taxidermia című filmjeinek vizualitása hasonló, persze, egészen más tartalmi előjellel).

Hajdu – és kiváló stábja, külön is kiemelve a „látványrészleget” – fantáziájukkal folyamatosan át- és átszövik az egyébként kiábrándító világot. A kulturális filléresedés közben, amikor az extrém örömtanyán a világirodalom olyan alakjaival, mint Jean D’Arc, Desdemona vagy Pinocchio lehet perverz testi játékokat űzni, csak az elme, a gazdag képzelet nyújthat menedéket, esélyt a túlélésre. Ehhez az olyan hagyományok szükségesek, amiket a filmbeli meseszerű betyár archaikus világa hordoz, aki képes álmait-gondolatait kivetíteni, elevenné-hatóvá tenni, s amely képességet az általa nemzett kislány is megörököl.

Hajdu filmjei eddig is a minőségi szórakoztatásról gondoskodtak (és őszintén sajnáljuk, hogy ennek kevesen tudtak a részesei lenni), a Bibliothéque Pascal olyan mozi, ami (közel) két órára kizökkent a napi szürkeségből – és a szó legszebb és minden értelmében: elvarázsol.