Saját pénz nyomtatásába kezdett Szerbia a jugoszláv dinár helyett, ez váltotta ki az 1990-es évek balkáni vérengzéseit – hozakodott elő egy sokkoló állítással Radek Sikorski lengyel külügyminiszter a közelmúltban. Ha a példa kissé túlzó is – hiszen a délszláv államok együttese és az EU messze nem ugyanaz a politikai kategória –, azt jól jelzi, hogy az unión belül mekkora a széteséstől, a működésképtelenségtől való félelem. Az viszont, hogy német közönsége előtt tartott előadásában Sikorski szinte könyörgött a házigazdáknak, hogy mentsék meg az uniót, szintén nem mindennapi. A beszéd nagy érzelmi felzúdulást váltott ki, s ezen keresztül a szélesebb közvélemény számára is nyilvánvalóvá tette azt, ami már közvetlenül az EU 2004-es keleti bővítése után is jól látszott. Újrarendeződnek Európában az erőviszonyok, a német–francia együttműködésre épülő EU immár csak a diplomáciai szónoklatok szintjén létezik. A németek gazdasági erőfölénye egyre nyilvánvalóbb.

Angela Merkel kancellár. Exportálná a német modellt. Fotó: Reuters

VEZETNI, NEM DOMINÁLNI!
Az EU bővítése kapcsán gyakran elhangzik az a vád, amely szerint az unió vezető ereje, Németország fölvásárolta az újonnan csatlakozó tagországokat, hogy kimazsolázza azok iparából, szolgáltatásaiból a legígéretesebb falatokat. Az sokkal ritkábban hangzik el, hogy ezen országok működő tőkéhez, korszerű technológiához, munkakultúrához jutnak ezáltal, s így gazdasági növekedésük is lendületet kap. Lengyelország és Szlovákia az elmúlt négy évben az EU leggyorsabban növekvő állama volt. A két ország és az unió régebbi tagjai közötti külkereskedelem az 1995-ös 51 milliárdról napjainkra 222 milliárd euróra emelkedett.

Sikorski szerint Lengyelország biztonságát manapság nem a nemzetközi terrorizmus vagy a lengyel határra telepíteni tervezett orosz rakéták fenyegetik a leginkább, hanem az eurózóna felbomlásának veszélye. „A német erőtől kevésbé félek, mint a német passzivitástól” – tett egy újabb megdöbbentő állítást a külügyminiszter, hozzátéve azért, hogy a németeknek nem dominálniuk, hanem vezetniük kell az EU reformfolyamatait. A két világháború és a jelenlegi helyzet közötti kapcsot az teremti meg, hogy az eurózóna adósságválsága és tágabb értelemben az EU krízise egyaránt arról szól, hogy Németország miként próbálja meg elfoglalni a centrumot Európában.<#zaras_figyelo#>

Az adatok megtekintéséhez kattintson!

Sőt, még messzebbre tekintve megállapítható – írta egy cikkében Kiss J. László, a Magyar Külügyi Intézet tudományos igazgatója –, hogy az európai fejlődés nagy választóvonalai valamilyen módon mindig Németország központi szerepéről szóltak. A történelem így ismétli önmagát: az európai dominanciához a német erőforrások kevésnek bizonyulnak, ám ahhoz mégis elegendők, hogy az egyensúlyt felborítsák. Jó példa erre az EU keleti bővítése, amelynek nyomán a németek, illetve a franciák addig nagyjából kiegyensúlyozott befolyása az előbbiek javára billent el. A valutauniót létrehozó maastrichti szerződéssel mindkét nagyhatalom engedményeket volt kénytelen tenni. A németek elvesztették a márkát, a II. világháború utáni talpra állás szimbólumát – ennek a német ipar örült, a lakosság kevésbé –, a franciák pedig megkapták cserébe a márkától való függés megszűnésének illúzióját, a nagyobb nemzeti szuverenitás látszatát. Az eurózóna válságának kirobbanása ismét élesen felveti a német dominancia kérdését.

A helyzetet nehezíti, hogy a németek erősen hiszik: az általuk a második világháború után létrehozott modell működik, így más, a némettől gyökeresen eltérő kultúrával és gazdaságpolitikai hagyományokkal rendelkező országokra is alkalmazandó. Az adósságválságra adott német válasz, azaz a takarékosság, a költségvetési fegyelem, a szigorú antiinflációs politika kemény ellenkezést szül nemcsak a nagybeteg Görögországban és a többi déli államban, de az unió keleti részein is. (Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a magyar költségvetési politika a rendszerváltás óta túlnyomó részben a költségvetési bevételek növelésével óhajtotta megoldani egyensúlyproblémáit a kiadások tartós csökkentésével járó szerkezetátalakítás helyett.)


Az Európai Központi Bank (EKB) által erőltetett alacsony inflációs politika a németeknek jó, ám az eladósodott, nagy költségvetési hiánnyal küzdő országokban a versenyképesség további romlásához vezet. A görögök ismét ékes példaként szolgálnak erre. Az euró bevezetésére éretlen ország megdrágult, a szinte egyetlen bevételi forrásként szolgáló turizmus ennek megfelelően visszaesett. A görög társadalom képtelen volt az ipari és a szolgáltatási szektor versenyképességét belülről javítani: nem hajlandó olcsóbban dolgozni, s változtatni a drága gazdasági struktúrákon. Nagyon úgy néz ki, hogy a német modell egész egyszerűen nem működik a Balkánon.

INTEGRÁCIÓS MODELL
A pénzügyi krízis így nem puszta adósságválságot jelent, hanem modellválságot is, olyan krízist, amely az unió alapvető működési elveire való rákérdezésre kényszeríti a tagállamokat. Politikai szinten a problémák megoldásának két vonulata mutatkozott meg az elmúlt időszakban. Az egyik a hivatalos német vezetés, az Angela Merkel kancellár által képviselt irány, amely az EU alapszerződéseinek a megváltoztatását, a monetáris unió után az egyre szorosabb fiskális unió felé való elmozdulást szorgalmazza. Ez a hagyományos német modell, a takarékoskodás, a költségvetési fegyelem politikájának exportálása az ehhez nem szokott államokba. Ez az Európai Egyesült Államok irányába tett lépés lenne, azzal a hatalmas problémával, hogy vajon miként lehetne mindezt keresztülverni gyökeresen eltérő kultúrájú tagállamoknál. Sebastian Dullien és Ulrike Guérot, a European Council on Foreign Relations (ECFR) kutatói szerint az ugyan könnyen elképzelhető, hogy a 2013-ban következő német választásokon Merkel kancellár megbukik, az azonban erősen kétséges, hogy az euróválságot a német modellel megoldani szándékozó berlini hozzáállás megváltozna.

Az adatok megtekintéséhez kattintson!

Egy másik megközelítés viszont a németek vezető szerepét hangsúlyozza. Azzal érvel, hogy az EU eróziója, az eurózóna esetleges felbomlása olyan beláthatatlan következményekkel járna, amelyek nemcsak a német jólétet, de a teljes európai stabilitást is veszélyeztetnék, s ennek elkerülése minden pénzt megér. Ezt az álláspontot képviseli a lengyel pénzügyminiszter is, ám nyilatkozatát hiba lenne teljes megadásként értelmezni. A lengyelek nagyon ügyesen taktikáznak, s a németek és a franciák – no meg az egyre távolodó britek – mellett hatalmi tényezővé szeretnének válni a nagy európai társasjátékban. A méretes lengyel belső piacot és a válság idején is 4 százalék körüli gazdasági növekedést Varsó arra kívánja felhasználni, hogy a keleti blokkban megerősítse vezető szerepét, regionális hatalmi centrummá, s így európai szinten is megkerülhetetlen tényezővé váljon.
TAKTIKAI CSAPÁS
Az ECFR egy tanulmánya szerint ugyanakkor a két modell között igenis lehet átjárás, ráadásul egyszerűbben, mint azt első pillantásra gondolnánk. A megoldás a kommunikáció módjában lehet. A német modell által dominált európai intézményrendszerhez német módon kell szólni – mert ezt értik –, ám ez nem jelenti azt, hogy ne működhetne a párbeszéd. Selyempapírba kell csomagolni a mondanivalót. A stratégiai célokkal való támadás helyett inkább taktikai manőverekkel célszerű operálni. Így például az EU által előírt költségvetési megszorítások és az új fiskális paktum újratárgyalásának követelése helyett ígéretesebb taktikának tűnik az európai gazdasági növekedésre helyezni a hangsúlyt, s arról beszélni, hogy az EU-nak jobban kellene elosztania a befektetési programokra a tagállamok hozzájárulásait. A költségvetési megszorítások helyett lehet próbálkozni a nem vagy nem kellően hatékonyan használt EU-források elszipkázásával. Ez rövid távon segíthet az adott ország költségvetési pozícióján, s időt ad a német modell által követelt szerkezeti reformok végrehajtására.

Hasonló taktika lehet az is, hogy a kiegyensúlyozott büdzsé elleni ágálás helyett inkább időt, több időt kérjen az adott ország. Egy másik ilyen csapásirány az EKB-hoz való viszony. A kommunikációs tanácsadók szerint könnyebb lehet keresztülverni a berlini politikai eliten a különböző eurókötvény-konstrukciókat, mint folyamatosan követelni az EKB-tól a kötvényvásárlások és az intervenciók növelését. Kívülről nézve ezek a lépések még mindig nagyon németesnek tűnnek, ám valójában megkönnyítik a merev német modellhez való kreatív viszonyulást.

Német szempontból nézve azonban ez a merevség nem pusztán a nemzeti érdek kifejeződése, s nem is a weimari köztársaság idején átélt hiperinflációtól való maradandó félelem. Sokkal inkább arról a mély hitről szól, hogy az ország ezzel a költségvetési fegyelmen, stabilitáson és konszenzuson alapuló módszerrel lett sikeres, s ez a már kipróbált módszer él tovább az EU keretein belül. Az eurózóna krízisére adott német reakciók pedig pont azt mutatják, hogy a válság ezeknek az erényeknek a hatékonyságát kérdőjelezi meg, minden eddiginél keményebb módon.