Ha rajtam múlna, Békés Pál A Bölcs Hiánypótlója kötelező olvasmány lenne. Nem a gyerekeknek, mert akkor séróból utálnák, és azzal sokat vesztenének. Kötelezővé tenném ügynökségi kreatívoknak, mert tele van sziporkával; gegmeneknek a meghökkentő ötletek miatt; humán erőforrás szakembereknek, mert megtanít jól választani - és még időben nemet mondani. De mindenekelőtt politikusoknak, mert Venyige II, a tányérfülű nyápic nyiszerge történetéből csípős taslikat kap mindenki, aki csak azért beszél sokat, hogy ne derüljön ki, mit is akar mondani, vagy hogy mit gondol (ha egyáltalán gondol valamit). És kötelezővé mindenkinek, aki úgy érzi, valamije hiányzik - észből, szőrből, lábból, időérzékből kevesebbet kapott, mint mások.

Nevezhetném bölcs taoista könyvnek, „vajh ki tudja azt, hogy hova visz az ösvény és mi van a végén Celldömölk vagy Pöstyén.“ Nevezhetnénk menedzsergyógyírnek, meditációpótléknak, hiszen még a lyuk is (aki zoknilyukból küzdötte fel magát szakadéknak) megáll az úton, hogy elgondolkodjon, nem jobb-e a nyugis levesszűrő lyuk-lét, mint a szakadéknyi hatalom, mely fölött állandóan ott a betemetés réme.

És nevezhetem jó mesének, ami miatt vitatkozhatunk a gyerekkel, hogy lámpaoltás van a mindenit, ő meg könyörög, hogy még csak egy icipicit, de tényleg. És akkor felnézhetünk az égre a fogunkat csattogtatva, mint Venyige I, a szőrös rém, de ne csodálkozzunk, ha a madarak rémületükben nem hullanak le a magasból. És azon se, hogy a gyerek nem oltja el a villanyt.

Megáll az ember a könyvesboltban a gyerekkönyvek előtt, az órájára néz, sok négyzetméter vacakból kell kiválogatnia a jót. Én a nagymamának azt mondtam, ne vacakoljon, emelje le a Friss tinta című kötetet. Százötven kortárs vers, és milyenek! Nyugodtan kövesse a mi nagyinkat bárki. Ha van gyereke, azért, ha pedig nincs, azért, mert ide a rozsdás bökőt, hogy az a gyerek, akinek létrejöttén esetleg most szorgoskodik, óvodás korára ezeket a verseket fújja majd. Nem tudom kik a jobbak: a negyven költő (nagy öregektől az épp‘ hogy elmúlt kamaszokig), akiknek versei hamarosan úgyis átvándorolnak az olvasókönyvekbe, vagy a szerkesztők, akik humorral és biztos szemmel válogattak. Anyuk, apuk, nagymamák és nagypapák! Rátok fér, hogy megtudjátok, min él a rozsomák (nem a hús és nem a mák, amit kedvel), hogy miért olyan ismerős Gomulka házmester bácsi, amikor nem is ismerjük, hogy mi történik, ha a Malacgrófkisasszony fridzsiderében kialszik a körte, mit csinál a Nagykörúti szél az Oktogonon, s hogy miért lesz egy slampos medvéből medvejampec. Csupa fontos dolog!

M. úr, a szomszédunk, egy részvénytársaság vezetője. Becsöngetek, hogy megkérdezzem, náluk is gond van-e a kábeltévével. Az ebédlőbe lehallatszik az emeletről a gurgulázó gyerekkacaj és a felnőtt nevetés. „Biztos Nicolas-t olvasnak!" - legyint magyarázólag. „Maguk is? - kérdezem -, és látta már a Kis Nicolas kiadatlan kalandjai-t?"

M .úr, aki nem az a társalgós típus, három év után először leültet. Lesegíti a kabátomat, s azt kérdezi, ismerem-e azt, amikor Nicolas lemegy a parkba egy befőttesüveggel. Mert hogy az a kedvence, és úgy vihog, hogy az már nem is passzol az öltönyéhez. Persze, de én azt szeretem, amikor elmennek focizni, és csak két óra múlva derül ki, hogy nincs is labdájuk. Jól elvagyunk. M. úr a térdét verdesi. Hát igen. Goscinny és Sempé könyvei mindnyájunkról szólnak.