Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a következő évtizedek még minden bizonnyal a kapitalizmus jegyében telnek el. Rögtön korrigálnom kell az első mondatot, hiszen a XXI. századi kapitalizmus, mint olyan, nem létezik. Így leírva pusztán politikai-szociológiai-közgazdasági absztrakció. A legjelentősebb francia társadalomtudományi, szellemi műhelyek a kapitalizmusról csak többes számban beszélnek: les capitalismes. Mert mekkora különbségek is vannak: terjedelmes művekben lehetne csak leírni a finn és az oroszországi kapitalizmus közötti különbségeket, jóllehet szomszédos országokról van szó.

VISSZATASZÍTÓ MUTÁCIÓ

Még terjedelmesebb művekben lehetne leírni a közelmúlt magyar kapitalizmusának történetét, kialakulásának hazai és nemzetközi körülményeit, a politikai osztály, a gazdaság és a szellemi élet főszereplőinek érdemeit, felelősségét, tévedéseit vagy éppen bűneit. Azt gondolom, nem túlzás azt állítani, hogy az elmúlt 25 évben kialakult magyar gazdasági rendszer a kapitalizmusnak meglehetősen furcsa, sok szempontból visszataszító mutációja. Ezt leginkább a végeredménnyel, a magyar társadalom jelenlegi állapotával lehet igazolni. Hogy e mutáció kialakulásában mekkora szerepük volt a külső kényszereknek, illetve mekkora a saját tévedéseinknek, mindazt majd a gazdaságtörténészek feladata lesz kimutatni. (Mi mindenesetre gyakran mentjük fel magunkat a saját felelősségünk alól.) Talán ehhez már meg is van a kellő történelmi távolság, és csak intellektuális becsületesség kell ahhoz, hogy a tények objektív elemzését elvégezzék.

A kapitalizmus magyarországi mutációját elegánsabban duális gazdaságnak szoktuk nevezni, amelyben a multinacionális cégek világa virágzik, a kkv-ké pedig vergődik, egyik napról a másikra él. Vannak hangadók, akik a multik jelenlétét csapásnak tartják, hiszen szerintük csak piacokat foglalnak, proletarizálják a nemzetet, szennyezik környezetünket, a magyar lelkületet, és lényegesen több erőforrást visznek el, mint amit behoztak. Mások a hasukat fogják a nevetéstől, amikor a politika, a gazdaság, a külgazdasági diplomácia szavak elé a magyar vagy a patrióta jelzőt biggyesztjük. Ők e vállalati kör állami eszközökkel való támogatását kidobott pénznek tekintik.

Tudjuk, a sok-sok részigazság soha nem teszi ki a teljes igazságot. Chikán Attilának igaza van, a hamis kérdésfeltevés zsákutcába taszít bennünket.

A döntő különbség kapitalizmus és kapitalizmus között nem azoknak szerkezetében rejlik, hanem abban, hogy az adott rendszer milyen társadalmi és morális célokat szolgál. Azok a rendszerek, amelyekben a társadalom szereplőinek egyik fele kioltja a másik felének energiáit, vagy az út szélén hagynak milliókat, nyomorra, végső soron bukásra vannak ítélve. A gazdaság célja ugyanis nem a profit, hanem a társadalom minden tagjának jóléte, boldogulása. A GDP növelése nem cél, hanem csupán eszköz egy jó, humánus és igazságos társadalom megteremtéséhez. Ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy minek nevezzük azt a rendszert, amely ezt a célt szolgálja, hanem az, hogy hogyan kombináljuk a társadalmi kohéziót megteremtő közösségi és magán erőforrásokat.

A duális magyar gazdaság erőviszonyait rövidtávon nem lehet megváltoztatni. Annyit azonban kijelenthetünk, hogy az államnak olyan gazdaságpolitikát kell folytatnia, amelynek eredményeképpen a gazdasági növekedés a magyar társadalom jövedelmének gyarapodását eredményezi. Tehát a GDP-vel együtt a GNI is növekedjék, és legyen megbecsült tagja a társadalomnak minden multi és nem multi, amely ennek a követelménynek eleget tesz!

Ugyanakkor a kormánynak igenis megkülönböztetett figyelmet kell fordítania a fejlődőképes kkv-k támogatására. Mégpedig kizárólag nemzetközi dimenziókban gondolkodva, és hosszú távú stratégiai szándék kinyilvánításával, magyar tulajdonú cégek ezreit kell világszínvonalra fejleszteni, és, ha úgy tetszik, kényszeríteni a külpiacokra. Ne féljünk a pozitív diszkriminációtól, hiszen a kkv-k jövője a gyermekeink és az unokáink jövője is egyben, mert ettől a vállalkozói körtől várjuk el, hogy munkavállalók százezreinek adjanak tisztes megélhetést és boldogulást jelentő munkát. Ha ez nem következik be, fiatal tehetségeink tömegesen hagynak itt bennünket!

A Chikán professzor elindított vitát sok-sok fórumon folytatni kell. És persze ebben a hangütésben. Hiszen a világ számos, ma már fejlett kapitalista országában két évszázadon át folytak, és ma is folynak szenvedélyes viták a külföldi tőkebefektetések megítéléséről. Ha-Joon Chang világhírű koreai közgazdász például több helyen is emlékeztet arra, hogy Andrew Jackson, az Egyesült Államok hetedik elnöke 1836 majd 1841-ben is megtagadta a kvázi központi bank szerepét betöltő Second Bank of the United States működési engedélyének megújítását, mondván, túl magas a 30 százaléknyi külföldi (angol) tulajdoni hányad. „Amennyiben ellenőrzésük alatt tartják a valutánkat, megkaparintják a közpénzeket, ezáltal függőségben tartják a polgáraink ezreit, no ez nagyobb veszélyt jelent, mint az ellenség haditengerészete és katonai ereje. Ennek a banknak tiszta amerikainak kell lennie” –harsogta Jackson. E szigorú elbánás ellenére a XIX. században és a XX. század első felében a legtöbb külföldi tőkebefektetést Amerika fogadta.

A FINN PÉLDA

De vegyünk egy hozzánk közelebb eső példát: Finnország az 1930-as évektől egy sor kérdésben korlátozta a külföldi érdekeltségű cégek megjelenését, sőt, kifejezetten ellenséges volt a külföldi befektetőkkel szemben. Talán ma hihetetlenül hangzik, de tény, hogy a finn állam veszélyesnek nyilvánította azokat a cégeket, amelyekben a külföldi tulajdonrész meghaladta 20 százalékot. Ezen a hozzáálláson csak 1987-ben lazítottak valamelyest, de 1993-ig minden külföldi befektetést jóvá kellett hagynia a helsinki ipari és kereskedelmi minisztériumnak. Ám ennek ellenére az ország nem zárkózott be, ellenkezőleg, olyan társadalom és gazdaságpolitikát valósított meg, amelynek révén a globalizációnak haszonélvezője lett. Tehát sikerült integrálnia magát a világgazdaság vérkeringésébe.

De lenne még mit tanulnunk Japántól, Dél-Koreától, Kínától és több, ma már nagyon fejlett európai kis ország gazdaságtörténetéből is. Elsősorban azt, hogy az erőltetett aktuális rögeszmékkel és partitúrákkal szembemenve, hogyan lehet a nemzet többségének érdekeit szolgáló gazdaságpolitikát megvalósítani.

Csak azok a hajdani szegény országok váltak a modernizáció, a nemzetközi gazdasági folyamatok főszereplőivé, amelyek a külföldi befektetéseket és egyéb erőforrásokat alárendelték saját társadalompolitikai és gazdaságfejlesztési stratégiájuknak, de legalábbis beillesztették abba. Vagyis követték Polányi Károly fontos tanítását: a gazdaság több mint a piac, a társadalom pedig több mint a gazdaság. Ha a társadalom szétesik, s a humán tőke pusztul, akkor a gazdaság is szétesik, és ilyen társadalmakban a piac sem működik. Mint azt tapasztalatból tudjuk.

Pados László a Magyar Külgazdasági Szövetség társelnöke.

A Top 200 projektünkhöz – Magyarok és multik: együtt, működve? – kapcsolódó vita eddigi hozzászólói: Chikán Attila (27. szám); Reszegi László (28. szám); Csaba László (29. szám); Fodor István (30. szám); Papp József (31. szám); Mádi László (32. szám); Varga György (33. szám); Mikesy Álmos és Szabó Zsolt (34. szám); David Young (35. szám). Lapunk várja a reagálásokat, hozzászólásokat a szerkesztoseg@figyelo.hu e-mailre.