Katasztrófa vagy lehetőség? Nézőpont kérdése. A tavalyihoz képest kevesebb, mint a felére zuhantak Magyarországon az újautó-eladások az első félévben. Vitathatatlan, hogy a gépjármű márkakereskedők szempontjából katasztrofális hatású a válság. „A krízis következtében nőtt a technológiai fejlesztések intenzitása” – láttatja ugyanakkor az érem másik oldalát Thomas E. Beyer, a Bosch-csoport (Magyarországot is magában foglaló) adriai régiójának területi vezetője. Az ő szemszögéből az elmúlt év történései lehetőséget kínálnak azoknak, akik az autógyártásban élni tudnak a válság által drámai élességgel felszínre került új innovációs igényekkel, a biztonság, a környezetvédelem, az alternatív meghajtás, valamint a méretbeli diverzifikáció területein. (Ez utóbbi azt jelenti, hogy olyan olcsó, mégis elfogadható megtérüléssel kecsegtető, kifogástalan műszaki színvonalú alkatrészeket beépítő, nagy tömegben értékesíthető autókat próbálnak piacra dobni a gyártók, amelyek kiszámíthatóvá teszik árbevételüket.)

Thomas E. Beyer. A Bosch régiós vezetője szerint válságban is tartani kell az innováció mértékét.

KIFULLADT AMERIKAI LENDÜLET. Ez az előremenekülés stratégiája, a kényszerűen megkurtított kutatási büdzsék és kutatói stábok, az elnyújtott életciklusú korábbi fejlesztések alternatívája. Úgy tartani szinten a bevételeket, hogy a gyorsan piacképessé tett új fejlesztésekkel nagyobb tortaszeletet szakítsunk ki a szűkülő piacból. „Noha a mi bevételeink sem növekszenek, mégis akkor járunk el helyesen, ha fenntartjuk az árbevétel arányosan 8–10 százalék körül mozgó innovációs ráfordításainkat. Ez az autóipari szegmensben egyértelműen a felsőértékhez, a 10 százalékhoz igazodik” – mondja a Bosch-csoport régiós első embere. A kereslet visszaesése őket is arra késztette ugyan, hogy visszafogják magyarországi termelői kapacitásaikat, ennek ellenére fejlesztői létszámukat az év végéig országosan több mint 120 fővel növelik a tavalyihoz képest.

Az, hogy hosszabb távon csak az innovatív vállalatok tudnak jól kijönni a mostani helyzetből, egyre vaskosabb közhely. Annál meglepőbb, hogy Magyarországon milyen kevesen néznek mélyebben e frázis mögé. Amerikában a BusinessWeek pár héten belül két nagy elemzésben is felülvizsgálta az elmúlt évtizedet. Konkrét példák sorát hozta fel annak az alaptézisének az igazolására, hogy az amerikai innovációs lendület az utóbbi időben elakadt, nem váltotta valóra az ezredfordulós ígéreteit, és részben ez magyarázza a pénzügyi válságot, illetve az ország jelenlegi gazdasági gondjait.

A kilencvenes évek végének látványos tudományos és orvosi felfedezései – a génterápiától a nagysebességű műholdas interneten át az alternatív üzemanyagokig vagy akár a klónozásig – nem a remélt sebességgel váltak a mindennapjaink részévé, hogy óriási beruházásokat vonzzanak az adott szektorba és vállalatok tucatjait hozzák létre. Míg az amerikai gazdaság a kilencvenes esztendőkben még évi 2,2 millió új munkahelyet hozott létre, addig az ezredfordulót követően már csak 900 ezret. Amerika az elmúlt években a korábban reméltnél lényegesen kevesebb lélegzetelállító új terméket tudott kínálni a világnak, az export stagnált, az import nőtt, a nagy boom így valójában hitelre épült. A Wall Street hibái robbantották ki a pénzügyi válságot, ám az innováció akadozása segít megmagyarázni, miért is volt olyan elementáris az összeomlás – írja a BusinessWeek.

Mi még nem tartunk ott, hogy a kommercializálható szellemi inspiráció elmaradása okozta károkat felmérjük, sőt, még a fogalmak tisztázása is gondot okoz. A Figyelő a nyáron a Pénzügykutató Zrt. égisze alá tartozó Innovációs Kutató Központ (IKU) által kidolgozott kérdőíves megkérdezéssel szeretett volna egy felmérést megalapozni a magyarországi nagyvállalatok innovatív készültségéről. Az ismételt rákérdezés ellenére is csak elenyésző számú értékelhető választ kaptunk. (Minderről bővebben a Figyelő október 16-án megjelenő 2009-es Top 200 kiadványában lehet majd olvasni.) Az érdektelenség mellett az elzárkózás főbb indokai a Top200-hoz tartozó vállalati körben a kapacitáshiány, a „ránk ez nem jellemző”, „mi csak leányvállalat vagyunk, kutatást csak a központban folytatnak” típusú válaszok voltak.

Holott az innováció nem a K+F szinonimája. Az Európai Bizottság öt évvel ezelőtti meghatározása szerint a fogalom „a tudás alkalmazásának az a folyamata, amelyben megtörténik a termékek és szolgáltatások, valamint ezek piacainak megújítása és növelése. Az is innováció, ha az új eljárásokat alkalmazzák a termelésben, az elosztásban és a piaci munkában, a menedzsmentben, a szervezetekben és a munkafeltételekben”. Ennek megfelelően kérdéseink a megvalósított fejlesztések típusa és újdonságereje mellett azt is tudakolták, hogy mennyire sokrétű az adott vállalkozás ilyen irányú tevékenysége, milyen mértékben támogatják például a szervezeti megújulások a technológiai eljárás innovációk sikerességét, vagy a marketingkezdeményezések a termék innovációkat. Érdeklődtünk az iránt, hogy a fejlesztés hol történik, azok kidolgozásában és megvalósításában milyen partnerekkel működik együtt a vállalat stb.

HÁTUL KULLOGUNK. Az innováció ugyanis azt a rendkívül összetett és többtényezős folyamatot próbálja számszerűsíteni és összehasonlíthatóvá tenni, amelynek során egy ötlet kiteljesedése hozzájárul a társadalom egészének a gyarapodásához. Többről van szó, mint egy kutatási eredmény hasznosításáról, vagy fizikailag is megtestesülő termékfejlesztésről. Thomas Beyer szemléletes példája szerint a mobilnavigációhoz már minden eszköz adott. „Arra azonban, hogy ez miként hajt nekünk hasznot, még ezerféle válasz születhet.” A Bosch régiós vezetője szerint az útvonaltervezők hamarosan két város közötti ajánlataikban nem csupán a menetidőt vagy a sebességet fogják szempontként kezelni, hanem akár a fogyasztást is.

Például oly módon, hogy a hibrid járművek töltését segítő lejtőket előnyben részesítik. Adott esetben a szemléletmód, a változó fogyasztói igényekhez való gyors adaptálódás jelenti az innovációt. A visszaérkezett kérdőívekből ugyan nem lehet általános megállapításokat tenni a magyarországi innovációs helyzetről, de más, korábbi adatokból azért olyan kép áll össze, amelyet feltehetőleg a válság sem módosított lényegesen, s amely nem túl hízelgő. Az Európai Unió például a fogalom vizsgálatára a versenyképességi pontozásos módszerekhez hasonló, többtényezős, benchmark felméréseken alapuló mutatót dolgozott ki. Két éve az összevont index uniós átlaga 0,45 volt, Magyarország 0,26-os értéke ennek csak mintegy a 60 százalékát érte el. Ezzel a tagállamok között a 21. helyre, az elmaradott országok csoportjába kerültünk (lásd a grafikont).

A kialakult helyzetet lehet értelmezni az állami és a vállalati hozzáállás felől is. Első hangzásra tetszetős a statisztika, hogy Magyarországon évente 170–180 milliárd forintot osztanak szét K+F pályázatás útján, sőt, az idén az uniós forrásokkal együtt ennél is több, 250–270 milliárd forint áll rendelkezésre kutatás-fejlesztésre. Ám egyrészt az innovációra szánt pénzek ezzel együtt is évek óta a GDP nagyjából 1 százalékát teszik csak ki, miközben az uniós átlag ennek közel duplája, 1,8 százalék.

Másfelől szakértők szerint ennél nagyobb baj, hogy ezeket a pénzeket egy zűrzavaros intézményi hálózat osztja el, s a rendszer működését számos, a hatékonyságot rontó elem gyengíti. A pályázati feltételek gyakran változnak, a források kiszámíthatatlanok, a fejlesztők sorozatosan abba ütköznek, hogy menet közben változik a finanszírozási rendszer. A múlt hónap elején például még a jövő évi költségvetési tervben az innovációs alap állami befizetési sorában 0 forint szerepelt. (A korábbi évek gyakorlata szerint az állami szerepvállalás mértéke nagyjából megegyezett a Kutatási és Technológiai Innovációs Alapba a cégek által átutalt összeggel, évi 20–25 milliárd forintot tett ki.) Több tudományos szervezet tiltakozása nyomán került csak be a megfelelő rubrikába egy 20 milliárdos tétel.

KÖZ- ÉS MAGÁNSZFÉRA. Ami a mikroszférát illeti: innovatív vállalatok tekintetében sem állunk túl jól. Az Eurostat adatai szerint az Európai Unió fejlett országaiban minden negyedik-ötödik cég végez ilyen jellegű tevékenységet, Magyarországon azonban csak minden tizedik. Ha pedig a szigorúbb kritériumokat vesszük alapul, s csupán azokat a vállalatokat soroljuk ide, amelyek árbevételének több mint 20 százaléka a megelőző három évben bevezetett innovációkból származik, akkor még karcsúbb lesz a mezőny. Ezen körnek is közel a kétharmada az úgynevezett „későn jövők” csoportjába sorolható, mely vállalatokra a technológiamásolás és az adaptáció a jellemző, nem pedig az önálló, a piacokon újnak számító fejlesztés. A nemzetközi innovációs rangsorokban még nincs magyarországi szereplő.

Mindebből az adatok és összefüggések mélyebb ismeretének és az átfogóbb elemzések hiányában talán nem érdemes olyan messzemenő következtetéseket levonni, mint amilyeneket amerikai viszonylatban a BusinessWeek engedhet meg magának. De azért érdemes lehet népszerűsíteni a tengerentúli hetilap egy gondolatát: az a modell lehet a sikeres, amely képes megteremteni a köz- és a magánszféra dinamikus ökoszisztémáját. Amelyben jól felszerelt laboratóriumok és ugrásra kész kockázati tőke élnek együtt, hogy a nyerő ötleteket vonzó munkahelyeket teremtő nagyvállalatok létrehozásába fordítsák át.

A BusinessWeek szerint ehhez először is világos nemzeti célok kijelölésére van szükség, amerikai viszonylatban két-három olyan kulcsterületen, mint a karbonmentes energia vagy a megelőző orvostudomány. Kell továbbá egy szilárd és masszív éves költségvetési elkötelezettség új ipari kutatólaboratóriumok létrehozására, valamint vállalati adókedvezmények a sokszor csak tizenöt éves távlatban kifizetődő alapkutatások életben tartására.Arról, hogy magyar viszonylatban mindebből mi és hogyan valósítható meg az állami és az üzleti szférában, ki hogyan ítéli meg saját szűkebb területe innovációs esélyeit, a Figyelő konferenciát szervezett neves külföldi előadók, a hazai tudományos és vállalati élet meghatározó képviselőivel. A mottó: Magyarország újraindítása.