Terítéken a kapitalizmus

Néhány éven belül egészen más világban fogunk élni – mondta Orbán Viktor, a Fidesz elnöke, március 6-i évértékelő beszédében. „A megújulás át fogja rajzolni a politikai, a gazdasági, de még az is előfordulhat, hogy a földrajzi térképeket is. Másképpen működik majd a gazdasági rendszer. Sőt, a leharcolt és elfáradt kapitalizmus szó helyett könnyen lehet, hogy még a neve is más lesz.” Nem a Fidesz elnöke az egyetlen, aki azt gondolja, hogy a válság valójában esély a világgazdasági rendszer teljes átalakítására. London utcáin várhatóan globalizáció-kritikus tüntetők ezrei követelik majd ugyanezt, amikor a G20-ak vezetői április 2-án találkoznak.

A világ hét legfejlettebb országát, az Európai Uniót és a feltörekvő országokat tömörítő csoport brit elnöksége éppen ezért eredetileg a világkereskedelmi rendszer reformját és a fejlődő országokat akarta a középpontba állítani. A gazdasági válság nyomán azonban radikálisan eltolódtak a hangsúlyok. Ha a kapitalizmus „reformjára” nem is kerül sor, három jelentős változtatási terv felkerült a világgazdaság 85 százalékát képviselő, informális csoport napirendjére. E három elképzelés: a válság fiskális és monetáris kezelése jelentős állami gazdaságélénkítéssel és a banki hitelezés helyreállításával; a pénzügyi világrendszer középtávú szabályozása, afféle Bretton Woods 2.0 elfogadásával; a multilaterális intézmények, mint a Nemzetközi Valutaalap (IMF) megerősítése – esetleg reformja – annak érdekében, hogy hatásosabban segíthessék a válság sújtotta országokat. Gordon Brown brit miniszterelnök mindezt globális „New Dealnek” nevezi.

Bretton Woods emlékezete

Még javában dúlt a II. világháború, amikor 1944 júliusában az amerikai Bretton Woodsban, 44 szövetséges ország létrehozta a világ első, önkéntes nemzetközi kereskedelemi és pénzügyi rendszerét. Lényege az volt, hogy a részt vevő országok – tanulva az 1930-as évek nagy gazdasági világválságából, amikor a folyamatos valutaleértékeléssel igyekeztek egymással versenyezni – az aranyhoz kötötték nemzeti valutáikat. Vállalták, hogy csak 1 százalékos pozitív/negatív változást engedélyeznek. A dollár árfolyamát az aranyhoz képest rögzítették (1 uncia arany = 35 dollár). Az amerikai szándék az volt, hogy a szabályozott szabad kereskedelem – amelyből kiiktatódik a valutaárfolyam-kockázat – elejét veszi a gazdasági rivalizálásnak és háborúskodásnak. Ekkor hozták létre a Nemzetközi Valutaalapot (IMF) és a Világbankot is. Az aranyfedezeti rendszer 1971-ben szűnt meg, amikor az Egyesült Államok bejelentette, hogy leállítja a dollár automatikus aranyra válthatóságát.

MINDENKI EGYÉRT. A temérdek egymással ütköző érdek és álláspont, a felfokozott várakozások nem ígérnek sok jót: a fő napirendi pontok közül mindenkinek más a prioritása. Az Egyesült Államok azt szeretné, ha az országok a globális GDP 2 százalékára rugó gazdaságélénkítésben állapodnának meg erre az évre és 2010-re, amelynek teljesítését az IMF felügyelné. Az EU szerint viszont az államadósságot tovább hizlaló amerikai törekvések helyett inkább a válság gyökereinek a kezelésére kellene koncentrálni. Gatyába kellene rázni a pénzvilágot, a bankokat, a hitelminősítőket, a fedezeti alapokat és az adóparadicsomokat is. Gordon Brown számára marad a brit külpolitika sajátos – és sokak szerint tudathasadásos – hídszerepe: a brit miniszterelnök támogatja az európaiakat az új pénzügyi szabályozórendszer követelésében, míg abban inkább Obama szövetségese, hogy deficitnövelő költekezéssel emeljék ki a gödörből a nagy gazdaságokat. A londoni csúcs sikerét is eldöntheti, hogy ezekben a kérdésekben hogyan keveri majd a kártyákat.

Bretton Woods, 1944

„Fel kell ismerni, hogy Amerika marad az, ami, és az ottani választott politikusok elsősorban a saját nemzeti érdeküket nézik majd. Ez még nem jelenti azt, hogy a protekcionizmus felé haladnánk, de elsősorban a saját gazdaságra, és csak másodsorban a világgazdaságra gondolnak” – szögezte le Michael Cox, a London School of Economics (LSE) professzora, aki szerint illúzió elvárni, hogy az amerikaiak magukévá tegyék az európai filozófiát. Az öreg kontinensen – elismerve az amerikai GDP közel 6 százalékára rúgó élénkítő csomag erényeit – emlékeztetnek, hogy ők eddig a GDP közel 3,3 százaléknak megfelelő, 400 milliárd eurós ösztönző programokkal már megtették a szükséges lépéseket. „Barack Obama amerikai elnök, a németek és a franciák másképp közelítenek a fiskális politika kérdéseihez, és mivel minden országnak mások a céljai, nehéz lesz egy nótát fújni” – mondta a Figyelőnek Robert Ward, az Economist Intelligence Unit G20-as témákkal foglalkozó elemzője, aki szkeptikus abban a tekintetben is, lesz-e közös fellépés a nagy kérdésekben.

PÉNZPIACI SZABÁLYOZÁS. Az európaiak vesszőparipája – szemben az amerikaiakkal – a nemzetközi pénzpiacok fokozottabb szabályozása. A kontinentális országok eddig is a „szabadjára engedett, angolszász kapitalizmus” bírálói közé tartoztak, és most igazolva látják saját álláspontjukat. Kérdés azonban, az Egyesült Államok meddig hajlandó elmenni. Az európaiak pontosan nem körülírt nemzetközi és határokon átnyúló pénzpiaci szabályozást, valamint „válság-előrejelző mechanizmust” akarnak. A világ legfejlettebb ipari államait és Oroszországot tömörítő G8-ak éveken át nem tudtak megállapodni a fedezeti alapok (hedge fundok), vagy az adóparadicsomok ellenőrzéséről, de most a szavak szintjén legalábbis egyetértenek a szabályozás szükségességében. Obama ebbéli elkötelezettségét hirdeti, de miközben az európaiak „Bretton Woods 2-ért”, azaz egy új globális pénzügyi világrendért kampányolnak, az amerikaiak idegenkednek a túlzott regulációtól.

A G20-ak 2009

TAGOK
● Amerikai Egyesült Államok ● Argentína ● Ausztrália ● Brazília ● Dél-Afrika ● Dél-Korea ● Európai Unió ● Franciaország ● India ● Indonézia ● Japán ● Kanada ● Kína ● Mexikó ● Nagy-Britannia ● Németország ● Olaszország ● Oroszország ● Szaúd-Arábia ● Törökország

FŐBB JAVASLATOK
● A pénzügyi stabilitás rendszerszemléletű megközelítése, a „makro-prudens” eszközök hangsúlyozása ● Minden, kockázatot jelentő pénzügyi intézmény részese a szabályozásnak ● Az IMF és a Pénzügyi Stabilitási Fórum (FSF) rendszeresen találkozik a globális kockázatok felmérésére ● A bankok számára kötelező tőkefedezeti tarta¬lé¬kot felhalmozni a „jó időkben” ● A bankok számára kötelező nagyobb likviditási (készpénz) tartalékot felhalmozni ● Kormányzati felügyelet, hogy a bankárok kártalanítási rendszere ne növelje a kockázatot ● A hitelminősítők felügyelete
Forrás: BBC

Közös döntést hozhatnak a G20-ak a bankvezetői fizetések és prémiumok korlátozásáról is. Gordon Brown azt javasolja, hogy ne csak a vállalatvezetői jövedelmek struktúráját, de azok mértékét is korlátozzák. Szerinte ugyanis a válság miatt változik a közvélemény elvárása az üzleti világgal szemben. „Az emberek kevésbé tolerálják a különösen nagy kockázatot és inkább a kemény munkában hisznek. Felelős üzleti vezetőket akarnak látni, nem olyanokat, akik megfutamodnak a felelősségtől” – mondta Brown. Mivel Obama rájátszik a pénzükkel hazardírozó, majd adódollárokból kimentett bankárokkal szembeni népharagra, a csúcs résztvevői valószínűleg élnek majd a lehetősséggel, hogy ilyen módon felelősségre vonják őket.

VALUTAALAP REFORM. A lapunk által megkérdezett brüsszeli megfigyelők többsége úgy véli, a londoni találkozótól még túl korai lenne konkrét megállapodásokat várni a nemzetközi pénzügyi intézmények reformját érintő legtöbb kérdésben. Szerintük az újraszabályozási munka még a szabályozott piaci mechanizmusok laboratóriumának tekinthető EU-ban is csak a kezdeti stádiumnál tart. Mégis, a legnagyobb esély a közös döntésre a potenciális szabályozószervként is emlegetett IMF forrásainak megemeléséről várható, ami egyben az erőviszonyok átalakulását is maga után vonná. Egyelőre nyitott kérdés, hogy az intézmény jelenlegi 250 milliárd dolláros forrásait megduplázzák, vagy – miként az amerikaiak szeretnék – megháromszorozzák-e. Az EU tagállamai a március 19–20-i brüsszeli csúcson 75 milliárd eurót (mintegy 100 milliárd dollárt) szavaztak meg az IMF hitelnyújtó képességének a támogatására. És bár a nemzeti hozzájárulások még nem ismertek, ezzel az EU gyakorlatilag az Egyesült Államokkal és Japánnal megegyező összeget tesz le az asztalra, amihez még várják Kína és az elmúlt években ugyancsak hatalmas folyó fizetési mérlegtöbbleteket felhalmozó olajexportőr arab országok pénzügyi hozzájárulását is.

Azt egyelőre nem tudni, Kína mit kérne a magasabb hozzájárulásért. Peking eddig nemigen hallatta hangját a Valutaalapban, de más feltörekvő államok szívesen vennék, ha növekedne befolyásuk. „Kína, amely az Egyesült Államok költségvetési hiányát finanszírozza, bizonyos szempontból összefonódott az amerikaiakkal, de másképpen tekint a pénzpiac működésére, és lehet, hogy saját gazdasága ösztönzésével lesz elfoglalva” – fejtegette Ward (A sárkány közbelép – Figyelő, 2008/51–52. szám).

A G20-ak, 2009. Fotó:Reuters

ÚJ VILÁG. A csúcs előtt néhány nappal Oroszország közleményben sürgette a korábbi „egypólusú” és „meghaladott” nemzetközi architektúra reformját, s annak figyelembevételét, hogy több pénzügyi központ is létezik. Akik bizonyosan szeretnék növelni befolyásukat az IMF-ben, azok a dél-amerikai feltörekvő országok, például Brazília. Luiz Inacio Lula da Silva brazil elnök és az argentin kormány is a nemzetközi pénzügyi intézmények reformját sürgetik, hogy visszaszorítsák az amerikaiak és az európaiak befolyását. Úgy tűnik, utóbbiak hajlanak elfogadni ezt, de az nem valószínű, hogy Washington feladná vezető szerepét.

Amiben – legalábbis az elemzők között – konszenzus látszik: a világgazdaságban strukturális törés történt, a néhai Ronald Reagan amerikai elnök és Margaret Thatcher volt brit miniszterelnök nevével fémjelzett, konzervatív/neoliberális gazdasági modellnek leáldozott. „Véget ért az az időszak, amikor az elmúlt 30 évben a bankok úgy viselkedtek, mint a hedge fundok. Most új utakat keresünk, de ez nem jelenti a kapitalizmus végét” – véli Ward. Ami inkább várható, az a nagyobb állami szerepvállalás a pénzügyi szektorban. „Több lesz a szabályozás, kevésbé fogadjuk majd el a társadalmi egyenlőtlenséget. Az utóbbi 25 év gazdasági mantrája már a múlté, a kormányoknak alkalmazkodniuk kell az új üzenethez, ha meg akarják szabadítani a világot a válságtól” – tette hozzá Cox.

A krízistől új erőre kapó Gordon Brown sokak szerint érzi, mekkora a tét. Utalt arra a több mint egy hónapig tartó, 1933-as londoni gazdasági konferenciára, amelyen végül nem sikerült megállapodni a nagy gazdasági világválság kezeléséről. Ezt követően az akkori nagyhatalmak a protekcionizmusba és nacionalista gazdaságpolitikába menekültek, amely elvezetett a II. világháborúhoz. Az európaiak és amerikaiak mindenestre eltökéltek abban, hogy a találkozó kimondja: a világ nem tér vissza a szerintük katasztrófával fenyegető protekcionizmushoz.
<#zaras_figyelo#>

GLOBÁLIS VÁLSÁGKEZELÉS
16 lépés az új pénzügyi világrend felé

A hatalmas pénzügyi világégés nyomán bolygónk szinte összes befektetője retteg most a kockázatoktól. A likviditás, a biztonság, a rövid távú, stabil befektetések lettek attraktívak. Ám a piac emlékezete rövid. Ha nem akarunk pár év múlva újra ugyanabba a folyóba lépni, a világgazdaság globális szabályozásának is meg kell újulnia. Melyek lesznek azok az elengedhetetlen szabályozási, struktúrabeli változtatások, amelyek nélkül aligha működtethető a világgazdaság? Mit kell tennie a világnak? – összeállításunkban, 16 pontba rendezve, ezekre a kérdésekre keressük a választ.

Térjünk vissza a neoklasszikus bankrendszerhez, a befektetési bankokat hagyjuk végleg kihalni
Úgy tűnik, megszűnt az angolszász modell, azaz a kereskedelmi és a befektetési bankok elkülönítése. Valaha a konzervatívabb kereskedelmi bankokról azért választották külön a nagyobb kockázatokat vállaló befektetésieket, hogy utóbbiak ne fertőzzék meg az előbbieket. A válságban aztán ez mégis megtörtént, majd a befektetési bankok pillanatok alatt szinte kivétel nélkül csődbe mentek, vagy beolvadtak valamelyik kereskedelmibe. Klasszikus amerikai befektetési bankként csak a Goldman Sachs maradt meg, a modell meghalt. Kisebb, szigorúbban szabályozott és határozottan univerzális (azaz a befektetési tevékenységet is a kereskedelmi bank égisze alatt végző) bankrendszere lesz a világnak. Ez egyszerűbb és átláthatóbb lesz, a kockázatokat jobban távol tartja magától.

Egyszerűsíteni kell a bankrendszer termékeit is
Nem ördögtől való, nem kiirtandó az a sokféle pénzügyi innováció, amelyeket az elmúlt évtizedben a bankok kitaláltak – például a csomagolás, a kockázat-terítés –, az azonban nonszensz, hogy a csomagolásokat legjobb esetben is csak a csomagoló fél értette. Nehéz ugyan a jóváhagyási, az engedélyeztetési szabályokat pontosan és értelmesen meghatározni, de valahogyan mégis egyszerűsíteni kell ezeket a termékeket, hogy ne okozzanak rendszerszintű kockázatot.

A kormányoknak nagy felelősséggel kell átsegíteni a válságon a társadalmakat
A krízist sokan értelmezik a neoliberális közgazdaságtan csődjének, hiszen hirtelen mindenki az államtól kér segítséget. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában már most magától értetődő az eddig soha nem látott központi szerepvállalás, amelynek keretében a támogatást élvező (sőt olykor reprivatizált) pénzintézetekre az állam nyomást gyakorol. Mindezt persze nem tartják elegendőnek azok, akik a válságért a felelőtlen bankokat okolják, óriási a társadalmi elégedetlenség a „megint pénzzel tömött” pénzintézetekkel szemben. Valójában egy legújabbkori New Dealt élünk át, mindenütt a kormányzat biztosítja a tőke-infrastruktúrát. Ám nagyon fontos, hogy ne legyen túlburjánzás, az állam szerepe valóban a súlyos zavaron való átsegítés legyen csak, s ne a magángazdaság szerepének hosszabb távú átvállalása.

A példátlan fiskális lépések után tudni kell majd csökkenteni az újraelosztást
Jelenleg éppen soha nem látott összegeket költenek el a kormányok, mindenfajta korábbi válságkezelés végösszegénél egy-két nullával nagyobb számok röpködnek. Érthető, ha a kormányok úgy gondolkodnak, hogy a mentőakciók után adók formájában fizettetik meg a segítséget. A bankok hosszabb távon is magasabb adókra készülhetnek fel. Ha pedig a mentőakciók révén az államok 10–20 százalékponttal növelik GDP-arányos eladósodottságukat, akkor az adófizetőknek is meg kell majd fizetniük a bankrendszer megmentését.

Óvatosabban kell kezelni az informatikai kitettség és a személyi felelősség kérdését
Óriási lehetőségeket hozott a fejlett számítástechnika alkalmazása a pénzügyi szektorban, ugyanakkor a felkészületlen, vagy rosszindulatú alkalmazottak egyéni hibái, visszaélései egyre inkább sebezhetővé is tették a pénzintézeteket. Hiszen az okozható kár mértéke az informatikával exponenciálisan megnőtt. A Société Générale francia bankháznak egyetlen, nem is magas beosztásban dolgozó munkatársa, Jérôme Kerviel 5 milliárd eurós kárt okozott. Éppen ezért a szükséges informatikai beruházások mellett a pénzintézeteknek újra komoly hangsúlyt kell fektetniük a világos folyamatok kialakítására, s a belső ellenőrzés modernizálására.

A felügyeletek ne intézményekre, hanem tevékenységekre fókuszáljanak
A pénzügyi felügyeletek a múltban intézményekre koncentráltak, nem piacokra. A jogi státus helyett a gazdasági tartalom szerinti megközelítést kell alkalmazni, hiszen kreatív a pénzügyi világ, ha egy cégnek nincs bank-, bróker-, biztosítói engedélye, csak egy kis kft. az egész, akkor is lehet, hogy bankszerű tevékenységet folytat. Különösen az Egyesült Államokban, ahol a kimutatások kevésbé konszolidált szemléletűek, ott sok mindent tudatosan kiszerveztek a felügyelet látóköréből. A szép új világban a felügyeleteknek a rendszerkockázatokra és a nem-kereskedelmi intézményekre is figyelniük kell, nem pusztán a kereskedelmi bankokra.

A jegybankok ne csak az inflációra ügyeljenek; figyeljen továbbá egy szuperfelügyelet – a Világbank, az IMF vagy más hasonló intézmény – is
Recesszió és kereslethiány idején az infláció alacsony marad. A központi bankok eddig is sok országban viseltek papíron felelősséget a monetáris politikáért, a pénzügyi szektorért, de divatossá vált az inflation targeting, vagyis az a politika, amely szerint a jegybankok alapvetően csak az infláció kordában tartására figyeltek. De ez nem elég! Sőt, a felügyeleteknek is jobban kell figyelniük a makrofolyamatokra! Egy európai szuperfelügyelet létrehozása is felmerült, amire ugyan nincs sok esély, de sokkal komolyabb koordinációra van szükség. A Világbanknak, a Nemzetközi Valutaalapnak (IMF) is minden körülmény közepette meg kell kérdőjelezniük a fennálló konszenzust.

A protekcionizmus ellen érdemes fellépni
Ha valahol jól működik a globalizáció, akkor az a nemzetközi munkamegosztás: mindenki ott termel, ahol érdemes. Geográfiai adottságok, a munkaerő ára, illetve egyéb komparatív előnyök alapján. Ha a világválság ürügyén ebbe beavatkozunk (elég, ha Nicolas Sarkozy elnök francia autóipari programjára, illetve az arra adott cseh és szlovák reakciókra gondolunk), akkor egy komoly európai vívmányt elveszíthetünk. A lokális gazdaságélénkítés indokolt lehet, a protekcionizmus azonban kerülendő, mert azzal mindnyájan veszítünk.

Figyelni kell a láthatatlan koncentrációkra
A különböző tőkeáttételes részvény-, vagy éppen hitelderivatívák nagy kockázatot hordoztak magukban: egyrészt piaci rizikót, másrészt partnerkockázatot. Ha egy terméktípusból az AIG-nél volt a világpiac egyharmada, akkor olyan koncentrált kockázat alakult ki, hogy a vég esetleges bedőlése esetén az egész szektor meghalt volna. A felügyeletnek a koncentrálódásokat is figyelnie kell. Mindez azért rettentő nehéz feladat, mert bizonyos termékeknek nincsen nyilvános, koncentrált, szabályozott piaca, az üzleteket a bankok egymás között, telefonon (vagyis az úgynevezett OTC-piacon) kötik. Olyan klíringház-rendszert kellene itt is bevezetni, amely „látja”, hogy mi a helyzet a piacon.

Határon túlnyúló szabályozással kell megfékezni a globalizáció káros hatásait
Nincsenek határok a pénzügyi világban, legfeljebb lenézett, ósdi tervgazdaságok korlátozzák adminisztratív eszközökkel a tőkemozgásokat. Ennek a nagy szabadságnak azonban speciális kockázatai vannak. A fedezeti alapokat, a hedge fundokat például kizárólag adóparadicsomokban jegyzik be, így az országos felügyeletek látóköréből kiesnek. Ha pedig a hedge fundok tevékenysége átláthatatlan, akkor jobban fennáll a veszélye az olyan piramisjátékoknak, mint amilyet Bernard Madoff folytatott, aki jó nevű pénzintézeteket is meg tudott károsítani. Szigorúbban kell kezelni a határokon átnyúló pénzmozgásokat. A nagy pénzügyi szervezetek szerteágazó ügyleteit a helyi szabályozások bajosan tudják követni, de az anyabank úgy passzírozza a követeléseket, nyereségeket, ahogyan akarja. Érdemes e folyamatok ellen fellépni.

Jobban oda kell figyelni a likviditásra, hiszen a mai internetes világban csak egy klikk a pénzek mozgatása
Túlhaladottá váltak bizonyos banki monitoringok, például a likviditási mutatók. Nagyon oda kell figyelni a likviditásra, mert az internet banking világában nem csak a nagy ügyfelek, például a pénzintézeti betétesek hordhatják el egyik napról a másikra a betéteket, de már a lakosság is. A betétállományok már egyáltalán nem stabilak, ám a szabályozás ezt nem kezelte. Nagyon forró a betétállomány, és a lejárat is egyre kevésbé jósolható meg, árérzékenyebb lett a betétes. A lakosság és a vállalatok pénzügyesei is szofisztikáltan gondolkodnak, egyszóval a felügyeleteknek kifinomultabb, új módszerekkel érdemes vizsgálni a bankok forrásoldalának stabilitását.

Mindenáron meg kell menteni a kritikus méret fölötti bankokat
Bármennyire is lehetnek morális aggályok, a rendszer egészét veszélyeztető, a kritikus méret fölötti bankok csődjét nem szabad tétlenül szemlélni (egy nemzetgazdaságban az öt legnagyobb bankot mindenképpen ezek közé sorolhatjuk). Utólag persze már nem bizonyítható, de ma már a legtöbben úgy gondolják, hogy kisebb lenne a világpánik, ha a Lehman Brothers befektetési bankot nem hagyják kimúlni. Közelebbi vizekre evezve, ha az Erste, vagy a Raiffeisen bedőlne, az egyben az osztrák gazdaság végét is jelentené.

Fogadjuk el, hogy vége az egy-központú, Amerika-centrikus pénzügyi világnak
A XX. század az Egyesült Államoké volt, de immár a mérleg nyelve a nyugati világ felől keletre billen. Szétrobbant az Egyesült Államok központi szerepe köré szervezett fogyasztási buborék. Többpólusú világ felé tartunk, amelyben a nyugati pénzügyi központokat le is előzhetik a keleti (ázsiai, arab) centrumok. Hiszen ahogy a fogyasztás, a termelés keletre tolódik, úgy fogják a bankok, a pénzügyi központok is követni ügyfeleiket.

Ha szükséges, még egyes bankok teljes államosítását is vállalni kell
Esetenként igen vontatottan halad a bankok megmentése. Azt mindenki érzi, hogy a mérgezett eszközöket ki kell vonni a rendszerből. Tőkésítés, állami bank, egy nagy „rossz” bank, amelybe összevonják a kétes portfóliókat – sokféle ötlet felmerült. Igen ám, de hogyan lehet ezek árát meghatározni? Az államosítás, a százszázalékos állami tulajdon ugyan még szitokszónak számít, de az 1992-es északi (svéd és finn) bankmentés – ahol több pénzintézet esetében sor került teljes államosításra – eredményes volt, mindenképpen sikeresebb, mint az évtizedekig elnyújtott japán bankgyógyítgatás. Azt, hogy a gazdasági válság előrehaladtával milyen messzire kell majd elmenni az államosításban, néhány hónapon belül ki fog derülni, de vélhetően nem érdemes csak a lassú és megfontolt lépésekben gondolkodni. Akár egyes pénzintézetek teljes államosítása is az új bankvilág része lehet.

A hitelminősítők összeférhetetlenségét végre kezelni kell
Régi téma a hitelminősítők összeférhetetlenségi paradoxona. Ezen intézmények jellemzően mindig csak a krízis után csökkentik az érintett bank, vállalat, ország értékelését, nem segítenek semmiben előre, ennek pedig az a háttere, hogy az fizeti őket, aki kibocsátja az értékpapírokat, nem pedig az, aki megveszi azokat. Vagyis egzisztenciálisan függenek azoktól, akiket értékelnek. A válság idején ez a problematika nagyon felerősödött, mivel a termékek eladása attól függött, milyen minősítést kapnak.

Gondolkodjunk globálisan, cselekedjünk lokálisan
Feltartóztathatatlanul terjed tovább a globalizáció, ugyanakkor fel kell ismerni, hogy a piacok különbözőek. Eltérések tapasztalhatók a fejlettségben, a hagyományokban, vallási/kulturális és számos további szempont alapján. Muhammad Junusz és a Grameen Bank 2006-ban ugyan béke és nem közgazdasági Nobel-díjat kapott, ám e példa is mutatja, hogy lokálisan eltérő megoldásokkal lehet sikert elérni. Ma már világos, hogy nem lehet egyik napról a másikra erőszakosan egységesre gyúrni minden piacot, adekvát eszközöket kell alkalmazni, azok lehetnek tartósan sikeresek, akik ötvözik a nemzetközi know how-t a helyi sajátságokkal.
BRÜCKNER GERGELY

Összefoglalónk elsősorban Simonyi Tamásnak, a KPMG tranzakciókért felelős vezetőjének helyzetértékelésére támaszkodik, de felhasználtuk Almássy Tibornak, a Holnapután címmel globális prognózist készítő PricewaterhouseCoopers partnerének (tranzakciós szolgáltatások), illetve Szűcs Zoltánnak, az AAM Vezetői Informatikai Tanácsadó Zrt. vezérigazgatójának, valamint Orosz Dánielnek, az AXA csoport stratégiai tanácsadójának gondolatait is. A szerk.