Fél évvel az ezredforduló előtt, a háttérben maradáshoz szokott egykori állambiztonsági tiszt kissé zavartan, ide-oda vándorló pillantással ült az orosz központi televízió stúdiójában. Még csak aznap nevezték ki kormányfőnek, de a rámenős riporternő máris arról faggatta, mit szól ahhoz, hogy Borisz Jelcin elnök az utódjának tekinti. „Készen áll rá?” „Ha az elnök azt mondta, udvariatlanság lenne nem egyetérteni” – jött az illedelmes válasz. Vlagyimir Putyin néhány hónap alatt, szinte az ismeretlenségből katapultált az orosz államfői posztra. Az augusztusi interjú idején a szélesebb közvélemény az akkor már nagyon népszerűtlen Jelcin és a kimondottan utált, befolyásos oligarcha, Borisz Berezovszkij bábjának tekintette. Népszerűségi indexe 5 százalékon állt. Jelena Tregubova újságírónő, aki 1997 májusában készített vele interjút, „egy alig észrevehető, unalmas kis szürke embernek” írta le, „aki majdhogynem eltűnt, ravasz módon egybeolvadt irodája színvilágával”.

A televíziós interjú után kevesebb mint egy évvel, 2000. májusi beiktatása után alig két hónappal az új elnök a Kremlbe kéretett 21 oligarchát. (Az arisztotelészi hatalomgyakorlás elfajulásának a fogalmát, amikor kevesek saját maguk érdekében állnak az állam élére, egy 1992-es banki elitszolgáltatás nyomán kezdték használni az orosz vadkapitalizmus haszonélvezőire.) Berezovszkij, amikor 1996 végén azzal dicsekedett, hogy hatodmagával az orosz gazdaság 50 százaléka felett rendelkezik, túlzott ugyan, ám nem nagyon. Két amerikai pénzügyi szerző 2002-ben kimutatta, hogy Oroszország 12 legnagyobb magánvállalatának előző évi összbevétele megegyezett az egész ország éves költségvetésével, s a 64 legnagyobb ilyen vállalat javainak a 85 százaléka mindössze 8 oligarcha kezében összpontosult.
Nem csoda, hogy a kiválasztottak a találkozóig maguk is azt gondolták: az elnöki utódlás rendezetten, az ő forgatókönyvük szerint zajlott, s továbbra is szabad bejárásuk lesz a Kremlbe, és szinte korlátlan mozgásterük a gazdaságban. Igaz, Berezovszkij, akit nem is olyan régen még Putyin a „sosem volt testvérének” nevezett, már nem kapott meghívót. Ügyészi vizsgálat alatt állt.

Jelcinnel. Hatalomátvétel vasmarokkal. Fotók: AP-EPA-MTI

A találkozó részleteit már másnap kiszivárogtatták. Az egyik résztvevő szerint „inkább hasonlított arra, mintha Don Corleone rendelte volna magához az embereket, semmint amikor a nyugati világ vezetője hív össze egy megbeszélést” – idézi fel két brit újságíró a 2011 végén Londongrád címmel magyarul is megjelent könyvében. Putyin szó szerint felolvasta a brit lázadási törvényt, amely a 20. században évtizedekig törvénytelennek nyilvánította tizenkét fősnél nagyobb csoportok egybegyűlését, és világossá tette, hogy bár nem vizsgálja felül a magánosításokat, elvárja az adók tisztességes befizetését, esetenként visszamenőlegesen is, valamint hogy az oligarchák tartsák távol magukat a politikától. Elkezdődött az orosz államkapitalizmus, a szuverén vagy irányított demokrácia korszaka.

Tizenkét évvel később, amikor Putyin visszaveszi Dmitrij Medvegyevtől az elnöki posztot, érdemes felidézni egy amerikai pénzügyminisztériumi tisztségviselő és nemzetbiztonsági szakértő, Willam Wechsler éleslátását. Az ezredfordulón az egész nyugati világ amiatt aggódott, hogy a Jelcin utáni Oroszország egy nukleáris fegyverekkel felszerelt Kolumbiává züllik tovább. Erre jött Putyin, és a közte és az oligarchák között kialakult háborúskodást Nyugaton – különösen a sematizálásra mindig is fogékony amerikai médiában – sokáig a jó és a rossz fiúk küzdelmeként írták le. Wechsler számára azonban a történet „a két rossz közötti konfliktusról szólt”.

HIDEG SZEMEK
Putyin a szlavofilek és a nyugatosok Nagy Péter óta tartó küzdelmében a kilencvenes évek teljes reformkudarcára – a nacionalisták értelmezésében „az Oroszország anyácskát újból kifosztó nyugatos privatizációra” – a szláv múlt reflexszerű, a tekintélyelvűség és centralizáció egyre szemérmetlenebb korrupcióba, működésképtelenségbe és törvénytelenségbe torkolló válaszát adta. Keleti paradoxon: ahogyan egyre népszerűbbé és kikezdhetetlenebbé vált odahaza, úgy engedett szabadjára egyre több olyan arrogáns és cinikus megnyilvánulást, amelyek a nyugati demokráciák közvéleménye számára elfogadhatatlanok (lásd a keretes írást alább).<#zaras_figyelo#>

Az egykor ide-oda vándorló tekintet fixálódott. George W. Bush amerikai elnök az első találkozójukat követően még azt válaszolta az újságírói kérdésre, hogy bízik-e ebben az emberben: a szemébe nézett, és megérezte a lelkét. Ám külügyminisztere, Colin Powell a BBC idén januárban és februárban bemutatott négyrészes sorozatában már úgy emlékezett vissza, hogy amikor Putyin szemébe nézett, ő csak a KGB-t (a szovjet állambiztonsági szolgálatot) látta meg benne. A Time magazin pedig 2007-ben már azt írta erről a szempárról: „Senki nem született még olyan tekintettel, mint Vlagyimir Putyin. Az orosz elnök halványkék szemei olyan hidegséget árasztanak, olyan érzelemmentesek, hogy ez a tekintet csak valaminek a hatására válhatott ilyenné; olyasvalakié, aki megtapasztalta, hogy a hatalom a hétköznapi szükségletek elnyomásával elérhető.”
AZ UTCA DZSUNGELÉBEN
A hétköznapi szükségletek kordában tartásához az ötvenes évek Leningrádjának utcái kitűnő terepet kínáltak. Putyin maga mondta egyik életrajzírójának, Vlagyimir Iszacsenkovnak, hogy „az utcán nőttem fel”, ahol „élni és tanulni pont olyan, mint a dzsungelben felnőni”. Iskolázatlan, ám mélyen vallásos, ortodox keresztény édesanyja takarítónőként és éjjeliőrként dolgozott, és ragaszkodott hozzá, hogy fiát megkereszteljék. Putyin istenhívő. Apja a világháborúban egy speciális, a német vonalak mögött működő egységben harcolt, amelynek tagjai közül csak páran maradtak életben. Ő is súlyosan megsérült a lábán 1942-ben, emiatt frontszolgálatra alkalmatlanná vált. Leningrád ostromát a városban élte át a családjával. A nélkülözésekbe 5 éves fiuk belehalt. Putyin, aki elmélyülten tanulmányozza az orosz történelmet, a családi történelemből szűrhette le azt, ami már szentpétervári, az ellátásért felelős városi tisztviselőként, majd elnökként is jellemezte a munkáját: készletezni, a legrosszabb forgatókönyvből kiindulni, és mindig legyen egy B terv. Büszke arra, hogy Oroszország visszafizette a külső adósságait, és tartalékalapokat hozott létre, ha a kőolajár tartósan zuhanna.

Oroszország anyácska. Vallásosnak mondja magát.

A háború után apja esztergapad-kezelőként talált munkát, s bár vasszigorral próbálta nevelni 1952-ben született Vologya fiát, ő maga úgy emlékszik vissza, hogy „engedetlen gyerek voltam, és nem tartottam be az iskolai szabályokat”. Tanárai és iskolatársai komoly, törékeny, ám gyakran ingerült gyereknek ismerték, aki 12 éves korában azért kezdett el szambózni (a cselgáncs és a birkózás orosz ötvözete), hogy meg tudja magát védeni. Fekete öves sportolóvá fejlesztette magát, és városi versenyeket nyert.

Stirlitz tudta… A legendás tőmondat a náci Németországban dolgozó szovjet kémről szóló filmből, A tavasz tizenhét pillanatából Magyarországon is szállóigévé vált. A tizenéves Vologyát pedig a filmsorozat egyenesen arra késztette, hogy bekopogjon a KGB leningrádi központjába, s az ott kapott útmutatás alapján iratkozzon be később a leningrádi egyetemre jogot és németet tanulni. A diploma után egyenes út vezetett az állambiztonsági szolgálathoz.

Felesége Ludmilla, és állítólagos szeretője, Alina (az alsó képen).
Hűtlenségi vádak.

Az elkövetkező húsz év meglehetősen homályos. Putyin egy eseménytelen évtizedet töltött el a KGB-nél Leningrádban, 30 évesen feleségül vette az akkor 22 éves Ludmilla Alekszandrovna Szkrebnyevát, s a nyílt, bőbeszédű légiutas-kísérőtől két lánya született. Elvégezte a KGB moszkvai főiskolájának kurzusát, majd a peresztrojka éveit a kelet-németországi Drezdában töltötte. Hivatalosan az ottani Barátság Háza igazgatójaként, a gyakorlatban a politikai hírszerzés és a kémelhárítás területein működve együtt a Stasival, az NDK titkosrendőrségével. A berlini fal leomlása után visszatért a Szovjetunióba, alezredesként visszavonult az aktív szolgálattól. Előbb hajdani egyetemén töltött be egy nem túl magas presztízzsel járó posztot, majd amikor egykori tanára és szambómestere, Anatolij Szobcsak a városi tanács elnöke, majd választott polgármestere lett, mellette kapaszkodott fel fokozatosan az első helyettesi posztig, mígnem a pénzügyi visszaélésekkel vádolt városvezető vereséget szenvedett az 1996-os helyhatósági választáson. Ebben az évben szerezte meg Putyin a közgazdasági doktori fokozatot, disszertációjának címe: A régió ásványkincsmezői kiaknázásának a kialakulóban lévő piaci viszonyokhoz igazított stratégiai tervezése.

Dióhéjban ennyi két évtized története, s ebből valóban egy szürke csekista képe rajzolódik ki, aki könnyen észrevétlen tud maradni akár egy kétfős tömegben is. Másfelől azonban ez az ügynöki képességeit is dicsérheti. A jelentéktelenség látszata segítette abban is, hogy megannyi nagy hatalmú ellenfele jóvátehetetlenül alábecsülje. S az eseménytelennek tűnő múltban annál több a bizonytalanság és a kérdőjel, minél mélyebbre ásunk.

Hírszerzési feladatairól, különösen az NDK-ban, persze nem csoda, hogy keveset tudni. Egyes feltételezések szerint ipari kémkedést folytatott, és a Nyugatra készülő keletnémet tudósok közül próbált ügynököket beszervezni, s maga a félreeső drezdai állomásoztatás annak a jele, hogy nem volt benne az állambiztonsági hírszerzés belső köreiben. Mások viszont abból kiindulva rakják össze a mozaikokat, hogy Drezda volt a Gorbacsov politikájával ellenszenvező Erich Honecker keletnémet pártfőtitkár belső ellenzékének a központja, Hans Modrow helyi első emberrel és másokkal. Putyinnak pedig ebből a körből és a Stasi felső rétegeiből kellett volna szövetségeseket beszerveznie a peresztrojkához.

A mai orosz vezetés jelentős része Szobcsak köpönyegéből bújt ki. Vagy a leningrádi egyetemre, vagy a szentpétervári polgármesteri hivatalba (meg persze a helyi KGB-hez) vezethetők vissza a szálak.

A blatnak, a hagyományos orosz haveri és patrónusi rendszernek nagy szerepe volt Putyin felemelkedésében, mint ahogyan ő is rendkívül lojális a régi bizalmasaihoz. Többnyire. Furcsának tűnhet, hogy az autokrata módon központosító Putyint a liberális reformer Anatolij Csubajsz és a tavaly ősszel lemondó pénzügyminiszter, a gazdaság helyzetét egyre élesebben kritizáló Alekszej Kudrin emelte be Szentpétervárról a Kremlbe (ők is Szobcsaknál dolgoztak). Ám Putyin, aki amerikai szakértők szerint már Jurij Andropov SZKP-főtitkár idején a nyugati gazdasági modelleket tanulmányozhatta a KGB-főiskolán (akkoriban szinte ez volt az egyetlen hely a Szovjetunióban, ahol szabadon és következmények nélkül eltérhettek a dogmáktól), legalább a nyolcvanas évek közepétől tisztában volt a tervgazdálkodás kilátástalanságával, a piacgazdaság életképességével.

Medvegyevvel egy plakáton. A bábos és a báb.

A kilencvenes évek elején nem állhattak tőle távol a Csubajsz vezette közgazdász-reformkör elképzelései. Azonban 1999 utolsó napjaiban megjelent, Millennium Manifesto néven ismertté vált programbeszédében már egyértelművé tette, hogy az egyéni jogok, mint a szólásszabadság, nem orosz prioritások, és nem biztosítják a nemzet túlélését. Az általa orosz ideának nevezett értékek a szolidaritás, a kollektivitás, a patriotizmus, valamint a csak orosz történelmi környezetben értelmezhető gyerzsavnoszty és goszudarsztvennyicsesztvo, azaz az erős, nagy állam és a központi hatalom mindenhatósága. Miként Clifford Gaddy, a Brookings Institution Oroszország-szakértője, magyarázza: az amerikai állam azért van, hogy védelmezze az egyének jogait. Az viszont, hogy Oroszország anyácskát meg kell védeni, még nem jelenti, hogy ő is megvéd téged. Az állam az egyén felett áll, utóbbi alárendeli magát az előbbi érdekeinek.

Putyin megtanulta kezelni a médiát. Leginkább azáltal, hogy az elektronikus sajtó szinte egészét, a nyomtatott országos orgánumok meghatározó részesedését állami médiabirodalmak vagy behódolt oligarchák birtokolják. Készségesen közvetítik a különböző választói rétegekre szabott orosz macsóábrázolásokat: versenyautóban és chopperen bőrdzsekiben, vadászgép pilótájaként, félmeztelenül horgászva. A „Férfias Vezér alámerül a habokban és ókori váza maradványait hozza a felszínre” elnevezésű beállítás ugyan kicsit erősre sikerült, a pr-osoknak utólag be kellett vallaniuk, hogy előre odakészítették az értékes amforákat a merülés helyére, de csak az nem hibázik, aki nem dolgozik.

Azt nehéz eldönteni, hogy hol végződik a személyiség, s hol kezdődik a szerepjáték egy olyan embernél, akiről még szentpétervári tisztviselői létéből is alig maradt fenn nyilvános fotó. Ma is nagyon ritka viszont az olyan kép, amelyen feleségével és két felnőtt lányával látható, annál gyakrabban tűnik fel csinos fiatal lányok körében. Egy rövid életű orosz bulvárlap pár éve azzal csinált magának tízperces hírnevet, hogy bejelentette állítólagos válását és eljegyzését az egyik hírbe hozott ifjú hölggyel; az olimpikon tornászlánynak, Alina Kabajevának két éve született fiát is Putyinhoz kötik internetes blogok, ám aktuális barátnőjeként már mást jelölnek meg. Tavaly novemberben viszont a nem éppen bulvárlapként ismert német Berliner Zeitung egy nyilvánosságra került hírszerzési aktára hivatkozva azt írta, hogy drezdai évei alatt sorozatosan hűtlenkedett és kegyetlenül bánt a feleségével, aki a család bizalmába férkőzött kettős ügynöknek sírta el a bánatát. Az orosz parlamenti választásokat néhány héttel megelőző német kiszivárogtatásnak az időzítése mindenképpen érdekes. Akkor már megkezdődtek a moszkvai tiltakozások az újbóli elnöki ciklusra bejelentkező kormányfő ellen.

Putyin digitális analfabéta, a legutóbbi időkig még az e-mailt sem ismerte. A képernyő hatalmában hisz. A nagygyűlések és szónoklatok helyett inkább a sajtóértekezleteket, a közvetlen párbeszédet, a személyes kontaktusokat kedveli. Egy amerikai kampányban is megállná a helyét, ahogyan egyéneken keresztül célzott választói rétegeket képes elérni. Tudja, mi kell a népnek: kenyeret is adott, és a cirkuszt sem hanyagolja. A közelmúltban kormányzati istápolás mellett dobta össze hét nagy olaj- és energiavállalat, valamint helyi vállalkozások a szibériai Tom Tomszk focicsapat mintegy 6,5 millió dolláros tartozását és további működésének költségeit, a két legnagyobb orosz légitársaság pedig személyes kérésére beleegyezett, hogy a nyáron ingyenes járatokat szervezzen a szurkolóknak az ukrán–lengyel közös rendezésű labdarúgó Eb-re. Az orosz macsóközegben megengedheti magának az olyan, nyugati politikusok szájából nehezen elképzelhető szexuális tartalmú utalásokat is, mint amikor újévi köszöntőjében jólétet kívánt valamennyi állampolgárnak, azoknak is, akik bal vagy jobb oldalon helyezkednek el, „alul, felül, vagy ahogy akarják”. Bár ez a nyelvezet időnként már visszaüt. Amikor az ellene tüntetők által viselt fehér szalagról megjegyezte, hogy először azt hitte, AIDS-ellenes kampányolók óvszert tűztek ki, hamar megjelentek a transzparensek: „Putyin. Egyszer használatos.”

A MANIPULÁLÁS HASZNA
Ám ennek a típusú kommunikációnak még mindig megvan a tömeghatása. Amerikai szakértők szerint tipikus tartótiszti erény, ahogy közvetlenül, megnyerően, szinte egyenrangú barátként kezeli az embereket – feltehetőleg nem a kényszerítésre, hanem a meggyőzésre képezték ki. Mégpedig John Masterman brit hírszerzési főnök tanításai szerint: „Ne rombold le az ellenségeidet! Fogd be őket! Kontrolláld! Manipuláld és használd ki saját céljaidra!” Amelyik oligarcha ezt elfogadta, és tudomásul veszi, hogy Putyin az orosz állam, az ma Londonban futballklubot működtethet, milliárdokat költhet, mint Roman Abramovics. Amelyik nem, az ugyanott száműzetésben harcol a kiadatása ellen, mint Berezovszkij, vagy börtönben ül, mint Mihail Hodorkovszkij, akinek a második pere – amelyben a bíró még az ítélet felolvasása közben is újabb oldalakat kapott a termen kívülről – mindent elmond az orosz jogszolgáltatás jelen állapotáról.

Ha már vasárnap, az első körben elnökké választják – ennek igen nagy a valószínűsége –.és ismét kitöltené a második terminusát is, 24 évig lenne hatalmon, egészen 72 éves koráig (két négyéves elnöki ciklus, 4 év kormányfői poszt, és az új alkotmány alapján kétszer 6 év elnöki mandátum). Több annál, mint amennyi Brezsnyevnek jutott, alig kevesebb, mint Sztálin ideje, szinte annyi, mint II. Miklós történelmi lehetősége.