Nem mindennapi sikert ért el az Európai Unió tudományos finanszírozási pályázatán 2011 decemberében az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézete (KOKI). Freund Tamás és Nusser Zoltán kutatócsoportja is elnyerte a European Research Council támogatását, összesen 5,2 millió euró (1,5 milliárd forint) értékben, öt évre. A hozzávetőleg minden tizedik jelentkezőnek forrásokat juttató pályázat történetében ritkán fordult elő, hogy egy tudományterületen egy országból két csoport is támogatást kapjon, ráadásul egy intézetből. A siker azonban nem előzmény nélküli; az idegrendszeri kutatások területén a hazai szakemberek kiemelkedő szerepét számos nemzetközi díj és pályázat bizonyítja. Tavaly ugyancsak magyar agykutatók, Somogyi Péter, Buzsáki György és a KOKI-ból Freund Tamás kapták az idegtudományok legelismertebb díját, az 1 millió eurós The Brain Prize-t. Az intézet hírnevét mi sem mutatja jobban, mint hogy a Nikon egy demonstrációs labort hozott létre náluk, ahol a legfejlettebb, több százmillió forint értékű mikroszkópjaikat használhatják a kutatók.

A sikert némiképp beárnyékolhatja a tény, hogy nemzetközi összehasonlításban, úgy tűnik, Magyarország tudományos világban elfoglalt pozíciója fokozatosan gyengül. A Magyar Tudomány című folyóiratban 2011-ben megjelent, Kampis György, Soós Sándor és Gulyás László által jegyzett tanulmány szerint: „Akikkel tíz éve együtt indultunk (például Csehország), mára jelentősen lehagytak bennünket, akik előttünk jártak (például Lengyelország vagy Ausztria), nálunk gyorsabban fejlődtek. […] A távoli lemaradás pozíciójából indult Románia viszont mára beérte, sőt jócskán meg is előzte Magyarországot a nyilvántartott tudományos közlemények számában.”

MÉRSÉKELT ÚJÍTÓ
A SCImago adatbázisa szerint, amely a tudományos folyóiratokban megjelent cikkeket és idézéseket méri, 1996 és 2010 között hazánk a cikkek száma alapján a 32.-ről a 42.-re, míg az idézések alapján a 29.-ről a 38. helyre csúszott vissza. Létezik mutató a publikációk minőségére vonatkozóan is: az úgynevezett Hirsch-index szerint e tekintetben a 30. helyet sikerült megőriznünk. Az Európai Unió Innovation Scoreboard felmérése szerint Magyarország a mérsékelt újítók közé tartozik, hátulról a kilencedik, Görögország előtt elfoglalt helyünk semmiképp sem támasztja alá az általánosan élő képzetet, miszerint mi, magyarok kiemelkedő innovátorok lennénk.

Az okok közül kézenfekvő elsőként az anyagi források hiányára hivatkozni. Tény, hogy az országban a k+f tevékenységre fordított összeg – a költségvetési, a vállalati szektor általi és a külföldi finanszírozás együttesen – GDP-hez viszonyított aránya 2010-ben 1,16 százalék volt, jócskán elmaradva az EU 27 tagállamának 2 százalékos átlagától. A kutatási ráfordítások finanszírozásában a vállalkozások és a külföldi források szerepe nőtt, az államháztartásé eközben visszaesett. 2010-ben az üzleti szféra biztosította a kutatás-fejlesztési tevékenység 47,4 százalékának pénzügyi fedezetét, ez egy százalékponttal magasabb érték az egy évvel korábbinál. A második legjelentősebb forrás a központi költségvetés, amely a kiadásokból mintegy 40 százalékkal részesedett, szemben a 2009. évi 42 és a 2000-es 49 százalékkal. A külföldről származó források 12,4 szá-
zalékot tettek ki.

MÉRCE NÉLKÜL
Kotsis Ágnesnek, a Debreceni Egyetem tanárának egy 2009-es tanulmánya szerint az állami kutatóhelyek k+f kiadásai 1990 és 2007 között reáláron 47 százalékkal csökkentek, ezen belül a beruházások 80-nal, és azóta sem javult igazán a helyzetük.

Külön probléma, hogy egyes tudományterületek az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramokon (OTKA) kívül gyakorlatilag nem tudnak forráshoz jutni, mert az adott területen nemigen lehet alapkutatásokhoz piaci forrásokat szerezni. A földrajzi vagy filozófiai kutatások tipikusan ilyenek. Az állam fenntartja ugyan ezeket az intézeteket, de a működésükre rendelt források sokszor nem fedezik a béreket és a rezsiköltséget sem. Minthogy az itt dolgozók is szeretnének megélni, ilyenkor előfordulhat, hogy a valódi tudományos kutatás helyett a nyereség szétosztása válik az elsődleges céllá. Ekkor jelenhetnek meg a több pályázatban elszámolt ugyanazon tanulmányok, a másolások, az újrakeverés és a copy-paste. Nem fordulhatna ez elő, ha a kutatóhelyek állami apanázsa a tudományos teljesítményük minőségétől függne.

A tudományos életben az egyik legnagyobb gondot éppen az egzakt értékmérők hiánya jelenti. Mi a tudományos teljesítmény mértékegysége? Adott pénzügyi támogatásért milyen teljesítmény várható el? Egyelőre kísérlet sincs nemzetközileg is elfogadott mérce bevezetésére. Márpedig az értékmérők alkalmazásának hiánya a tudományra szánt pénzek felhasználásának hatékonyságát is csökkenti. Ha a kutatóhelyek állami apanázsa a tudományos teljesítményük minőségétől függne, akkor közvetlenül is érzékelhető súlyt kapna az elméleti (publikációorientált) kutatás.

A pályázati rendszer sokszor az erőforrá-sok hatékonyabb kihasználtságát is ellehetetleníti. Egy neve elhallgatását kérő fiatal fővárosi kutató ennek kapcsán az alábbi történetet osztotta meg lapunkkal: egy budapesti kutatóhely az egyik projektjéhez kapott egy szuperszámítógépet, ám a kapcsolódó munka véget ért, így a gép egy idő után kihasználatlanul állt. Egy másik egyetem pályázata nagyságrendekkel kevesebb forrást igényelt volna, ha kölcsönkéri, kibéreli ennek a kutatóhelynek a készülékét, de az egyetem saját gépet szeretett volna vásárolni. Ennek oka: nem volt mechanizmus arra, hogy a pályázó csak a projekthez valóban szükséges számítógép-kapacitásokat szerezze meg, például
bérlés útján.

NYILATKOZATHEGYEK
A kutatási infrastruktúráról nincs egységes nyilvántartás, így könnyen előfordulhat, hogy kihasználatlanul állnak a drága berendezések, és felesleges párhuzamosságok alakulnak ki. A kutatóeszközök amortizálódásának pótlására sincs hosszú távú program. Az idén ugyan 2 milliárd forint jut erre a teljes akadémiai kutatóhálózatnál, ám a régióban egészen mások a nagyságrendek. A 2007–13-as időszakban Csehországban az uniós források segítségével 2,4 milliárd eurót (720 milliárd forint), Lengyelországban pedig 1,9 milliárd eurót (570 milliárd forint) különítettek el a tudományos infrastruktúra és kutatóközpontok fejlesztésére. A KSH adatai szerint 2010-ben a teljes magyar gazdaság k+f beruházásainak értéke 35,5 milliárd forint volt, ennél régiós versenytár-
saink csak az alapkutatást végző intézményeik fejlesztésére többet költenek.

A pályázati kényszert az is okozza, hogy elszaporodtak a projektalapú finanszírozások, a rezsiköltségek projektekre leosztott elszámolása nem okoz hatékonyságjavulást, viszont rengeteg adminisztrációval jár. A pályázati rendszer túlburjánzására álljon itt egy szemléletes példa. Egy kutatóintézet igazgatójával délelőtt 11 órakor beszélgetve elmondta, hogy reggel óta csak nyilatkozatokat ír alá, minden egyes pályázatnál hozzá kell járulni a személyes adatok nyilvános megjelenítéséhez, köztartozás-mentességet igazolni kell, ahogy az összeférhetetlenségről is nyilatkozni szükséges.

Olcsó vigasz, hogy nemcsak a magyar pályázatok bürokratikusak, az unió központosított kiírásai is sok adminisztrációt igényelnek. Előfordult olyan projekt is, amelyen a pénzügyes és jogász kollégák többet dolgoztak, mint a valódi munkát végző kutatók. Pedig nem kellene ennek így lennie: az Egyesült Államokban például online felületen teszik közzé a felhívást, a jelentkezést is ott kell elküldeni, majd a támogatási szerződés is csak online jön létre, papírok és nyilatkozatok sokasága nélkül. Üröm az örömben, hogy például a magyar adóhatóság nem akarja ezeket az online kötött szerződéseket érvényesnek elfogadni.

A tudományos forráselosztás mindenfajta torzulása tulajdonképpen abból fakad, ha a pályázati rendszerben egyes pályázók – a téma vagy a pályázó beosztása alapján – esélytelenek. Ez a tény vezet kényszerű pályázati konzorciumok és függőségi viszonyok kialakulásához. Mivel a kutatási támogatás a kutatók számára nem bónusz, hanem üzemanyag, ami nélkül gyakran nem tudnak kutatni, nemzetközi konferenciákra járni és kapcsolatokat építeni, így kellően kiszolgáltatottak ahhoz, hogy elfogadják a diktált feltételeket. (A korrupció lehetséges formáiról lásd a Megbízható kollégák című keretes anyagot.)

UTOLSÓ PILLANATBAN
Egyes vélekedések szerint megoldást jelenthetne a kutatási kölcsön intézményének bevezetése itthon is. Ennek lényege, hogy a kutató hitelt vehet fel egy projektre, s azt előre vállalt mennyiségű és minőségű publikációkkal törlesztheti. Ehhez szükség van a tudományos teljesítmény számszerűsítésére. A futamidő leteltével ellenőrizni lehet, hogy megszülettek-e a vállalt publikációk. Ha nem, akkor a kutató tartozást halmoz fel, melyet publikációkkal törlesztenie kell, ha túlteljesít, akkor azért a későbbiekben támogatást hívhat le. Ezzel a megoldással azonban az a probléma, hogy tudományterületenként más és más egy-egy publikáció értéke, munkaszükséglete. Míg egy közgazdász onthatja magából a számítógépe előtt ülve is a publikációkat viszonylag alacsony költséggel, egy geológus mikroszkópokkal kicsit drágábban végezhet méréseket. De mondjuk egy fizikusnak, aki a részecskeütközésekkel foglalkozik, lehet, csak a genfi CERN-ben van lehetősége kísérleteket végezni, ezekhez képest csillagászati áron.

A hatékony forrásfelhasználás érdekében a tanszékeket és intézeteket anyagilag kellene érdekeltté tenni a tudományos eredményekben. Angliában például a tanszékeket kétévente osztályozzák főleg tudományos szempontok alapján, és az államtól kapott pénz nagysága függvénye az osztályzatnak. Az állami támogatás így nemcsak a hallgatók számától függ, hanem a kutatási eredményektől is. Magyarországon ilyen visszacsatolás híján nincs anyagi érdekeltség. Emiatt különösen az egyetemi kutatóhelyek színvonala igencsak változatos.

Márpedig ha nem a legkiválóbb kutatócsoportok támogatására koncentráljuk a szűkös erőforrásokat, hanem a meglévő, elavult rendszert tartjuk fenn, akkor e téren is menthetetlenül leszakadunk. Ha így lesz, az egyértelműen a szabályozási, forráselosztási rendszer hiányosságainak tudható majd be.