Amikor Dzsudzsák Balázs tavaly nyáron négyéves szerződést kötött az orosz Anzsi Mahacskala csapatával, a nemzetközi sajtó által elfogadott információk szerint a 14,5 millió euróért klubot váltó magyar válogatott labdarúgó fizetését a felek évi 3 millió euróban állapították meg. Ez éppen a háromszorosa volt annak, mint amennyit a Nyírlugosról induló, majd a Debrecenből Hollandiába szerződő játékos a PSV Eindhovennél keresett. A ballábas magyartól mindenki azt várta, hogy a tavaszi idényben bebizonyítja majd, megérte az árát, ám a napokban robbant a hír: Dzsudzsák 19 millió eurós transzferdíjért a Dinamo Moszkvában folytatja pályafutását. Abban a fővárosi csapatban, amely 2008-ban a Premjer Liga csúcsát jelentő 30 millió euróért adta el a portugál Dannyt a jelenlegi listavezető Zenitnek.

Vladimir Putyin. A pénzekkel is egyensúlyoz. Fotó: Reuters

Semmi kétség: az utóbbi négy-öt évben a milliárdos vagyonok és a minőségi futball egyszerre érkezett meg Oroszországba. Amikor a miértekre, valamint az összefüggésekre keressük a választ, akkor elsősorban a kusza gazdasági, geopolitikai kapcsolatokat, valamint a Szovjetunió széthullását követően a nagy állami vállalatok privatizációjában szerephez jutó oligarchákat kell szemügyre vennünk. Mögöttük pedig ott áll a szálak mozgatója, az újabb elnöki periódusra készülő Vlagyimir Putyin (lásd a keretes írást). Ha csak Dzsudzsák volt, illetve jelenlegi klubját nézzük: Szulejman Kerimov a Nafta Moszkva (az egykori szovjet olajkereskedő mamutcég utódjának) első számú vezetője, emellett Polyus Gold nevű cégével aranybányákat működtet, az orosz országgyűlés felsőházának a tagja. A Dinamo-elnök Jurij Iszajev pedig a Ruszal alumíniumipari holding egyik vezetője, nem mellékesen egykori gazdasági miniszterhelyettes. A Ruszal első orosz vállalatként 2010 elején megjelent a hongkongi tőzsdén, 2,2 milliárd dollár értékű részvénycsomagot kibocsátva, s 1,61 milliárdnyit el is adva.

NEMZETI BÜSZKESÉG
A 2011-es szezonban ezüstérmes Dinamónak egyébként 2009-ben a többségi tulajdonosa és egyben főszponzora lett a VTB Bank, amelynek maga az állam a többségi tulajdonosa. Így nincs okunk kételkedni abban, hogy bármelyik csapból is érkeznek a pénzek, a kart mindenképpen központilag mozgatják; a legutóbbi lezárt évben közel 60 millió euró folyt át a klubon. Orosz viszonyok között ez nem is kiugróan magas költségvetés. A Világgazdaság című lap tavalyi kimutatása szerint az élvonalban a stadionépítések nélkül is csaknem egymilliárd euró mozog évente: az Oroszországban márciustól novemberig tartó legutóbbi bajnokságban bajnoki címet szerző és legtöbbet költő Zenit 114 millió eurós, az 5. helyen végzett Rubin Kazany 82,9, a bronzérmes Szpartak Moszkva 58,7 millió eurós büdzsével gazdálkodik. Hogy miből? Többnyire állami vagy egykori állami pénzekből.<#zaras_figyelo#>

Dzsudzsak Balazs és Roberto Carlos. Tavasztól egymás ellen. Fotó: EPA

„Ha nincs háború, másutt kell kivívnia egy nemzetnek az elismerést, a dicsőséget, és erre a sport, különösen a futball kiválóan alkalmas” – ad némi támpontot a központi megfontolásokra Dénes Ferenc. A sportközgazdász úgy véli, Putyin elsősorban a nép önbecsülését akarja visszaadni, legfontosabb hívószava az orosz büszkeség és a Nagy-Oroszország eszméje. A különböző elemzések alapján egyértelmű, hogy bizonyos tisztázatlan eredetű pénzek tisztára mosása mellett a Kreml elvárásainak következtében áramolhatott ennyi pénz a futballba egy piacgazdasági szempontból egyértelműen abszurd környezetben.

„Nincsenek szabályok, a futballon belül semmi sem működik üzleti alapon, s a határ a csillagos ég” – mondja Dénes Ferenc, és konkrét példákat is említ. Az évente 62 millió euróból gazdálkodó Lokomotív Moszkva tulajdonosa az orosz állami vasút. A Rubin Kazany a Tatár Autonóm Köztársaságé, a Krilija Szovjetov Szamara tulajdonosa pedig a hivatalos iratok szerint Szamara régió kormányzata. A 16 élcsapat felét egy-egy régió kormányzata tulajdonolja, mégpedig a helyi (részben állami) nagyvállalatok és tehetős üzletemberek, valamint egyéb központi források bevonásával. Mivel minden összefolyik mindennel, a pénzek eredete, valamint az ellenőrzés kusza, átláthatatlan.


Az orosz élvonalban valódi tulajdonosnak csupán három magánember tekinthető: Szulejman Kerimov (Anzsi), Leonyid Fedun (Szpartak Moszkva), valamint az 5,5 milliárd dolláros vagyonnal rendelkező Szergej Galickij (FC Krasznodar). Emellett a Zenit Szentpétervár a Gazprombank, a Gazprom és a Szibur cégóriások felügyelete alatt áll, míg a Dinamo Moszkva anyagi hátterét a Dynamo Management Company nevű cég biztosítja – három és fél éve ennek is fő tulajdonosa lett a VTB Bank, amely 2016-ra egy 45 ezer néző befogadására alkalmas, 1,5 milliárd dollárba kerülő szupermodern stadion felhúzását ígéri.

Míg például Ramzan Kadirov, a Csecsen Köztársaság vezetőjeként szűkebb pátriájában megkérdőjelezhetetlen tekintély (a Tyerek Groznij elnökeként például a klubhoz csábította edzőnek Ruud Gullitot), addig az orosz állami vezetés futballt előtérbe toló szándékai alól nehezen vonhatná ki magát. Ugyanez igaz a többi klubelnökre, illetve tulajdonosra, így Leonyid Fedunra, a Lukoil topmenedzserére (vagyonát a Forbes magazin 7,3 milliárd dollárra becsüli) is, aki a Szpartak Moszkvára évi közel 60 millió dollárt költ el.

BEHOZZA AZ ÁRÁT?
A fentiek miatt sportközgazdászok szerint értelmezhetetlen kérdés, hogy vajon be lehet-e hozni Dzsudzsák árát? Manchesterben, egy 400 ezer lakosú városban két topcsapat is megtölti a stadionokat, és a nézők jól tudják, hogy minden általuk megváltott belépőből mondjuk fél font Wayne Rooneyé. Az a sok millió vásárló, aki a Manchester United mezét, klubszínekkel ellátott tárgyait, valamint a sztárok által hirdetette portékákat megvásárolja, biztosítja a csapat finanszírozását. A tízmilliós Moszkvában egyelőre erre nincs fizetőképes közönség. Oroszországban az élcsapatok mérkőzésein átlagosan maximum 15–20 ezer néző szurkol. A Dinamo Moszkvánál Dzsudzsák árát majd azok fogják megfizetni, akik világszerte alumíniumot vásárolnak, bár fogalmuk sem lesz arról, hogy ezzel egyben a Dinamo költségeit is megtámogatják.

András Krisztina, a Budapesti Corvinus Egyetem Sportgazdaságtani Kutató Központjának igazgatója szerint igaz, hogy egy-egy kiemelt mérkőzés akár a 10–15 millió rubelt (mintegy 80–100 millió forintot) is hozhat, emellett a televíziós jogdíjak is emelkednek, évente mintegy 20–25 millió dollárral gyarapítva az orosz élcsapatok bevételeit, de ezek együttesen is mindössze az éves futballpénzek 3–5 százalékát teszik ki. Ugyanakkor a nemzetközi porondra kijutó klubok már igen jelentős (akár sok tízmillió eurós) UEFA-jutalmakat is elkönyvelhetnek, mint ahogyan a játékosok eladása is szép hasznot termelhet. (Dzsudzsákon fél év alatt csaknem 5 millió eurót keresett az Anzsi.) Az UEFA rangsorában a Premjer Liga immár a hatodik, és ez nem csupán a futball színvonalát, de a gazdasági háttér erősségét is jelzi. „A tőke oda vándorol, ahol megtérülés várható, előbb-utóbb tehát a jelentős bevételeknek is meg kell jelenniük” – mutat rá András Krisztina.