Behúzott nyakkal, lábunk elé nézve közlekedünk a viharban. És aggódunk: vajon milyen kártétellel vonul majd el (ki tudja, mikor) az áradat. Mindenki védelemre rendezkedett be. A politikai döntéshozók a kárcsökkentésre összpontosítják figyelmüket. A vihar végigsöpör a világon, nincs kivétel. Az országok állóképessége azonban különböző.

Az óceán túlról indult vihar már elérte Európát, amikor megjelent a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) jelentése a kutatás-fejlesztés tavalyi állapotáról. A forint euró-árfolyama az egekbe szökött fel, miközben a BUX értéke óriásit zuhant, amikor a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) mintegy két hete nyilvánosságra hozta magyarországi innováció-politikai beszámolóját. A két, egymást erősítő dokumentum megjelenési időpontjának közelsége szerencsés egybeesés, ám egyik sem vált a közbeszéd tárgyává.

Valamely ország innovációs aktivitása a gazdaság egészségi állapotának tükre. Az Európai Innovációs Eredménytáblázatban élenjáró országokra jellemző a tartósan kiegyensúlyozott államháztartás és az intézményi stabilitás. Magyarországon az államháztartás egyensúlyi helyzetének drámai romlása 2001 és 2006 között – nem figyelmen kívül hagyva a monetáris politika tévelygéseit – a közgazdasági tankönyvekben leírt kiszorító hatással járt. Emellett a vállalkozói szférának a különféle – bér-, ár-, árfolyam- és szabályozási – sokkok máig tartó hatásaival kellett és kell szembesülnie. Meggyengült az intézményi stabilitás, s különösen gyakran változtak a tudomány- és technológiapolitika alakításáért és megvalósításáért felelős intézmények.

SÉRÜLT FELTÉTEL. Ilyen körülmények között az innováció egyik – talán legfontosabb – feltétele, a gazdaságpolitika kiszámíthatósága súlyosan sérült. A következmény: „az innovációs aktivitás szintje összességében alacsony, és a kutatásra és fejlesztésre alapozott innováció még gyengébb” – áll az OECD-jelentésben. Amely egyébként azt is kiemeli, hogy hazánkban negyvenre (!) tehető azon eszközök, módszerek és programok – egyebek között adókedvezmények – száma, amelyek jó része a vállalati szektor kutatás-fejlesztési és innovációs tevékenységét hivatott támogatni és ösztönözni. Az eredmény ismert!

A kilencvenes évek közepe táján kialakult duális szerkezetű gazdaság mintha megkövült volna; a kis- és középvállalati szektor és a multik magyarországi leányvállalatai közötti termelékenységi szakadék alig-alig szűkült. A sokszázezer vállalkozás közül csupán néhány ezerre – a különféle szakértői becslések szerint egybehangzóan tízezernél kevesebbre – tehető a saját „termelésű”, vagy beszerzett tudásra alapozott, megújulásra és növekedésre képes, a nemzetközi versenyben is helytállni tudó vállalkozások száma. A multik beszállítóinak is csak egy kisebb része ilyen. Új termékek és szolgáltatások fejlesztésében a többségében belföldi tulajdonú vállalkozásoknak csupán a 9 (!) százaléka működik együtt az itteni külföldi tulajdonú cégekkel. Az Economist Intelligence Unit 2008-as felmérése szerint Szlovéniában ugyanez az arány 71, Litvániában 60, Csehországban 33, Szlovákiában pedig 20 százalék.

A KSH vállalatdemográfiai felméréseiből sem olvashatók ki a vállalkozások növekedésére utaló jelek. Úgy tűnik, a méretszerkezetben történő változások nem annyira a versenyképesség esélyeit javító és a nemzetközi irányzatot is követő koncentráció, hanem inkább az elaprózódás irányába történnek. A többségében vagy teljes egészében külföldi tulajdonú vállalkozások egy teljes munkaidejű kutatójára-fejlesztőjére jutó K+F költség összességében közel a kétszeresével haladja meg a többségében belföldi tulajdonú vállalatok azonos mutatóját. A KSH adatai szerint a vállalati kutató-fejlesztő helyek mindössze 13 százalékával rendelkező, többségében külföldi tulajdonú vállalatok az egész szféra K+F ráfordításainak kétharmadát adják. Ezzel szemben a többségében belföldi tulajdonú vállalkozások részesedése a K+F-helyekből ugyan meghaladja a 70 százalékot, de a ráfordításokból csak 28 százalékkal részesednek. Ez (is) a mikroszféra kettészakadásának egyik jele.

A viszonylag gyenge mikrogazdasági fundamentumokkal rendelkező ország kiszolgáltatottabb és sebezhetőbb versenytársainál. Az OECD szerint az elégtelen innovációs képesség egyike azon tényezőknek, amelyek megakadályozzák azt, hogy Magyarország jobban alkalmazkodjék a feltörekvő gazdaságok által támasztott erősödő versenyhez és megragadhassa a technológiai változásokban és a globalizációban rejlő lehetőségeket. A jelentés egyúttal hazánk marginalizálódásának veszélyére is figyelmeztet.

A vihar első, nagy hulláma vesztett erejéből, de még nem vonult el. Kinek-kinek azonban már most gondolkodnia kell azon, mi legyen a vihar után. Nagy hiba lenne kizárólag pénzügyi, tehát likviditási és fizetőképességi válságként kezelni a jelenlegi folyamatokat. A hitelválság kiélezte a már eddig is ismert makrogazdasági–szerkezeti feszültségeket, és még nem tudjuk felmérni a várható reálgazdasági veszteségeket.

A fiskális stabilizáció szükséges, de nem elégséges feltétele a versenyképesség javításának és újabb növekedési források feltárásának. Az elkövetkező néhány évben aligha számolhat az ország a működő tőke beáramlásának korábbi dinamikájával, és a növekedési tényezők közül a munka hozzájárulásának alakulása is bizonytalan. Így az ország növekedési pályára állításának megkerülhetetlen feltétele, hogy az intézményrendszerben – a közoktatástól a közigazgatásig – olyan átalakítások történjenek, amelyek a hatékonyságot és a fenntarthatóságot jelentősen javítják. Ezen átalakításoknak a további halogatása hosszú távon a potenciális növekedéstől való elmaradás veszélyét vetíti előre.

Magyarország az összevont gazdasági, társadalmi és politikai vonatkozású mutatók alapján a világ leginkább globalizált 15 országa közé tartozik, a rangsor 8. helyét foglalja el. Így egyszerűen nem tekinthetünk el attól, hogy a gazdasági versenyben és a fenntartható fejlődésben immár meghatározó tényező a vállalkozói szférában felhalmozott tudástőke és az erre alapozott innovációs aktivitás. Az OECD arra is felhívja a figyelmet, hogy hazánk exportszerkezete igencsak hasonlatos Kínáéhoz, miközben az ország nagy léptekkel halad előre a tudás- és technológia-intenzív termelési és szolgáltatási kultúrák fejlesztésében. Ez a kínai munkaköltség és méretgazdaságosság figyelembevételével súlyos kihívás Magyarországgal szemben.

SZÉTVÁLASZTANDÓ FELADATOK. A stabilizálási és növekedési programot a kormány a gazdasági válságból való kilábalás egyik fontos eszközének tekinti. A stabilizálás a növekedés megindulásának elengedhetetlen feltétele, de a kettő nem mosható össze. Tartalmában és jellegében is más típusú feladat a válságmenedzselés és stabilizálás, mint a gazdaság növekedési pályára állítása. Ehhez már gazdaságstratégiára lenne szükség, amelyet komparatív elemzések alapján, a humán és pénzügyi erőforrás lehetőségek/korlátok szigorú figyelembevételével alakítanak ki, és fenntartható prioritásokat tartalmaz. Szakítani kellene végre a duális alapon működő gazdaság eddigi modelljének elfogadásával.

Válaszolni kellene a növekedés irányát és jellegét meghatározó kérdésekre. Csak példaszerűen: az ország természeti adottságainak kiaknázása révén szert tehetünk-e új komparatív előnyre? Melyek azok a technológiai és termelési-szolgáltatási kultúrák, amelyekben a piaci kitörés esélyével kecsegtető tudással és innovációs potenciállal rendelkezünk? A gazdaságnak melyek azok a területei, ahol versenyképes munkakultúra (kitűnő minőség, rugalmasság, szállítóképesség) alakult ki? Milyen területeken lenne lehetőség arra, hogy a magyar vállalkozások ne csak árelfogadók (price taker) legyenek, hanem a jelenleginél erősebb alkupozícióba kerülhessenek és/vagy árbefolyásolási erővel is rendelkezzenek például itt, a közép-európai régióban?

E néhány kérdés alapján is jól érzékelhető, hogy – a munkahelyek megóvását szolgáló intézkedések jellegétől eltérően – a növekedési programnak hosszú távú célokat kell szelektív módon megközelítenie. „Az innováció orientált közepes méretű vállalkozások erős szegmensét kell létrehozni” – állítja az OECD határozott hangú ajánlása.

Az ország, az OECD-jelentés szavait idézve, „keresztúthoz érkezett”. A viharveszély elhárításán dolgozó rohamcsapatok mellett kell egy másik – szakértőkből és a szakpolitikák képviselőiből álló – csapat is, amely a kilábalás utáni útválasztás stratégiáját készíti elő.


A szerző közgazdász, 1985 és 1995 között a Figyelő főszerkesztője.