Beásták magukat

Láthatóan kisimult a Mol-vezetők arca a társaság április 23-i közgyűlése után. Átmentek a „lopakodó” felvásárlást akadályozó, egyben a jelenlegi vezetőket még jobban védelmező alapszabály-változtatások. Miként az egyik jelenlevő fogalmazott, „tankkal még bevehető a Mol, üzleti eszközökkel már aligha”. A szervezők mintha valóban tankokra számítottak volna a Hotel Héliában megrendezett évi rendes közgyűlés előtt, hiszen az épületet sárgamellényes biztonsági őrök vették körül, belül pedig csak három ellenőrzési pont után jutottak be a részvényesek a „paradicsomba”, vagyis a nagyterembe.

Mosonyi György és Hernádi Zsolt. A Mol vezetői megnyugodhatnak. Fotó: Hartyányi Norbert Az ügy előzménye, hogy három héttel korábban az osztrák OMV eladta 21,22 százalékos Mol-részesedését a részben ismeretlen tulajdonosi hátterű orosz Szurgutnyeftyegaznak. Ez alaposan felidegesítette nem csak a Mol, de az ország vezetőit is, mert a magyar energiaellátásban kulcsfontosságú vállalat függetlenségét érezték veszélyben. Azt előre lehetett tudni, hogy a Szurgut nem vehet részt a tulajdonosi fórumon, mert a Magyar Energia Hivatal (MEH) még nem hagyta jóvá a vásárlást, pedig erre 5 százalék fölötti részesedésszerzésnél a gáztörvény értelmében szükség van. Ennek ellenére reggel még azon ment a találgatás, hogy esetleg egy kisrészvényes meghatalmazottjaként eljön-e egy Szurgutot-képviselő ügyvéd kellemetlenkedni. Nem így történt.

ÜZENGETÉS. Ezek után kérdések és érdemi ellenszavazat nélkül zajlott le a közgyűlés, amely után Hernádi Zsolt elnök-vezérigazgató dinamikus, szókimondó üzeneteket küldött az oroszoknak. „Az ajtón előbb kopogni illik. Nem sarki fűszerbolt vagyunk. Hajlandók vagyunk tárgyalni, de éppen olyan körülmények között, mint bármelyik más pénzügyi befektetőnkkel. A Mol a kilencvenes években vett utoljára olajat a Szurguttól. Nem tervezzük az orosz kitermelési portfóliót növelni, így nem látható stratégiai együttműködési terep.”

Szurgut: homály a köbön

Jóllehet, a Szurgutot jegyzik a moszkvai tőzsdén, pontos tulajdonosi hátterét homály fedi. A mértékadó gazdasági napilap, a Vedomosztyi 2007-ben azt derítette ki, hogy az uralmat – Vladimir Bogdanovval az élen – a menedzsment biztosítja, két nagyobb cégcsoporton keresztül. Ezek közül az egyik akkor 9 vállalatból állt, és speciális jogállással rendelkezett. Az orosz törvények lehetővé teszik ugyanis az úgynevezett „nem kereskedelmi partnerség” – leginkább talán non-profit társaságnak tekinthető – bejegyzési formát. Az ilyenek csak előre kitűzött célok érdekében folytathatnak üzleti tevékenységet, s a profitot nem oszthatják szét tulajdonosaik között, annak felhasználásáról a cégvezető dönthet. Az így bejegyzett 9 cég összesen 36,73 százalékos Szurgut-részesedéssel bírhatott, ami 41,8 százalék szavazati jogot biztosított. A cégek közvetlenül nem köthetők a Szurguthoz, de nyilvános adataikban mindig ugyanúgy változott a „nyilvános betétek” sor, ahogy az energiacég kapitalizációja nőtt, miközben az osztalékok arányos részének megfelelő összeg is feltűnt a „non-profit” társaságok adataiban. Az összes cégnek azonos telefonszáma volt, amely a Szurgut központjában csengett. Ott úgy válaszoltak, hogy minden bizonnyal hibás a nyilvános adatbázis. Egy másik, még bonyolultabb konstrukcióban 7, egymás által kereszttulajdonolt céghez összesen 15 – a fentiekben már leírt – „non-profit” társaság tartozott, amelyek további 4 kft.-t birtokoltak. Ezek mindegyikének élén valamelyik Szurgut-vezető állt 2007-ben, összesen további 11,64 százalékos befolyás fölött rendelkezve. A Vedomosztyi számításai szerint így a Szurgut összesen 71,92 százalékát felügyelték a menedzsment tagjai, akkor már két éve.

Pletser Tamás, az ING elemzőjének értékelése szerint egyetlen meglepetés volt az eseményen: a feltűnően alacsony, 44 százalékos részvételi arány. Gyakorlatilag senki nem jött el a baráti kezeken kívül, ami vagy azt jelenti, hogy a korábban felbukkanó külföldi alapok már kiszálltak, vagy azt, hogy nem tetszenek nekik a védekezés miatt meghozott szigorú szabályok. Márpedig stabil szakmai tulajdonos és nemzetközi tőkepiaci elfogadottság nélkül nehezebb finanszírozni a Molt. Mosonyi György vezérigazgató elmondása szerint azonban a cég pénzügyi helyzete nagyon erős, és a hosszabb távú hitelek miatt 2010 végéig nem is kell törődni az újrafinanszírozással. Pletser viszont arra mutat rá, hogy a védekezéshez kialakított, külső feleknél tartott saját részvénypozíciókat finanszírozni kell, és a válságban sokkal kisebb a cash-flow termelés. A nyereség fő forrását ugyanis a finomítói marzsok adják, márpedig azok felére-harmadára olvadtak.

Forrásaink a Szurgut felbukkanásában az olajiparban igen jellemző „carry” üzlet nyomait látják. Ez azt jelenti, hogy amikor egy nagy olajtársaság rejtegetni szeretné valós üzleti szándékait, előszeretettel bíz meg más iparági szereplőt a felvásárlásoknál. A háttéralku alapján aztán később átveszi a megszerzett eszközt, és kifizeti a „strómannak” a bekerülési értéket, illetve az időszakra jutó kamatot. Az OMV–Szurgut tranzakció árának pedig nem sok köze volt az aktuális piaci árhoz, vagy az iparági értékelésekhez, ugyanakkor a carry-ár (az OMV bekerülési értéke, árfolyamváltozás, az időszakra eső kamatok és a Mol által kifizetett osztalékok egyenlege) hajszálpontosan kijön.

HÁTTÉRTALÁLGATÁSOK. Van olyan elmélet, amely szerint nem a Szurgutnak kellett a Mol. E szerint a nagy orosz energetikai közösség egyrészt azért bízta a tranzakciót a szibériai cégre, mert annak volt szabad pénze. Másrészt azért, mert átláthatatlan tulajdonosi struktúrája miatt nála jobban elfért egy kis azonnali veszteség (a Mol-részvények piaci ára, illetve a Szurgutnál elkönyvelt bekerülési értékük negatív egyenlege).

Egyesek a nagy ázsiai–európai vezetéképítési versennyel hozták összefüggésbe az ügyletet. E szerint valójában orosz–osztrák állami üzletről van szó. Az oroszok célja, hogy a később megépítendő, Európába gázt szállító orosz hálózat az OMV gáztározójánál, Baumgartennél csatlakozhasson a nyugati rendszerhez. Ezért az oroszok szívesen fizetnek is Ausztriának, s az OMV részben állami cég. (Az OMV amúgy is együtt gondolkodik a Gazprommal, például a baumgarteni gáztározó fejlesztésében és egy regionális gáztőzsde kialakításában). A Gazprom összesen 10 milliárd köbméternyi gáztározót szeretne építeni közép- és kelet-európai országokban, ami rendkívül jövedelmező üzlet, hiszen itt az éves gázfogyasztás háromnegyede a téli hónapokra koncentrálódik, nagyon fontos tehát a nyári szállítások tárolása. E logika szerint a Mol-részvények hamarosan olyan orosz befektetőnél landolnak majd, amelynek több a kapcsolata a Mollal. Ez lehet a nyersanyagot szállító Lukoil, vagy a tározók miatt a Gazprom, de utóbbi cég szóvivője határozottan cáfolta a felvetést (lásd interjúnkat a 40–41. oldalon). Felvethető persze az a kérdés, hogy az OMV-nek miért érdeke a Mol és az oroszok „összeházasítása”, hiszen ha a felek később megegyeznek, akár javulhat is a Mol regionális pozíciója az osztrákok rovására. Sokan már az orosz állami nyomulás részeként értelmezik, hogy a moszkvai gazdasági bíróság a privát Russznyeftytől az állami Rossznyefthez tartozó Szamaranyeftyegaz javára ítélte a Mol által 50 százalékban birtokolt Zapadno–Malobalikszkoje kőolajmező másik 50 százalékát.

Mol: Felemás profit

Tavaly a Mol Nyrt. a nemzetközi pénzügyi beszámolási standardok alapján, csoportszinten 141 milliárd forintos adózott eredményt ért el a 2007-es 262 milliárd után. A közgyűlésnek ugyanakkor el kellett fogadnia az elemzők által kevéssé követett magyar számviteli szabályok szerinti eredménykimutatást is, amely 2008-ra 223 milliárd forintos veszteséget mutatott (2007-ben még 217 milliárd forint volt a nyereség e számítás szerint). A háttérben az áll, hogy egy év alatt mintegy 400 milliárd forinttal nőttek a pénzügyi műveletek ráfordításai. A magyar kimutatásokban ugyanis ki kellett értékelni a saját részvényeken elszenvedett hatalmas árfolyamveszteséget, ahogyan súlyosan negatív volt az INA-akvizíció miatt növekvő hitelállomány átértékelési különbözete is.

TÁVOL A BÉKE. Vladimir Bogdanov, a Szurgut vezérigazgatója április 9-én Magyarországon járt (A nagy Mol-védő háború – Figyelő, 2009/17. szám). „Ismeretlen számról, ismeretlen hang felhívta a Mol titkárságát, jelezve, hogy Bogdanov úr örömmel venné, ha meglátogatnám budapesti szállodájában. Mire visszakérdeztünk, hogy kivel beszélünk, már le is tette a telefont” – idézte fel a történteket Hernádi Zsolt. A találkozás nem valósult meg, s Hernádi többször is deklarálta, nem bánhatnak eltérően a pénzügyi befektetőkkel, büntetendő lenne, ha egy nyilvános társaság vezetése a rejtett stratégiáit egy kiválasztott tulajdonossal egyeztetné.

A közgyűlés elfogadta azt is, hogy a részvényeseknek fel kell tárniuk, ténylegesen ki rendelkezhet a papírokból származó haszonnal. Ha valaki nem tesz eleget ennek a felhívásnak, vagy feltételezhető, hogy megtévesztette az igazgatóságot, akkor a testületnek joga lesz felfüggeszteni a szavazati jogát. A Figyelő azon kérdésére, hogy a Mol ezt a pontot kifejezetten a Szurgutra írta-e, illetve, hogy az egyenlő elbírálás jegyében ezentúl olyan Mol-részvényesekről is többet fogunk-e megtudni, mint a Jersey-szigeten bejegyzett Magnolia, vagy a rendkívül szórt tulajdonosi struktúrájú OTP, Hernádi megerősítette, hogy nem lesz kivétel.

Bár a nyilatkozatok most még harciasak, Pletser Tamás szerint előbb-utóbb meg kell egyeznie a két félnek. Nem csak a magyar olajtársaságnak fontos a nyersanyag, de az oroszoknak is a Mol, elvégre a lengyel PKN után immár ez a vállalat a második legnagyobb olajvásárlójuk. E mellett a Moszkva által szorgalmazott Déli Áramlat, illetve az uniós Nabucco versenyfutásában is rendkívül fontos, kit támogatnak a magyarok és az osztrákok. Ha az egyik csővezeték megépül, a másik akár okafogyottá is válhat.