Mennyit ér egy festmény? A válasz nagyon egyszerű: annyit, amennyit adnak érte. Azt azonban már lényegesen nehezebb megmondani, hogy miért adnak érte éppen annyit, amennyit. Rendkívül sok mindentől függ ugyanis, hogy hogyan alakul ki egy műalkotás ára – állítják egybehangzóan az általunk megkérdezett galériatulajdonosok. Sokféle pénzügyi és nem pénzügyi eszközbe fektetheti a pénzét az, akinek van megtakarítása. Az előbbiek sokszor kiszámíthatóbbak, például egy államkötvény esetében, máskor azonban – különösen a tőzsdén forgó eszközöknél – befolyásolhatnak bizonyos lélektani elemek. Kockázatot természetesen minden befektetési forma hordoz, gondoljunk csak a görög állampapírokra vagy a toxikus, a pénzügyi-gazdasági válságot előidéző, annak idején kiváló minősítésű derivatívákra. Ugyanakkor a pénzügyi instrumentumok esetében aligha használunk olyan fogalmakat, mint szerelem vagy szellemi hobbi, miközben a képzőművészeti befektetések szinte elképzelhetetlenek ilyen emóciók nélkül. 

A párizsi Louvre. Szépség és értékőrzés.

Egy festmény, egy szobor nem egy egyszerű tárgy. Súlyos érzelmek fűződhetnek – és a legtöbbször fűződnek is – hozzá. Egy állampapírba, legyen bár nagyon szépen és igényesen megtervezett és kivitelezett, nem szeretünk bele, és nem azért vesszük meg, mert elvarázsol bennünket a szépségével. Egy műalkotás megvásárlásakor azonban ez szinte állandó szempont. „A műgyűjtés speciális tevékenység, nem lehet érzelmek nélkül, csak üzleti alapon végezni” – hangsúlyozza Molnár Annamária, a Molnár Ani Galéria tulajdonosa, a Magyar Kortárs Galériák Országos Egyesületének az elnöke. <#zaras_figyelo#>

KLASSZIKUSOK
Természetesen egy műalkotás ára – és itt természetesen elsősorban s legfőképpen a klasszikusokra gondolunk – akár a „szerelem” hőfokától is függhet, hiszen lehet olyan szenvedélyes gyűjtő, aki képletesen szólva minden pénzt megad egy adott művész művéért, csak hogy a saját gyűjteményében tudhassa azt.

Egyáltalán nem mindegy, hogy egy már végérvényesen bizonyított klasszikus, egy kortárs klasszikus vagy egy induló, fiatal alkotó műve a vétel tárgya. A klasszikusok – gondoljunk csak Aba-Novákra, Benczúrra, Csontváryra, Munkácsyra, Rippl-Rónaira, hogy csak néhány nevet említsünk a nagyok közül – esetében már nem kell meglepetésre számítani. Őket a művészettörténet egyszer és mindenkorra elhelyezte a művészeti rangsorban, munkásságuk pontosan dokumentált és lezárt.

Rippl-Rónai József: Lajos és Ödön. A klasszikusoknál már nincsenek meglepetések.

A fontos múzeumokban és magángyűjteményekben szereplő alkotásaik garanciát jelentenek arra, hogy műveik kiállták az idő próbáját, és nem süllyedtek a jelentéktelenség, az érdektelenség és az értéktelenség sötétjébe. Ezek az alkotók már nem hordoznak kockázatokat, műveiket az évtizedek hosszú sora alatt megbízhatóan beárazta a piac. „Figyelemmel kell azonban lenni arra, hogy ezeknek a művészeknek is voltak különböző alkotói korszakaik, és nem biztos, hogy valamennyiben egyformán kvalitásos műveket hoztak létre” – figyelmeztet Golovics Lajos művészettörténész, a mukincs.com internetes művészeti összehasonlító oldal megalkotója és tulajdonosa. Azaz, ha egy alkotó legjobb korszakának kiemelkedő művei 10 milliós nagyságrendű áron keltek el, egyáltalán nem jelenti azt, hogy egy gyengébb korszakában alkotott munkái is ugyanebbe az árkategóriába esnek, és hogy ennyiért megéri megvenni őket. Golovics az említett oldalon több mint 2600 művész (nem csak klasszikusok) csaknem 40 ezer alkotását tekintette át munkatársaival, és azokat, akiknek 1997 és 2008 között legalább 20 műve szerepelt aukciókon, elemezte is az értékmegőrzés szempontjából. Érdekes és informatív elfoglaltság az egyes alkotók műveinek a honlap készítői által számított hozamát összehasonlítgatni a BUX vagy éppen a MAX index adott időszakbeli teljesítményével. Ezek a statisztikai adatok sokat segítenek az iránymutatásban, de egy gondos befektetés megtervezéséhez nem elegendők – mutat rá Golovics.

TÁRSADALMI ÁLLAPOTOK
A klasszikus művek ára (és persze a nem klasszikusoké is) függ a gazdaság és a társadalom adott állapotától is – mondja Virág Judit, a Virág Judit Galéria és Aukciósház tulajdonosa. Egyáltalán nincs garancia arra, hogy egy klasszikus alkotást egy adott pillanatban – például egy válság közepén – magasabb áron lehet eladni, mint amennyiért azt a tulajdonosa vette egy gazdaságilag felfelé ívelő, a műkincs-kereskedelem szempontjából euforikus időszakban.

A válság természetesen a műkincs-kereskedelemnek sem kedvezett. Az átlagos árak ma a 2003–07-es csúcsidőszakban jellemző értékek 60-70 százalékán lehetnek. Ez azt jelenti, hogy most érdemes kvalitásos műveket vásárolni, és várni a jobb időkre, hiszen egy műkincsbefektetés nem rövid távra, hanem legalább 20-30 évre szól. Akinek tehát bármikor pénzzé tehető, likvid eszközre van szüksége, jobb, ha elkerüli ezt a piacot. Semmilyen garancia nincs ugyanis arra, hogy a megvásárolt színvonalas művet egy adott pillanatban, adott gazdasági-társadalmi körülmények között a kívánt áron (nyereséggel) tudja eladni megszorult tulajdonosa.

KORTÁRSÉPÍTŐK
A klasszikus kortársakra is illik többé-kevésbé mindaz, amit a klasszikusokról mondtunk. Ők már bizonyítottak, jelen vannak a fontos múzeumokban, gyűjteményekben, túl vannak számos lényeges hazai és nemzetközi kiállításon és megmérettetésen, a művészetük időtállónak bizonyult. De mi a helyzet a fiatal vagy éppenséggel pályakezdő művészekkel?

Nagyon sok mindentől függ az, hogy a mai fiatalok közül kiből lesz egyszer klasszikus alkotó. Ebben a folyamatban alapvető szerepet játszanak a kereskedelmi galériák. Ők biztosítanak hazai és nemzetközi kiállítási lehetőségeket a fiatal művészeknek, ők generálnak publicitást a hozzájuk kapcsolódó alkotók számára, ők tartják a kapcsolatot a gyűjtőkkel, érdeklődőkkel, ők teremtenek találkozási pontokat művész és közönség között.

Ez utóbbi tekintetben sajátosan és előremutatóan gondolkodik Bretus Imre, a Tat Művészeti és Innovációs Kutatóműhely, Galéria tulajdonosa. Ő a kiállítóteret nem egyszerűen bemutatótérnek, hanem a szellemi találkozások terének is tekinti. Ezért szervez formabontó performance-okat, színházi minibemutatókat, előadóesteket, valamint beszélgetéseket művészek és üzletemberek, művészek és közönség között. A koncepció lényege: az értékképzés folyamatában az alkotó, a kritika, a közönség és a gyűjtő/befektető számos információ és kölcsönös visszajelzés alapján olyan referenciapontokat alakít ki, amelyekre támaszkodva megalapozott befektetői, gyűjtői döntések hozhatók.

ÉPÍTKEZÉS
A klasszikussá válás első és legfontosabb feltétele természetesen a – nehezen megfogható – tehetség. Aki ezzel az isteni adománnyal nem vagy belőle csak kevéssel rendelkezik, abból aligha lesz időtlen alkotó. Ám ha mégoly tehetséges művész is valaki, de nem képes valamely galériával együttműködni, nem hajlandó szerepet vállalni önmaga menedzselésében, akkor könnyen magára maradhat, és akkor hiába a tehetség, nagy valószínűséggel nem tud megélni a művészetéből. Ma már ugyanis nem szokás és főleg nem racionális dolog a műteremből értékesíteni. A művész menedzselése, piacképessé formálása olyan sokrétű feladat, hogy egy alkotónak sem ideje, sem felkészültsége nincs arra, hogy az alkotás mellett még ezzel is foglalkozzon. (Akad ugyanakkor még ma is egy-két kortárs klasszikus, aki korábban megszerzett ismertsége okán ezt teszi, de nem ez az általános.)

Még egy adalék a kortárs művészek megítéléséhez: ma Magyarországon egyes becslések szerint 6-8000 képzőművész próbál megélni a művészetéből. Őket több száz galéria szolgálja ki. Azonban mindössze néhány tucat az a galéria – és lehet, hogy akkor már sokat mondtunk –, amely érdemben tudja építeni a művészeit. Egy galéria 10-15 művészt tud színvonalasan menedzselni. Ez azt jelenti, hogy mindössze néhány száz művésznek van esélye arra, hogy valódi művészi karriert fusson be, s ténylegesen meg tudjon élni a hivatásából.

A tehetséges, egyéni stílusú, fiatal, nagyra hivatott művészből is lehet rajztanár (ezzel természetesen nem akarjuk megbántani a rajztanárokat), ha valamiért nem emelik be a képzőművészeti kánonba, azaz a szakmai közízlés által meghatározott erőtérbe. A kánon egy informális konszenzus, amelyet múzeumigazgatók, kurátorok, művészeti kritikusok, kultúrpolitikusok alakítanak ki. Akiről ők kimondják, hogy tehetséges, az előtt megnyílnak a kiállítótermek, a hazai és a külföldi ösztöndíj-lehetőségek. Akiről ennek az ellenkezőjét állítják, az nagy valószínűséggel nem vagy csak nagyon nagy erőfeszítéssel fut be fényes karriert. A kánonba beemeltek általában valóban kvalitásos művészek, de persze előfordulhat, hogy ez az informális grémium is hibázik, vagy az érdekei és a kulturális szűklátókörűsége miatt nem az éppen legtehetségesebb művészek mellett teszi le a voksát. Gondoljunk csak bele: az 50-es években bekerülhetett volna ebbe az erőtérbe egy olyan művész, aki nyíltan vállalta a rendszerrel való szembenállását, s nem volt hajlandó boldogan nevető traktoroslányokat festeni? Ma persze nem egészen ez a helyzet. A kánon eléggé jó orientációt biztosít a befektetőknek. A galériások is általában idomulnak hozzá, de azért érdemes odafigyelni azokra a kánonba be nem emelt művészekre, akik jó nevű, megbízható galériákkal dolgoznak együtt.

HOSSZÚ TÁVRA
Körültekintően kell tehát tájékozódnia annak, aki műgyűjtésre, képzőművészeti befektetésre adja a fejét. A klasszikusok esetében nagyon fontos az időzítés, mind az eladáskor, mind a vételkor. Ha fiatalabb kortárs művészektől szeretne vásárolni valaki, mindenképpen érdemes szétnéznie a már bizonyított galériák kínálatában, mert ők jelentik a lehető legbiztosabb garanciát arra, hogy a befektetés megőrzi az értékét. A kapcsolatnak galéria, művész és gyűjtő/befektető között hosszú távúnak kell lenni, hiszen a galériának akár évtizedekig kell építeni, menedzselni a művészeit. Ezt a feladatot csak kiegyensúlyozott, stabil vásárlói kör esetén tudja magas színvonalon teljesíteni. Mindhárom félnek érdeke tehát a hosszú távú, kiszámítható együttműködés.