• Útikönyv
Best of Ázsia

Ha ízlett az étel, írd meg a Lonely Planetnek! - ez a felirat fogadja egy vietnami étteremben a betérő turistákat. A bölcs vendéglős tudja, ha szerepel az utazók bibliájában, számíthat a telt házra. Néhány indiainak még több esze van: ha a Lonely Planet meleg szavakkal emlékezik meg egy vendégházról, jó pár másik egyszerűen felveszi ugyanazt a nevet.

Az útikönyv leképezi avagy megváltoztatja a világot? Nehéz megállapítani a „sárga biblia”, outheastasia on a Shoestring című kiadvány esetében, ami a Lonely Planet második kötete volt három évtizeddel ezelőtt, s mára a sokadik átdolgozott kiadást érte meg. Az ezeroldalas kötetnek jó súlya van a hátizsákban, de ésszerűbb, mint a tíz érintett országról mind külön bédekkert vinni. S bár mindegyik ország más, a kötet veszi a bátorságot, és a régión átívelő „Best of...” listát ad közre a legszebb kirándulóhelyekről vagy legfinomabb ételekről, s többhónapos útitervjavaslatokat is tesz. Fotók sajnos nincsenek, de a 173 térkép igen hasznos. A könyv fő előnye, hogy megkímél pár kellemetlen tapasztalattól, felkészít a turistákat érő átverésekre. Éppen ezért érdemes már az indulás előtt beszerezni, még ha a helyszínen a kisgyerekektől némi alku után már 3 dollárért kaphatnánk is egy kalózmásolatot.

A mindentudó kiadvány arra is javaslatot tesz, embergyűlölők hogyan találhatják meg a járatlan utakat, például érintetlen khmer templomokat Észak-Kambodzsában. Ám nem árt sietni. A Lonely Planet-paradoxon szerint ezek nem sokáig maradnak felfedezetlenek - hamarosan magányra éhes tömegek jelennek meg ott, a kezükben a híres sárga bédekkerrel.

China Williams: Southeastasia on a Shoestring (13. kiadás) › 1004 oldal › Lonely Planet, 2006 › Ára: 25,99 dollár/15,99 font


• Életmód
Ugorjunk el Carpe Diembe!
Kedves Olvasó, hol lapozza Ön ezt az újságot? A: Honoluluban, a strandon heverészve. B: Egy fárasztó munkanap után otthon a fotelban. C: Nem olvas, nincs ideje rá a folytonos robot mellett. Nos, az A típus számára nincs több mondanivalónk. A 132 - Seize the Days (132 - Ragadd meg a napokat) című kötetet a szerző a B és C-fajta embereknek szánta.

Használd ki az életedet, hiszen csak egy van belőle, törj ki az egyhangúságból! - hangzik a kötet fő üzenete. Egy évben 132 napod van erre - legalábbis Nagy-Britanniában ennyi jön ki a hétvégék, a szabadságok és a fizetett ünnepnapok összeadásából. Nekünk, magyaroknak még pár nappal több is. Valóban soknak tűnik ahhoz, hogy otthon a tévé előtt, vagy ami még rosszabb, túlórázással töltsük. A szerző pedig mindenféle időtávra ontja az ötleteket, az ebédszünet jobb kihasználásától kezdve (ízelítő a javaslatokból: egyórás főzőkurzus, buddhista meditáció, fémrudas sztriptíztánc-tanfolyam) a többhónapos programokig (túlélőtúra Guyanában, önkéntes munka Afrikában, vagy éppen siketjelnyelv-tanfolyam, merthogy az utazás befele is értendő).

A szerző, mint a rossz gyerek, állandóan a „dolgozz kevesebbet” tanácsot sugdossa a fülünkbe, tippeket ad, hogyan szimuláljunk hitelesen a betegszabadság érdekében, és milyen érvekkel győzzük meg a főnökünket: ő is jól jár, ha elenged minket egy hónapra a Himalájára. Végső esetben kérjünk fizetés nélküli szabadságot.

Amelia Thomas: 132 - Seize the Days › 132 oldal› Lonely Planet, 2007 › Ára: 5 font

• Tényirodalom
Parancsra teszik?
Függőségről szól John Perkins könyve. Ám nem olyan emberekről, akiket gátlástalan drogdílerek tettek a kábítószer rabjaivá, hanem olyan országokról, amelyeket kiválóan képzett gazdasági szakértők láncolnak az Egyesült Államokhoz. A szegényeket tervszerűen eladósítják, a gazdagokat pedig meggyőzik, hogy pénzüket - például olajmilliárdjaikat - az Egyesült Államok cégei által előállított termékekre, illetve az ő szolgáltatásaikra költsék. Az eszközökben nem válogatnak.

Amikor a globalizáció kapcsán az amerikai imperializmus világhódító törekvéseiről hallunk, hajlamosak vagyunk legyinteni: „már megint egy újabb őrült összeesküvés-elmélet”. Az Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai című önéletrajzi könyv azonban ezt nem engedi. A szerző ugyanis nem kevesebbet állít, mint hogy maga is részese volt országok tönkretételének. Nem kell persze elhinni Perkins minden szavát. Már csak azért sem, mert túlságosan is kényelmes lenne elfogadni az alapüzenetet: a világ minden bajának oka az Egyesült Államok. Könyve olvastán azonban nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy a világgazdaság működéséről alkotott kép néhány, eddig hiányzó mozaikkockája a helyére kerül.

John Perkins: Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai › 264 oldal › Ráció, 2006 › Ára: 2850 forint

• Makrogazdaság
Mire (nem) jó a gazdaságpolitika?
Manapság a legtöbb olvasó kiütést kap, ha a gazdaságpolitika szót bármilyen összefüggésben meghallja. A közbeszédben lejáratódott fogalom azonban tudományos igénnyel és alapos elméleti alapozással is megközelíthető. Ezt teszi Erdős Tibor akadémikus, aki immár négy évtizede folytatja - maga által sziszifuszinak vélt - küzdelmét a gazdaságpolitikai divatok és tévtanok ellen. Az a meggyőződése, hogy a közgazdasági elméletben szabatosan és szigorúan bizonyított összefüggésekkel lehetne csökkenteni a közpolitikai küzdelmekben elkerülhetetlen tévedéseket, önkényességeket, és ki lehetne, sőt ki kellene szorítani a féligazságok hangoztatásának kedves szokását a közéletből. Így ugyanis gyorsabban és kisebb áldozatokkal érhetnénk el a jólét fenntartható növekedését.

Erdős új könyve sem könnyű olvasmány, de kétségkívül megéri az erőfeszítést. A szerző vizsgálódásainak tengelyében az a kérdés áll, hogy mi határozza meg általában és konkrétan Magyarországon a gazdasági növekedés lehetséges ütemének mértékét. Ehhez járul az a kiegészítő kérdés, hogy mit is tehet ez ügyben a gazdaságpolitika, hogy ha - mint Solowt-ól, Samuelsontól, Barrótól és Sala-i-Martintól, meg Easterlytől tudjuk - sem a politika szándékok hangoztatása, sem a beruházások kalibrálása nem vezet eredményre.

Erdős Tibornak a növekedési dinamikát föltáró elemzése nem ad okot a lelkesedésre. Ugyanis, ha szabad rövidre fogni egy tudományos mű üzenetét, ez az, hogy nincs könnyű megoldás. Nemcsak azért nincs, mert ütemet nem választhatunk magunknak úgy, mint csillagot. Sőt, még nem is csak azért, mert nincs olyan megoldás, ami senkinek se fájna, de mindenkinek megelégedésére szolgálna. Hanem azért, mert a kis nyitott gazdaságban a keresletösztönzéssel és az adópolitikai lépésekkel csak átmenetileg lehet élénkíteni. Hasonlóképpen, gyakorta feledésbe merül az is, hogy a külföldi működő tőke is csak átmenetileg pótolhatja a hazai megtakarítások elégtelen szintjét. Végül el szoktunk feledkezni arról is, hogy a gazdaság nem öncél, a működését megalapozó környezet egyensúlyának megőrzése, az élhető társadalomhoz szükséges kulturális, infrastrukturális és oktatási ráfordítások, az egészségmegőrzés egyre növekvő költségei és persze a területi fejlődés egyensúlyának megteremtése akkor is elkerülhetetlenné váltak, ha hatásukra a növekedési ütem nem nő, hanem csökken.

Az elemzés egyik sajátossága az, hogy az elméletben kikristályosodott megoldásokat az elmúlt évek hazai gazdaságpolitikai vitáiban megfogalmazott javaslatok legjellemzőbb változataival rendre szembesíti. Ezek az egybevetések a hazai gazdasági közbeszéd és az általa alakított várakozások meglehetős szegényességéről árulkodnak. Miközben ugyanis a társadalom - az uniós csatlakozástól sem függetlenül - 5-7 százalékos növekedésben és gyors felzárkózásban reménykedik, a valós várható érték évtizedes szinten 2,7-3,2 százalék körül lehet. Ha valakit érdekel, hogy is jön ki ez az érték és miként bizonyítható, forgassa haszonnal ezt a jól megírt, minden szakkönyvtárban nélkülözhetetlen, és persze felsőoktatási célokra is kitűnően alkalmazható kötetet.
CSABA LÁSZLÓ

Erdős Tibor: Növekedési potenciál és gazdaság-politika › 393 oldal › Akadémiai Kiadó, 2006 › Ára: 3500 forint


• Politika
Az iszlámfóbia meglovaglása
Két komoly szociológiai-vallási sokk is érte 2006 karácsonyának küszöbén a toleranciájukra büszke berlinieket. Egyrészt megnyílt a Spreenél Németország legelső muzulmán öregek otthona, másrészt a császárkorabeli dóm zöld kupolájáról eltávolították a keresztet. Az Európai Unió legnépesebb államában - amely mintegy 3,5 millió iszlám hitű embernek is választott hazája - nem kevesen vannak azok, akik még ma sem törődtek bele, hogy a hajdani NSZK vendégmunkásainak zöme nem csak „ideiglenesen állomásozik” e tájon.

Nos, ami a sokak által máris a Múzeum-szigeti bazilika tetejére vizionált félholdat (netán török vagy palesztin lobogót) illeti: ezúttal csupán a méretes, aranyszínű Kreuz restaurálásáról van szó. Amint a tavaszi jó idő beköszönt, a vihar tépte keresztény szimbólum ismét ott csilloghat majd a Berliner Dom reneszánsz kupoláján. Ám az elmúlt hónapokban a német sikerlistákra felröppent Hurra, wir kapitulieren! (Hurrá, kapitulálunk!) című kötet 61 éves szerzője, a lengyelországi Katowicében (német neve: Kattowitz) született Henryk M. Broder állítja: a németek mind gyakrabban hajtanak alázatosan fejet a muzulmánok előtt. A 12 esztendős kora óta (Nyugat-)Németországban élő, de Izraelben és Amerikában is otthonosan mozgó publicista könyvében a közelmúlt „mohamedán” konfliktusaira adott „gyáva és megalkuvó” európai válaszokat kritizálja, vitriolba mártott tollal. Néha szellemesen.

Broder provokatív alaptézise, hogy - miként az alkohol és az alkoholizmus között - különbséget kell tenni az iszlám és az iszlámizmus között! Konkrét, XXI. századi példái jól ismertek az alkalmanként a lapok külpolitikai rovatát is átböngészők előtt. A 2001. szeptember 11-i merénylet mellett a szerző emlékeztet a dániai sajtóban megjelentetett Mohamed-karikatúrák kapcsán késleltetve fellángolt tiltakozási hullámra, a Hollandiában a nyílt utcán lelőtt filmrendező tragédiájára, a franciaországi arab fiatalok autógyújtogató randalírozására, a németországi iskolákat terrorizáló, „migrációs gyökerű” diákok brutalitására. A George W. Bush amerikai elnök és a francia jobboldal elnökjelöltje, Nicolas Sarkozy alkotta duó „keménységét” pártoló Broder nehezményezi, hogy seregnyi nemzetközi hírű európai politikus az Izrael és az Egyesült Államok terrorizmus-ellenes erőfeszítéseit bírálók malmára hajtja a vizet. „Fekete listáján” a meghunyászkodó kapitulálók közt ott van például Helmut Schmidt német ex-kancellár éppúgy, mint Jack Straw korábbi brit külügyminiszter, aki a médiában a „fokozott iszlám-érzékenységre” apellált. Kritizálja továbbá - számos zsurnaliszta kollégáján kívül - irodalmi Nobel-díjas honfitársát, Günter Grasst is, amiért az idős művész a dán karikatúrabotrányról szólva „fundamentális cselekedetre adott, fundamentalista válasznak” értékelte a diplomáciai képviseletek, kulturális intézmények lángba borítását.

A karcsú könyv végkicsengése gyászos muzsika. Broder történelmi párhuzamot von: szerinte, miként a Hitlerrel szembeni engedékenység fokozta a nácik agresszivitását, ugyanúgy napjaink csitítgató politikája is azzal a veszéllyel jár, hogy felgyorsítja Európa „iszlám kontinenssé való transzformációját”. A kötet fanyar esszék gyűjteménye, egy okos, de dühös és megkeseredett szerző munkája. Gyakran elfogult, a konfrontációt és erőpolitikát a dialógussal szemben előnyben részesítő műve „főleg az iraki háborút ellenző, pacifista német társadalomi rétegekben” a kontroverzia forrása. Tehát veszik, mint a cukrot!
MOGYORÓSI GÉZA, BERLIN

Henryk M. Broder: Hurra, wir kapitulieren! › 167 oldal › WJS Verlag, 2006 › Ára: 9,95 euró


• Riportkönyv
Amerikai graffiti
Truman Capote óta tudjuk, hogy szépirodalomként is olvashatunk egy-egy riportszerűen megírt történetet. Viszont vajon befogadja-e a kulturális elit a zsurnalizmus eszközeivel megírt prózaszerű szövegeket? Nos, a válaszunk határozott nem. Talán mindegy is. Az „új zsurnalizmus” vezéralakjának kikiáltott Tom Wolfe 1965-ben megjelent bravúrdarabja, a Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal olyan felszabadító módon hatott a popkultúráról való gondolkodásunkra, a kortárs irodalmi nyelvre, hogy mindegy, prózának nevezzük-e, vagy riportkötetnek. A könyv a fogyasztói társadalom panorámaképe, amelyben Las Vegastól a gruppie csajokon és a szuper verdákon keresztül egészen a Rolling Stones-ig mindenről - még a magyar születésű Bauhaus-művész Moholy-Nagy Lászlóról is - szó esik.

A könyv a stílus, a fogyasztói attitűd és a kortárs design nagy ünnepe, és egyben kritikája is. Wolfe könyve arra is bizonyíték, hogy írás közben csak úgy lehet „lazára venni a figurát”, ha meggyőző intellektuális arzenált és némi stílusérzékenységet tudunk felmutatni. Wolfe könyve ösztönzőleg hatott az úgynevezett posztmodern magyar irodalomra, léha, szlenget generáló nyelve felszabadító módon hatott a rendszerváltás idején induló Magyar Narancs és a VOLT magazin stílusára is. Az 1970 óta magyarul is olvasható mű olyan pop-kulturális szemléleti váltást előlegezett, amely csak tizenöt-húsz évvel később éreztette hatását a magyar irodalomban és újságírásban.

Tom Wolfe: Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal › 424 oldal › Európa, 2006 › Ára: 2400 forint


• Regény
Hiába mész az erdőbe
Egyenesen a története közepébe dobják a nyitómondatok az olvasót. „Apám meghalt. Ráadásul tegnap a másvilágra küldtem egy jávorszarvast.” Doppler, a „jó állással, szép családdal, ízlésesen felújított nagy házzal” rendelkező norvég polgár apja halála után egyszerűen kisétál az Oslo környéki erdőbe, és többet nem tér vissza. Sátorban lakik, az elejtett szarvas húsát eszi, és nem rest kisebb lopásokkal megszerezni a túléléséhez szükséges eszközöket a környékről. „Nem bírom az embereket” - mondja Doppler magyarázatul, aki nem tudta elviselni kisfia kedvenc mesefilmjének betétdalait, lánya Gyűrűk ura-mániáját, s a hosszú estéket, amikor feleségével a fürdőszobájukba beépítendő kádakat hasonlították össze. Nem jósolnánk hosszú jövőt a robinzonádnak az egyre hűvösödő norvég télben, ám Doppler meglepően kitartó. Sem a tél, sem a magány, még feleségének újabb terhessége sem csalja vissza az emberek közé. Ő maga viszont követőkre talál: először a jávorszarvas borja szegődik hozzá, majd egy „bűnbánó burzsuj”, aztán az apja világháborús halálának emlékművét éveken keresztül építgető csodabogár, végül óvodás kisfia. „Hiába mész az erdőbe, már mindenki ott van” - énekli meg minden kivonulási kísérlet hiábavalóságát a Kispál és a borz. A történet fő erőssége a főhős szájába adott humoros-önironikus elbeszélés, ami sodorja a bizarr történeten át az olvasót. Mikor a megölt jávorszarvas borja nem tágít mellőle, Doppler így beszél hozzá: „Megértem, ha ezt a szememre hányod, és érzelmi végletek között vergődsz a hozzám való viszonyulásodat illetően.” Akárcsak az olvasó, aki nem tudja eldönteni, Doppler modern kori hős-e vagy egyszerűen gyáva alak, aki nem mer felelősséget vállalni. Persze, bátor dolog hátat fordítani a megdohosodott életünknek, de mindenki nem költözhet ki az erdőbe

Erlend Loe: Doppler › 187 oldal › Scolar Kiadó, 2006 › Ára: 1950 forint.


• Kalandregény
Fehérvár áruház
Felül tudnak-e emelkedni a Rónaszegi Miklós-féle ifjúsági kalandozásokon, többrétegű szövegekké válnak-e avagy megmaradnak egydimenziós pikareszkeknek - a fűszerillatú, pestisjárványokkal és tűzijátékokkal teli kalandregényeknek ez a tétje. Ha a művelet nem sikerül, akkor a regény megjelenhet akár a Delfin-könyvek sorozatban is.

Nos, a legnagyobbak közül Umberto Eco vagy Italo Calvino például gond nélkül veszi ezt az akadályt. Ebben a megközelítésben a 2006. évi irodalmi Nobel-díjas török Orhan Pamuk nagyvonalú történetalakítása - amelyben egy fogságba került velencei aranyifjú hányattatásait mutatja be, úgymond, hozott is, meg nem is ajándékot. Hipp-hopp elmúlik a tél, jön a tavasz, majd jön egy járvány, amit a börtönbe zárt főhősnek sikerül megúsznia, mert megvesztegeti az őröket. Hogyan? Milyen módon? Erre választ nem kapunk, a történet szála máris tovább hurkolódott, máris a török nagyvezír esküvői előkészületén vehetünk részt. Majd felbukkan a főhős Hodzsa nevű hasonmása (?!), akivel tűzijátékot kell készítenie. Mondanunk sem kell, hogy a velencei fiú ehhez sem ért, de ahogy az orvoslást is lekamuzta, a tűzijáték előkészítését is elvállalta. A kötetet a kalandregények önkényes fordulatai jellemzik, az A fehér vár kétségtelenül szoros rokonságot mutat Gabriel Garcia Marquez mágikus realista prózájával, ugyanakkor a dél-amerikai szerzőnek némiképp erősebb a bölcseleti hajlandósága. Persze, Pamuk olvasása sem minden tanulság nélküli, és szórakozásnak sem utolsó.

Orhan Pamuk: A fehér vár › 221 oldal * Ulpius-ház, 2006 › Ára: 2480 forint


• Ál-lányregény
Angyali üdvözlet
Egy városi legenda szerint Parti Nagy Lajos akkor lett igazán népszerű író, amikor Sárbogárdi Jolán kapcsán szerepelt a Friderikusz-show-ban. Persze, a könyv megjelenésének idején Parti Nagyot már mindenki első osztályú szerzőnek tartotta, elfogadása zökkenőmentes volt, már csak egyvalami hiányzott: kibújni a szakma szerető-óvó öleléséből és beteljesíteni a kiadók álmát, azaz példányszámokkal is igazolni a szakmai sikert. Parti Nagy Lajos a szerkesztői mesék szerint ezzel a könyvvel lett sztár.

Mindez tíz éve történt, és már ez is milyen jó alkalom az „írói álnéven” jegyzett mű újrakiadására, arról nem is beszélve, hogy a Magvető - nagyon helyesen - a Fagyott kutya lába című új Parti Nagy-novelláskötet sikerén felbuzdulva afféle kísérőajándékként adja az olvasóknak. A közfogyasztásra készült lányregényeket parodizáló szöveg amellett, hogy alaposan felbolygatta életünk zavartalan egyhangúságát, arra is felhívta a figyelmet, hogy milyen erősen tudunk ragaszkodni a regényírás konvencióhoz. A rendszerváltás korának rekvizitumait felvonultató iroda- és hálószoba-történet igazi műfajbravúr, amely a modern lányregények formakészletét alkalmazásba véve megmutatja, hogy a félrebeszélni nemcsak a titkárnők tudnak.

Parti Nagy Lajos: Sárbogárdi Jolán: A test angyala › 111 oldal › Magvető › Ára: 1990 forint


• Historikus fikció
Majdnem-történelem
Bizonyára sok kisúttörő fantáziált a hetvenes években arról, mi lett volna, ha Dobó kapitány az egri várfalon nem kardot, hanem Uzi géppisztolyt tartott volna a kezében... Persze, a Dobó őrs tagjainak akkor még fogalmuk sem volt arról - miközben a kifúrt gesztenyét csavargatták a piros nyakkendőkön -, hogy a gondolatkísérletük maga a kontrafaktuális történetírás. Na jó, mégsem egészen, hiszen - ahogyan a Mi lett volna, ha...? című könyvből is megtudhatjuk - a kontrafaktualitás nem nélkülözheti a realitást, tehát a játék csak úgy érdekes, ha a megtörtént eseménysor egyik lehetséges alternatíváját futtatjuk le. Mert a géppisztollyal vagy aknavetővel felszerelt egri védők maximum egy fantasyben vagy egy steampunk regényben szerepelhetnének, viszont az a kérdés, hogy mi lett volna, ha Ferenc Ferdinánd túléli a szarajevói merényletet, már annál izgalmasabb kérdéseket vet fel.

Igaz, a történelem nem ismeri a „mi lett volna ha” - felvetést, mégis, ez a történelmietlennek tűnő játék élesebben mutatja meg a szükségszerűségeket, illetve rávilágít arra, hogy az úgynevezett történelmi szükségszerűség fogalma sok esetben önbecsapás. A Mi lett volna, ha...? történészei olyan izgalmas kérdéseket feszegetnek, hogy mi történt volna, ha a japánok nem támadják meg Pearl Harbourt, vagy hogy ha Sztálin elmenekül 1941-ben Moszkvából. Milyen az, amikor a történészeknek meglódul a fantáziája? Nos, legalább olyan izgalmas, mint az úgynevezett valóság.

A szépirodalomnak is számtalan válasza volt már a „mi lett volna, ha” kérdésre - legutóbb Philip Roth vizionált arról, hogy miként változott volna meg az Egyesült Államok, ha a harmincas években Charles Lindbergh, a híres óceán-átrepülő pilóta - és vérgőzös Hitler-rajongó antiszemita (!) - nyeri a választásokat Roosevelttel szemben. Mivel az Egyesült Államokban mást neveznek szépirodalomnak, mint Európában, nyilvánvalóan senki nem problémázik azon, hogy a regény sok esetben történelmi kifestőkönyv, sőt, Roth itt-ott a zsurnalizmus eszközeivel írja körül a II. világháborút. Az önéletrajz, a családregény, a történelmi tények kronológiai felsorolása kompozíciós kiegyensúlyozatlansághoz vezetett. Mindenezek ellenére Roth regénye kiváló korrajz, amely pontosan jeleníti meg a negyvenes évek Amerikáját, így joggal számíthat az irodalombarátok figyelmére.
POÓS ZOLTÁN

Mi lett volna, ha...? - Fejezetek a meg nem történt világtörténelemből › 182 oldal › Corvina, 2006 › Ára: 3200 forint
Philip Roth: Összeesküvés Amerika ellen › 495 oldal › Európa, 2006 › Ára: 3000 forint