– Önt egyes szerzők úgy ábrázolják, mint a katonai-ipari komplexum, a hadi fejlesztésekkel meggazdagodni akarók rafinált politikai kijáróemberét, mások épp ellenkezőleg, a katonai ipar, sőt az Egyesült Államok nemzetbiztonsága elárulójaként prezentálják. Ön hova sorolja saját magát?

– A személyemmel, munkámmal kapcsolatos jellemzések egy része sajnos pontosan tükrözi, hogy mennyire nem értik az Egyesült Államokat, annak természetét – még értelmes, egy sor területen szakértőnek számító emberek, sőt befolyásos politikusok sem. Az Egyesült Államok mindenkori befolyásos irányítóinak vagy a Kongresszus némely volt és jelenlegi törvényhozóinak, például szerény személyemnek, olyasfajta hatalmat tulajdonítanak, ami egyszerűen nem létezhet. Ha Amerika beavatkozik a föld bármely pontján, akkor ez a baj velünk, ha meg nem avatkozunk be, akkor meg az. Ezzel akarom érzékeltetni, hogy sokak szemében egyszerűen „gyanús” vagyok, holott nincs más szándékom, minthogy tudásom, ismertségem és ismeretségeim, leginkább pedig lelkiismeretem alapján segítsem megóvni a világot egy atomháborús katasztrófától.  Mégis egyesek Amerika érdekeit szolgáló valamiféle összeesküvés részesének gondolnak.

Fotó: AFP

– Itt Münchenben mondta nekem az Európai Parlament egyik német törvényhozója, hogy „márpedig a pénzügyi-gazdasági válság kreálásában valójában az Egyesült Államok katonai-ipari komplexuma, a hadiipari lobbi játszotta a főszerepet, azért, hogy a gazdasági válságból a politikusok egyszerre csak a fegyverkezés irányában találják meg a kiutat.

– Abszurdum. Józan ésszel felfoghatatlan, hogy az Egyesült Államok szövetségesei, barátai körében 2012-ben terjedni tudnak, hihetővé válnak ilyen összeesküvés-elméletek. Valójában minden épeszű politikus számára nyilvánvaló kell hogy legyen: a hadiipar az Egyesült Államokban, pláne a NATO-szövetségeseinknél a gazdasági-pénzügyi válság talán legnagyobb vesztese. Hiszen alapvetően a krízis az egyik oka annak, hogy mindössze két év leforgása alatt – csak az európai szövetségeseinknél – összesen 310–320 milliárdról 270 milliárd dollárra csökkentették a katonai kiadásokat. Mi Amerikában, csak idén, öt-hét százalékkal nyirbáljuk meg a hadi célokat szolgáló költségvetési tételeket, a jövő évben pedig – függetlenül attól, ki kerül a Fehér Házba – további, ugyanekkora kurtítás fog történni. Ezek után kérdem én: hol működik itt a hadiipari érdek?

– Akkor nézzük az ellenkező oldalról: a katonai védelemre fordított pénzek folyamatos csökkenése nyomán nem válhatnak-e a NATO-ba, általában a nyugati értékek közösségébe tömörült országok túlzottan is sérülékennyé a külső fenyegetésekkel szemben? <#zaras_figyelo#>

– Ez reális felvetés. Ezen alapul a Nuclear Threat Initiative (a nukleáris fenyegetést megelőző kezdeményezés), amelyhez alapítóként a nevemet adtam. Olyan személyeket tudok magam mellett, mint a CNN alapítóját, Ted Turnert, vagy világunk egyik legtekintélyesebb és leggazdagabb befektetőjét, Warren Buffettet….

– Nocsak. Ez azért árulkodik valamiféle összefonódásról: amerikai katonai politikai kijáróemberek és amerikai pénzügyi befektetői és médiacsoportok összefonódásáról…

– Remélem, most csak viccelődik. Buffett és Turner urak és néhány emberileg, politikailag kiváló, leszerelési téren magas szintű szakértelemmel bíró törvényhozó, mint például Richard Lugar szenátortársam, ugyanarra a következtetésre jutottak, mint jómagam. Egyrészt, hogy az emberiség létét igenis fenyegetik egyes országok és általuk támogatottan, vagy tőlük és minden más országtól függetlenül működő csoportok, másrészt extra fenyegetést jelent továbbra is a régről származó, mindmáig létező bizalmatlanság némely atomhatalmak, mindenekelőtt az Egyesült Államok és Oroszország, illetőleg Amerika, Oroszország és Kína között. Közös meggyőződésünk, hogy a globális biztonság rendkívüli mértékben erősödhet, ha célként tűzzük ki a tömegpusztító fegyverek, mindenekelőtt a nukleáris fegyverek teljes megsemmisítését. 

– Kilátástalannak tűnik a küzdelmük, ha abból indulunk ki, hogy az orosz vagy a kínai vezetők újra és újra nyilvánvalóvá teszik, hogy Amerikát és az Európai Uniót csupán taktikai partnernek tekintik, de nem bíznak bennük, mert szerintük a Nyugat örök célja a Kelet totális legyőzése.

– Én viszont ezt úgy látom, hogy Oroszországban és Kínában éppannyira, mint nálunk, az Egyesült Államokban, újra és újra felszínre tör a hidegháborús gondolkodás. De ennek az iskolának a képviselői folyamatosan gyengülnek. Engem egy – történetesen az Önök fővárosában ért – élményem segített hozzá, hogy a megannyi biztonsági fenyegetés közül a tömegpusztító fegyverek létezésében rejlő veszedelem felszámolására összpontosítsak. Egy budapesti nemzetközi konferenciára éppen Moszkvából érkeztem, és Magyarországon ért a moszkvai puccs híre: megdöntötték Gorbacsov hatalmát. Azonnal a negyvenezer oroszországi nukleáris és más tömegpusztító fegyvernek a sorsa villant fel előttem. Kik teszik most rá a kezüket az egész világot megsemmisíteni képes arzenálra, egyáltalán mi a szándékuk vele? – tettem fel magamnak a kérdést. Ahogy lehetett, ahogy megbukott a puccskísérlet, visszarepültem Moszkvába. Ott és akkortól kezdve a mai napig bezárólag arról tárgyalunk-egyeztetünk az orosz vezetőkkel, tudósokkal, szakértőkkel, hogy miként lehet mind konkrétabban, szinte lenullázni annak az esélyét, hogy – akárcsak technikai malőr bekövetkezte miatt is – bármelyikünk beindíthasson a másik vagy egy harmadik ország ellen tömegpusztító fegyvert.

Egy sor eredményt már elértünk, de az egymással szembeni bizalmatlanság miatt a hidegháborús gondolkodás újra és újra előtérbe kerül. Ez okozza, hogy – akár banális technikai hiba miatt bekövetkező téves vezetői helyzetértékelésből adódóan – pár perc leforgása alatt beindíthatja az egyik vagy a másik hatalom a nukleáris rakétáit. Így vannak kódolva a rendszerek. Éppen azon a megállapodáson dolgozunk, hogy ez megváltozzon.

– Olyan országok esetében, ahol a döntéseket ideológusok, vallási dogmatikusok hozzák, nem vagyok biztos az erőfeszítések eredményességében, még ha a támadás önmaguk elpusztításával is jár. Az öngyilkos terror létezhet állami szinten is…

– Irán jut természetesen az eszembe a kérdése kapcsán. Ezért azt akarjuk megértetni a teheráni rendszert taktikai, sajátos politikai vagy gazdasági okokból támogató orosz és kínai kollégáinkkal, hogy az iráni vezetést  – bármennyire igazságtalanul hangzik is – térdre kell kényszeríteni. Irán esetében olyan politikai-kormányzati rendszerrel van dolgunk, amely abszolút kiszámíthatatlan. Nem tudható – feltételezem, maguk az iráni vezetők sem tudják bizonyosan –, hogy pontosan mikorra tennének szert bevethető atombombára. De hát ezt nem szabad bevárni! Ugyanis csak a szűken vett térségben Szaúd-Arábia vagy akár Egyiptom, sőt Törökország is a lehető legrövidebb időn belül tömegpusztító fegyverhez akar és tud is majd jutni! Hirtelen óriási destabilizálódás menne végbe előbb a Közép-Keleten, és ez terjedne tovább Ázsiában. A gazdasági-pénzügyi válság ennek nyomán tovább terebélyesedne, és vészesen növekedne valóságos háborúk kitörésének a valószínűsége. Annál is inkább, mivel az iráni atomfegyver Izrael létezését fenyegetné, és Izraelt ez preventív csapásra késztetné.

– De hát terroristák kezére is kerülhetnek nukleáris fegyverek…

– Irán mellett ez a másik legsúlyosabb olyan probléma, amelynek kapcsán fergeteges gyorsasággal kell a vezető hatalmak irányításával működő, megelőző rendszert kiépíteni. Frissen publikált tanulmányunk arról szól, hogy a világ 32 országa rendelkezik atomfegyver gyártásához nélkülözhetetlen alapanyagokkal. Azt mondjuk, hogy ezeket az anyagokat közös ellenőrzés alá kell helyezni, a lehető legrövidebb időn belül. Ha kijut a szabad piacra dúsításra alkalmas uránium és más alapanyag, és ennek megakadályozására a következő évtizedekben sem alakul ki precízen ellenőrzött szisztéma, akkor – és ezt éppen Warren Buffett, a nagy befektető számította ki – ötven éven belül mindössze fél százalékra csökken annak a valószínűsége, hogy a világ valamely városa ellen nem történik terroristák által elkövetett termonukleáris támadás. Kilencvenkilenc és fél százalék az esély tehát arra, hogy történik!