Fotók: AFP

Keserű csalódottsággal vette tudomásul William Knight, a neves portlandi ügyvédből lett helyi kiadói vállalkozó, amikor 24 éves fia egy szép napon hazament, és közölte vele, hogy saját cipőbizniszt fog indítani. Az apa szerint Phil többre volt hivatott, hiszen nem sokkal korábban végezte el a híres egyetem, a Stanford üzleti iskoláját, és alig három évvel azelőtt hagyta abba a versenyszerű futást. „Aznap tulajdonképpen összetörtem a szívét” – emlékezett később a történetre a ma 74 éves Phil Knight, akit azonban az idő igazolt, hiszen a semmiből felépítette a világ egyik legnagyobb sportruházati cégét, a Nike-t, és ezzel a világ egyik leggazdagabb embere lett. Makacs volt, és kitartott a saját elképzelése mellett, ám amikor apaként élt meg egy hasonló szituációt, majdnem ő is elkövette a tipikus hibát. Titkon ugyanis mindig abban reménykedett, hogy két fia, Matthew és Travis egy napon átveszik a Nike birodalom irányítását, ám nagyon úgy tűnik, hogy a sors más lapokat osztott a családnak.

Matthew 2004-ben egy búvárbalesetben meghalt, Travis pedig kezdetben hallani sem akart arról, hogy az apja üzletében szerepet vállaljon, amúgy is tele volt már a hócipője azzal, hogy mindig mindenhol csak a híres Phil Knight fiaként kezelték. Travis ezért 17 évesen kijelentette, hogy rapper akar lenni. Phil Knight hirtelen mérhetetlen csalódottságot érzett, de ravaszabb volt az apjánál, nyelt egy nagyot, és rábólintott a fia tervére. Elküldte New Yorkba, ahol Travis összehozott egy lemezt, de az énekesi karrierje megbukott. Végül egy jó nevű portlandi animációs stúdióban kötött ki, majd amikor az 2002-ben válságba jutott, jött Phil Knight, megvette a céget, és a fiát helyezte az élére. Így legalább részben teljesülhetett az álma.

Apjának ugyanakkor nagyon is sokat köszönhet a Nike fő tulajdonosa, az 1938-ban született Philip Hampson Knight. Mivel William Knight a University of Oregonra járt, amikor otthon a sportról volt szó, mindig az oregoniaknak drukkoltak. Phil a középiskolában kezdett versenyszerűen futni, és akkoriban az oregoni egyetemen dolgozó Bill Bowerman számított a környék legjobb edzőjének. E két meghatározó körülményből adódott, hogy Phil is oda iratkozott be. Akkor még nem sejthette, hogy a Bowermannel való kapcsolata alapvetően meghatározza majd a karrierjét.

A KÍSÉRLETI NYÚL
Phil, akinek a pályán Buck volt a beceneve, elég jó középtávfutó volt, de nem a legjobbak közül való. Az ötvenes években az amerikai futócipők a gumigyárak olcsó melléktermékei voltak, olyan vékony talpakkal, hogy az edzés végére a sportolók lábfeje tele volt sebekkel és vízhólyagokkal. Bejöttek a piacra a sokkal kényelmesebb, és sokkal drágább német cipők is, de Bowerman ezekkel sem volt elégedett, szerinte ezek már túl komfortosak voltak. Az edző ezért saját cipőkkel kezdett kísérletezni, és mivel Phil nem számított a csapat legjobbjai közé, ő lett az egyik kísérleti nyúl.
Újságíró diplomájának megszerzését követően egy évet katonáskodott, majd beiratkozott a Stanford üzleti iskolájába, amely az első igazi „nem sporttal kapcsolatos” élménye lett. Ott egy szemináriumon a tanulók azt a feladatot kapták, hogy dolgozzák ki egy kisvállalkozás innovatív üzleti tervét, és Phil Knight egyből tudta, mi lesz a témája. A dolgozat címe a következő volt: Meg tudják tenni a japán sportcipők a német sportcipőkkel ugyanazt, mint amit a japán fényképezőgépek megtettek a német fényképezőgépekkel? Knight válasza igen volt, azt vázolta fel az írásban, hogy a Japánban olcsón gyártott, de magas színvonalú sportcipők labdába rúghatnak a német termékekkel szemben. Később kiderült, hogy igaza lett, de akkoriban még szinte senki sem hitt neki.<#zaras_figyelo#>

FONTOS KÉZFOGÁS
Az MBA oklevél megszerzése után ezért Japánba utazott, hogy helyszíni tapasztalatokkal támassza alá az üzleti tervét. A japán kultúra mély hatást tett a személyiségére, állítólag még sok évvel később is csak a cipő levétele után lehetett belépni az irodájába. Örökre Japán szerelmese lett, megmászta a Fuji hegyet, és tanulmányozni kezdte az ázsiai üzletvitel módszereit. Elment Kobe városába, ahol megnézte az Onitsuka gyárat, amely magas minőségben, de alacsony bérszínvonal mellett gyártotta a termékeit (Magyarországon Asics márkanéven ismertek). Személyesen állapodott meg Onicuka Kihacsiróval, a japán üzem tulajdonosával a cipők kizárólagos amerikai forgalmazásáról, majd hazatért. <#zaras_figyelo#>

Munka egy Nike-nak dolgozó gyárban 1998-ban. Ma már ellenőrzik a körülményeket. Fotó: AFP

Kezdetben nem ment túl jól az üzlet, ezért Knight megtartotta az időközben szerzett egyetemi oktatói állását Portlandben, a cipőügynökösködés csak a másodállása volt. Két párat azonban a régi edzőjének, Bowermannek is elküldött, hátha vásárol belőle a tanítványainak. Bowerman azonban annyira elégedett volt a termékkel, hogy be akart szállni az üzletbe, illetve felajánlotta, hogy új ötleteket is hoz az induló társaságnak. Bowerman és Knight 1964. január 25-én kezet fogott, összedobott 500-500 dollárt, megrendelt 300 pár sportcipőt és közösen megalapította a Blue Ribbon Sports nevű vállalkozást, a mai Nike elődjét. Knight egy zöld Plymouth Valiant csomagtartójából árulta a japán cipőket, Bowerman pedig a futók tapasztalatai alapján módosítgatta a termékeket, kialakítva ezzel a saját cipők alapjait.

A Blue Ribbon cipők fokozatosan hódították meg a piacot, 1969-re a párosnak összességében már sikerült eladnia egymillió pár lábbelit, két évvel később pedig Knight fel is mondhatott az egyetemi állásából. Ekkor találták ki a Nike nevet és terveztették meg a később világhíressé vált logót, illetve elkezdték piacra dobni a saját fejlesztésű termékeiket is. A Nike márka bombasiker lett, 1972-től kezdve a cég tíz éven át minden évben megduplázta a nyereségét, 1980-ban bevezették a tőzsdére, és még abban az évben az Egyesült Államokban átvette a piacvezető pozíciót az Adidastól.


FÖLDÖNKÍVÜLI LÉNYEK
A Nike azonban sosem tudta volna globális szinten is megverni az Adidast, ha 1984-ben bele nem vág a Michael Jordannel való közös munkába. Jordan (minden idők egyik legjobb, sokak szerint a legjobb kosárlabdázója) 24 éves feltörekvő sztár volt, akiben Knight és csapata újfajta lehetőséget látott. „Tehetséges és karizmatikus srác volt, aki úgy ugrott, mintha átrepülne a Hold felett, de akkor még senki sem tudta, mit jelent majd a kultúránknak” – emlékezett vissza később. Jordannek külön cipőt terveztek, és olyan reklámkampányt kapott a cégtől, amely – a tehetségére építve – a szuperhős pozíciójába állította. Jordan a fiatalok és a sportrajongók körében földönkívüli lény, egy isten lett, és világszerte milliók érezték kötelezőnek a Nike cipő viselését.

Tiger Woods golfozó, a Nike marketinggépezetének egyik szuperhőse

Knight volt talán az első olyan vállalkozó, aki ráérzett arra, hogy a globalizálódó világban egy sportoló szupersztár iránt a fiatalabb nemzedékek Szingapúrtól Londonon át New Yorkig egyformán rajonganak. A termékkel összekötött sztárolásnak ez a módja ma már mindennapos, tankönyv szerinti megoldás, csakhogy 1984-ben még egyáltalán nem volt az. A modellt a mai globális formájában a Nike találta ki. Érdekes módon egyébként Knight személy szerint nem szereti és nem is nagyon érti a reklámkészítést, mert mindig meg volt győződve arról, hogy a „nagyon jó termék eladja magát”. Ez nyilván abból az időből rögződött a fejében, amikor még a Plymouth hátsó üléséről árulta a futócipőket. Ennek ellenére a Nike ma is az egyik legnagyobb mestere annak, hogy a szupersztár illúziót hogyan lehet ügyes marketinggel dollárokra váltani.

Bár a nyolcvanas évek nagy része a Nike sikertörténete lett, egy nagy hibát Knight is elkövetett, amikor nem vette komolyan az aerobic őrületet, s nem koncentrált eléggé az otthon tornázó amerikai háziasszonyokra. „Zenére táncoló dagadt nők” – jegyezte meg állítólag a célközönségről akkoriban egy Nike felsővezető. A konkurens Reebok viszont azonnal megcélozta ezt az akkoriban gyorsan növekvő réteget, és 1987-re letaszította a trónról a Nike-t. Knight akkoriban csak hebegett-habogott, azt mondta, hogy „mi nem divatcipőt, hanem sportcipőt gyártunk, az más tészta”, vagyis a két cég nem azonos pályán focizik, de ez nem tűnt valós érvelésnek.

MEGISMÉTELT RECEPT
Annál is kevésbé, mert a folyamatokra kőkemény üzleti válaszlépéseket adott a Nike, vagyis beismerte a hibáit. Jócskán karcsúsította a szervezetét, és a tervezést új alapokra helyezte. Míg korábban sokkal inkább a megérzésekre hagyatkozva dobták piacra az új termékeket, a Reebok sikere láttán a piac alaposabb felmérésére tértek át, és ennek meg is lett az eredménye. Tovább növelték a marketing büdzsét, nagyobb hangsúlyt helyeztek a divatos formatervekre, és 1989-re visszaszerezték a piaci elsőséget. Bowerman 1999-ben meghalt, Knight pedig 2004-ben visszavonult a cég napi irányításától, csak az igazgatóság elnöki posztját tartotta meg. Állítólag nem nyugdíjazta teljesen magát, a Nike fontosabb ügyeiben részt vesz, de csak olyan mértékben, amihez még késztetést érez.

Michael Jordan mellett a Nike másik nagy fogása később Tiger Woods, a golffenomén leszerződtetése volt. A cég megismételte a Jordan receptet, a tehetséges fiatal golfozót a marketinggépezet segítségével a sport istenített zsenijévé magasztosították, mindkét fél anyagi megelégedésére. Amikor Woodsról kiderült, hogy magánélete korántsem feddhetetlen, vagyis a mintacsaládban élő apa helyett valójában megrögzött házasságtörő és nőcsábász, Knight személyesen állt ki a golflegenda mellett, és biztosította a támogatásáról, ám Woods botlása így is jókora ütést mért fő szponzorára. A Nike-t azonban már nem kell félteni, a sport világában ma is igen jól boldogul a társaság, mesterien kreál globális fenoménokat a különböző sportágakban.