Azóta sokat javult a helyzet: világszerte megszűnt a feudalizmus, a kölcsönfelvevő képesség úgyszólván természeti adottsággá vált. Mígnem az elmúlt egy-két évtizedben megint tapasztalni, hogy fogy az emberiség "hitele". Hova lett?
Pedig közben őrületes a magát kölcsön, hitel formájában kamatoztatni remélő pénz mennyisége, ráadásul hihetetlen sebességgel nő. A világ tőkepiacának értéke 54 billió dollár volt 1990-ben, 2010-ben pedig 212 billió dollár, megdöntve az előző, 2007-ben elért, 202 billiós csúcsot - állítja az amerikai McKinsey Global Institute, összesítvén a világon föllelhető értékpapírok és nem értékpapírosított kölcsönök értékét.
A Nemzetközi Valutaalap (IMF) ennél is bőkezűbb: a jegybankok tartalékaiból, a részvénypiaci tőkeértékekből, az adósság-értékpapírokból és a bankok követeléseiből 2010-re 256,9 billió dollár értékű világ-tőkepiacot számolt ki a 2001-es 150 billió helyett. Mindkét összesítés szerint a legújabb értékek a világ-GDP 3,5-4-szeresét teszik ki az 1990-es, 2,5-szeres arány helyett.
Honnan került elő ez a rengeteg pénz, és főleg: hová tart? Természetesen a gazdaságból, de úgy tűnik, mind kevésbé tér vissza a gazdaságba. Az 1990-es évtizedforduló meghozta a kapitalizmus világméretű győzelmét, és ez egybeesett azzal a műszaki-technológiai robbanással, amely egész iparágakat tett elavulttá szakszervezeteikkel együtt, továbbá megjelent a felzárkózó országok, Kína olcsó exportjának versenye. Ez az időbeli elhatárolás és váltás meglátszik minden adaton. Együtt keletkezett ugyanis a szükség és a lehetőség, hogy a fejlett világban csökkentsék a munkajövedelmek arányát, így remélvén fenntartani és növelni a profitot.
A pénz útját az Egyesült Államokban lehet a legjobban követni, mert ott a statisztikák sok évtizedre visszamenők és egységes szerkezetűek, de a folyamatok nagyjából az egész fejlett világban hasonlók. Az Egyesült Államokban az egy főre jutó elkölthető jövedelem tízéves összegei 1950 és 1980 között - tartós gyorsulás közben - tízévente átlagosan 33,8 százalékkal, az 1980-as évtizedben is még 24 százalékkal, az elmúlt két évtizedben azonban már csak 20,6 százalékkal növekedtek. Ettől viszont - a hitel támogatása ellenére - az amerikai lakosság összes fogyasztásának növekedése meredeken lassult: az 1950-80 közötti, tízévente átlagosan 62 százalékos ütem 1990-2010 között átlagosan 42 százalékra fogyott, a nagy népességnövekedés dacára. Így aztán, a várakozással ellentétben, a kizsákmányolás növelése hosszabb távon nem nagyobb profitot, hanem a piac szűkülése miatt kevesebb profitot hozott. Az amerikai feldolgozóipar összes adózott eredménye 1950 és 1980 között tízévente átlagosan 33 százalékkal nőtt az előző évtizedhez képest változatlan áron, majd a nyolcvanas évek nagy zuhanása után többé már nem is állt helyre: 1990 és 2010 között tízévente átlagosan 1,4 százalékkal csökkent, persze hepehupás görbe mentén.
A nem pénzügyi szolgáltatók ennél jobban jártak, de nem sokkal. Közben, ahogyan megváltozott az osztozkodás a tőke és a munka között, a másik oldalon mind több jutott a részvényeseknek a lassulva növekvő, vagy éppen csökkenő profitból. Az amerikai vállalatok osztalékának tízévi teljes összege 1950 és 1980 között tízévente átlagosan 48 százalékkal haladta meg az előző tízévit reálértékben, de 1990 és 2010 között már 98 százalékkal.Innen származik a tőkepiaci "eredeti felhalmozás", de visszaút már nincs: a tőkepiac érthetően nem szívesen kölcsönöz oda, ahol nincs megtérülés. Az Egyesült Államokban a nem pénzügyi üzleti szféra év végi adósságszintjeinek tízévi átlagai 1950 és 1990 között évente 114 százalékkal haladták meg az előző tízévit reálértékben. Ez az ütem 1990 és 2010 között átlagosan 50 százalékra lassult. A nem pénzügyi termelőknek és szolgáltatóknak jutó hitel a kilencvenes évek előtti, 30 százalék körüli arányokról a legutóbbi évtizedben 15 százalékra csökkent a teljes amerikai tőkepiac értékéhez képest.A tőkepiac ma már elsősorban saját magából profitál és nő: a bankok és más pénzügyi szolgáltatók egymásközti ügyleteiből. Az amerikai pénzügyi szektor összes profitja 1950 és 1980 között tízévente 57 százalékkal nőtt, majd a nyolcvanas évek visszaesése után 1990 és 2010 között szédítő, 216 százalékos ütemre kapcsolt.
Szinte úgy tűnik: a bérből-fizetésből élők viszonylagos kifosztása a gyengülő lakossági fogyasztáson, a lassuló profiton és a termelés lassuló hitelezésén keresztül előbb-utóbb szükségképp gazdasági világválsághoz vezetett - ez következett el 2008-ban -, de ez csak eggyel több ok, hogy a tőkepiac még jobban meneküljön a reálgazdaságból, amelyet hitelképtelenné tett a tulajdon munkajövedelem-politikája.
Adókkal a tőkepiacot nem lehet visszaterelni: az annyi neki, mint elefántnak a bolhacsípés. A kabátot kellene újragombolni. Ezt, vagyis a hazai piac erősítését már rendszeresen követelik a Húszak (G20) fórumán Kínától a fejlett országok. Ideje lenne saját magukra is gondolni. Mert való igaz, amit Széchenyi írt: "bizonyosság és hitel nélkül hiába törekszik az ember jól bírni magát - s annak tökéletes híja miatt sok számos birtokos, legkisebb hibája nélkül is, a sors ajándékinak igaz hasznát nemcsak nem veheti, de még sokszor üngét, melyet visel, se képes kifizetni".