Bejegyzés a Burzsuj blogon: „Tegnap délelőtt és késő délután néhány percre megálltak a tollak a kezekben a Bank Centerben, abbahagyták az elemzéseket a Nemzeti Bankban, és kis híján kiköpték kávéjukat a turisták a Szabadság tér éttermeiben. Egy 5 tonnás ezüst monstrum ereszkedett alá óvatosan manőverezve, hangosan kerepelve a belváros közepén, a Hotel President tetejére. A helikopter a Bige Airhez tartozik, amely a Bige Holding része. A cégcsoport zászlóshajója a 113 milliárd forint értékű Péti Nitrogénművek Zrt., tulajdonosa pedig Bige László, Magyarország ötödik leggazdagabb embere. Helikoptere belülről nagyjából úgy néz ki, mint egy Rolls-Royce, ára pedig mintegy 2 milliárd forint. A honi burzsoázia kétségkívül világszínvonalon nyomja, el kell morzsolnom egy könnycseppet.”

Bojár Gábor: a gazdag embernek kötelességei vannak a társadalommal szemben. Fotó: Kőhalmi Péter

GYANÚ FELETT
A fenti tudósítás tavaly májusban született a gazdagok életmódjával, a vagyonosság kellékeivel, díszleteivel foglalkozó Burzsuj.blog.hu szájton. Már maga a névadás is fricska, emellett a posztok, jóllehet részben éppen a tehetőseket célozzák, sosem nélkülözik az élcelődést: a magukat kezdő burzsujokként aposztrofáló szerzőtrió tagjai időről időre kikacsintanak szerepükből. „Külföldi testvérblogjaink hangvétele más, mi azonban már induláskor úgy éreztük, hogy itthon muszáj iróniát csempészni a sorok közé, különben szétszednek az olvasók” – árulja el Vida Ferenc. E cinikus, távolságtartó stílus viszont minden jel szerint bejön a közönségnek

Feltehetően azért, mert a vagyon ma még a hazai lakosság egy jelentős részét irritálja: a Szinapszis Kft. lapunk megbízásából készült friss kutatásából az derül ki, hogy a megkérdezettek harmada egyáltalán nem kedveli a jómódúakat – igaz, hasonló arányú az elfogadottságuk is. A magyar gazdag a válaszadók szerint nagyképű, magamutogató és önző, szemben a külföldi társakkal, akik a felmérés tanúsága szerint inkább tehetségesek és okosak. Közös jellemzőként a jó kapcsolatrendszert azonosították a válaszadók. „Amikor 1998-ben a Graphisoft németországi tőzsdei bevezetése után tíz társammal együtt többszörös dollármilliomosok lettünk, bevallom, aggódtam, nem fognak-e itthon emiatt utálni. Kellemes csalódás ért: soha nem éreztem közmegvetést vagyonom miatt. Azt hiszem, a magyar társadalomnak is megvan az egészséges ösztöne arra, hogy különbséget tudjon tenni a vagyon megszerzésének módja szerint. Például Rubik Ernőt, vagy korábban Puskás Öcsit sem irigyelték a pénze miatt” – sorolja lapunknak Bojár Gábor. Az üzletember ugyanakkor azt is elismeri, hogy részben azért igyekeztek gyorsan külpiacokra lépni, hogy elkerüljenek minden gyanút, amely a hazai üzleteket, illetve állami megbízásokat körüllengi.

Valóban, a pénzkeresés itthon ma a korrupcióhoz, a spekulációhoz és az exhibicionizmushoz kötődik. (A gyarapodási lehetőségekről és a kialakult társadalmi rétegekről lásd A vagyon, négyszer című keretes anyagunkat).
Ráadásul úgy tűnik, elég nagy a zavar a fejekben. Kutatásunk megkérdezettjei szerint ma Magyarországon elsősorban a politikából, az ügyvédi praxisból, részvénybefektetésből és a médiából lehet meggazdagodni. „Alapvetően elitellenes a magyar társadalom, a politikai osztályt pedig élből ellenségként kezeli” – mutat rá Gyömöre Máté, a Magyar Progresszív Intézet elemzője. Utóbbi attitűd kialakulásának számos oka van, ezek közül az egyik legkézenfekvőbb a pártfinanszírozás megoldatlansága.<#zaras_figyelo#>

A gazdagokkal kapcsolatos averzió ugyanakkor egyfajta felfokozott érdeklődéssel is párosul. Már-már hisztéria övezte például a 100 leggazdagabb magyart bemutató kiadvány 2002-es első megjelenését. Több száz félkész példányt egyszerűen kiloptak a nyomdából, s illegálisan elkezdték árusítani, szép summáért. „Eközben maguk a főszereplők, azaz a 100-ak is idegesek voltak, évek óta haragban lévők kiegyeztek egymással, és bírósághoz fordultak annak érdekében, hogy személyiségi jogokra hivatkozva megakadályozzák a megjelenést”– idézi fel Szakonyi Péter, a kötet szerkesztője.

JAGUAR VAGY SMART?
A tehetős rétegeket verbálisan ugyan jellemzően összemossák egymással, ám ha konkrét személyekről van szó, akkor azért árnyaltabbak a reakciók. „Nem tapasztalok elitellenes magatartást az emberek részéről. Talán azért nem, mert erre sem az életformám, sem a környezetemben látható tárgyak és szituációk nem adnak okot” – mondta lapunknak Wáberer György. A leggazdagabb magyarok idei listáján a 9. helyen szereplő üzletember a Volán Tefu 1994-es privatizálásakor néhány társával együtt mindenét pénzzé tette egy reménytelenül eladósodott, veszteséget termelő vállalat tulajdonlásáért. Emlékei szerint a cégében testet öltő vagyon növekedése sokáig sem társai, sem saját életvitelében nem hozott áttörést. „A legtöbben nem is bírták ezt, a puritán életvitellel én tartottam ki legtovább” – emlékszik vissza.

Az adatok megtekintéséhez kattintson!

Bojár Gábor szerint a gazdagoknak nagyjából két típusa van. A sportolók vagy filmsztárok, esetleg celebek többnyire nem üzleti érzékkel élik meg a vagyonosság állapotát. Rájuk jellemző, hogy olykor hivalkodó luxuscikkekre költenek, hiszen a ragyogás szeretete bizonyos értelemben szakmai ártalom náluk. A jó üzletemberek ellenben gyűlölik a pazarlást – egyebek mellett ezért is sikeresek –, és ez a reflex a magánéletükre is kiterjed. „Van egy szép házam itthon is, és a Földközi-tengernél is, ezeket élvezem, de sosem vágytam lökhajtásos magánrepülőre vagy százszobás kastélyra. Ezeket ugyanis nem tudnám kihasználni. Amikor először jutottam nagyobb összeghez, megvettem a vágyott Jaguart, de ezzel a korábbi típussal annyi baj volt, és olyan nehezen tudtam vele parkolóhelyet találni, hogy végül lecseréltem egy Smartra” – meséli Bojár Gábor, hozzátéve: amire azonban szüksége van, abból azért a legjobb minőségűt választja. Egyébként a legnagyobb luxus, amit az utóbbi években megenged magának az az, hogy a magánútjaira is első osztályú repülőjegyet vált.

Wáberer György sem éli a vagyonosok sztereotip életét. Duna-parti házából biciklivel jár az irodájába, ahol gyakran napi 8–10 órát tölt munkával. „Szerencsésnek érzem magam, hogy évente többször is síeléssel tölthetek egy hétvégét, megengedhetem magamnak, hogy gyermekeimet jó iskolában taníttathassam, elindíthassam őket az életben. Szeretem a szép festményeket és szobrokat, de nem vagyok gyűjtő, csak kivételes esetben veszek műalkotásokat” – mondja.

Wáberer György.A nyereség nagy részét visszaforgatja.

A LEGFŐBB CÉL
Szakonyi Péter tapasztalata alapján a társadalom averziója csökken a tehetősekkel szemben, annak dacára, hogy az utóbbi 5–6 évben nőttek a vagyoni különbségek. Véleménye szerint egyébként a magyarországi pénzes emberek világszinten, de még régiós összevetésben sem számítanak igazán gazdagnak. „A száz leggazdagabb közé 2002-ben itthon még 10 millió euró volt a belépési küszöb. Ma ennek a duplája, ám egy közepes méretű német városban akár száz olyan család élhet, amely rendelkezik ekkora vagyonnal” – mutat rá. A tíz évvel ezelőtti mezőny egyébként időközben átalakult, a szereplők egy része kicserélődött. Jellemző trend, hogy azok közül, akik 2002-ben elsőként kerültek a százak klubjába, mind többen adják át a stafétabotot családtagjaiknak: ilyen például az időközben elhunyt Béres József, akinek ma már gyermekei mellett unokája is a vállalatnál dolgozik, de Futó Péter vagy akár Csányi Sándor is mind több feladatot delegál a fiának.

Lapunk kutatása is azt mutatja, hogy a gazdagokról alkotott végletekig leegyszerűsítő kép fokozatosan átalakul a kollektív tudatban. Ezt jelzi, hogy a jómódban élőket kedvelők aránya a fiatalok körében egyre nagyobb: míg 65 év felett mindössze 29 százalék tanúsít jóindulatot a vagyonosok iránt, a 25 év alattiak körében 41 százalék ez az arány. Ennek egyik oka lehet, hogy a tehetősek körein belül egyre többen hasonlítanak megjelenésben, fogyasztási szokásokban és életmódban a külföldi gazdagokhoz.

Az újgazdag rétegnek egészen más a kultúrája, a pénzhez való viszonya, mint a nyugaton élő vagyonosoknak, hiszen Magyarországon a jómódban élők zöme első generációs gazdag – állapítja meg Robert Somogyi, a Luxorium online luxusmagazin alapítója és tulajdonosa is, hozzátéve: ugyanakkor mind többen tanulják, lesik el, miképpen kell stílusosan megélni a gazdagságot. A hazai fiatal, jórészt második generációs, külföldi egyetemeken diplomázott gazdagoknak ez már lényegesen könnyebben megy. Most már ők is rejtőzködnek, aranyóra helyett platinát vagy fehér aranyat viselnek, státusszimbólumok helyett egzotikus programokra költenek.

A PÉNZ KÖTELEZ
Bojár Gábornak számos vagyonos üzleti partnere van szerte a világban. Mint mondja, a pénz szerepét teljesen egyformán látják: miután mindent elértek már az életben, amit terveztek, legfőbb céljuk az, hogy gyermekeiket a világ legjobb iskoláiban taníttathassák. „Úgy látom magam körül, hogy az emberek zöme így gondolkodik akkor is, ha egyáltalán nem él jómódban. Mindenki igyekszik arra spórolni, hogy legalább a gyerek angolóráit ki tudja fizetni. Ezt diktálja a józan ész. Sajnálatos, hogy éppen az ország vezetői nem ismerik fel az oktatás, mint legfőbb beruházás fontosságát” – panaszolja az üzletember.

A rejtőzködés miatt sokkal többet tudunk arról, hogyan élnek és igyekeznek a feltörekvő százezerbe tartozók, mint azok, akik az elit soraiba már jó ideje megérkeztek. A kutatások azt mutatják, hogy előbbiek a fogyasztás motorjai is, és a fogyasztási trendeket diktáló folyamatokat, eszközöket is ugyanők igénylik – a leggazdagabbaknak nincs erre szükségük. „A vagyonosak általában visszahúzódóan élnek, nem törekednek arra, hogy reklámozzák gazdagságuk tárgyiasulását. A rejtőzködést csak akkor adják fel, ha ahhoz üzleti érdekük fűződik. Alapvetően itthon sincs ez másként” – szögezi le Vörös Miklós fogyasztásszociológus. A hazai társadalomra mindenesetre ráférnének a követendő szerepmodellek. Általuk talán szűnne az ellenérzés, mérséklődne a frusztráció. Igaz, a vagyonosak külföldön is vegyes megítélés alá esnek, mostanság, a recesszió idején pedig a társadalmi felelősségvállalásban is mind nagyobb szerepet szánnának nekik, elsősorban extra adóterhek kivetésével (lásd a Vezeklő nagytőkések című írást alább).

A gazdag embernek kötelezettségei vannak – tartja Bojár Gábor. A munka, az üzlet esetében fontos, hogy a saját haszon biztosítása mellett az társadalmilag hasznos legyen. A fogyasztásban pedig igényesnek kell lenni, meg kell követelni a minőséget. Hiszen ha a vevő nem igényes, nem lesz az a gyártó sem.
 


Bunkofon kontra kardigán avagy miért nem szeretjük a gazdagokat?

KORRUPCIÓ
A jómódúakhoz kapcsolódó negatív asszociációk a közelmúltban gyökereznek. Az old money képviselőit – akik generációkon át örökítették a vagyonnal járó felelősséget és viselkedésmintát – az államszocializmus mesterséges társadalomformáló gépezete elsöpörte vagy ellehetetlenítette. Húsz éve pedig jellemzően a zavarosban halászó, jó politikai kapcsolatokkal rendelkező káderek kaptak labdát, akik minta híján nem tudták, miképpen éljék meg a pénzzel járó kiváltságot. Ráadásul jelentős részük ügyeskedésből lett valaki: a privatizáció során szedte meg magát. „Az állampolgárok közül sokan úgy érzik, hogy mások az ő rovásukra kerültek előnyösebb helyzetbe. Ez persze regionális jelenség” – állapítja meg Vörös Miklós fogyasztásszociológus.

NAGYON FONTOS SZEMÉLYEK
A tehetős magyarok egy része képtelen elegáns életpéldát mutatni – jegyzi meg Schiffer Miklós stílusszakértő. Mintaadás helyett előjogokat várnak el; a VIP státusz (very important person – nagyon fontos személy) egészen más asszociációkat hordoz itthon, mint tőlünk nyugatra. Míg külföldön az számít VIP-nek, aki anyagi helyzeténél fogva támogat egy adott eseményt, szervezetet, itthon elvárás egy bizonyos szint felett az ingyenesség, kivételezettség. „Ennek hátterében az áll, hogy a kilencvenes években sokáig ingyen hívták meg a gazdagokat, egy új elit kialakítása érdekében” – mondja Schiffer Miklós, aki maga is volt meghívott olyan eseményre, ahol a VIP szektoron belül is volt még egy VIP rész a kétszeresen kivételezetteknek. Akik az ingyenességet nemcsak ott várják el, ahol költenek, támogatnak, hanem minden helyzetben. Ez pedig minden, csak nem rokonszenvet ébresztő.

MADARAT TOLLÁRÓL
A hazai vagyonosokról alkotott kép megformálásában sajátos az értelmiség szerepe. A bunkó, de minimum ízlésficamos újgazdagok toposzát a média attól az értelmiségtől vette át, akiknek egyes képviselői – nem ritkán nemzetközileg elismert szaktekintélyei – a köztévé éjjeli vitaműsoraiba kinyúlt kardigánban vagy leharcolt pulcsiban érkeztek. A szegény, de okos szellemi elit és a gazdag, de tahó vállalkozók imázsa került ily módon hosszú évekkel ezelőtt szembe egymással. A vagyonosak közül sokan ma is „lefelé” öltözködnek, hiszen itthon nagyon hamar rásütik valakire a magamutogató jelzőt. A parlamentben megkapta már e téren is a magáét Medgyessy Péter, Rogán Antal, Lázár János vagy Gál Zoltán is. „Az ízléses megjelenésnek nincs társadalmilag elfogadott helye. Sőt: az is csak legenda, hogy a két világháború közötti időszakban jól öltözöttek voltak a magyarok. Valójában ennek nincsenek hazai hagyományai, így ma még nehezebb ezt meghonosítani” – fűzi hozzá a szakértő, Oroszországot említvén ellenpéldaként. Ott a régi rendszer szétesése által megnyíltak a piacok, s ennek nyomán elkezdtek öltözködni az emberek, mert ez náluk valóban tradíció volt.