Néhány hónapja még soroksári úti irodájában beszélgettünk - egy kávé mellett. Zwack Péter ugyanis az Unicumnál talán csak a kávét szerette jobban. Másfél évtizede budai legénylakásában kis, alumínium kotyogó főzőben „állította elő" a méregerős eszpresszót, Olaszországi otthonában pedig saját kávéházában hörpentette le minden reggel az aromás ristrettot. A kisvárosi kávéházat saját bevallása szerint két évvel ezelőtt ezért vette meg, mert soha nem tudtak tisztességes kávét főzni neki - így a további reklamációk elkerülése végett ajánlatot tett a „műintézményre". Nyert, mert nyerő típus volt - Olaszországban és ami igazán ritkaság Magyarországon is. Nyert, mert vissza tudta vásárolni az elkobzott családi tulajdont. Nyert, mert az elmúlt két évtizedben sikeressé tette, s nyert mert a vezetést-irányítást évekkel ezelőtt át tudta adni gyermekeinek Izabellának és Sándornak.

Pedig nagyon nem úgy nézett ki, hogy nyerhet! Magyarországról elmenekülve Amerikában kellett új életet kezdenie, kereskedőként bizonyítania, hogy aztán Olaszországba áttelepülve ott indítsa újra a magyarok által olyannyira szeretett Unicum gyártását. De a küzdelmek között bizonyára a hazai csaták voltak a legkeményebbek: megvívni a bürokráciával, a privatizációs szervezettel, a hazai és külföldi ellenlábasokkal , helyi és országos politikusokkal.

- Soha nem akarok politikus lenni! - válaszolta kérdésemre 1990 tavaszán, de Antall József invitálásának nem tudott ellenállni, és elfogadta a washingtoni nagyköveti posztot. Van abban valami jelképes, hogy ő lett a harmadik Magyar Köztársaság első amerikai nagykövete - és persze abban is, hogy az akkori külügyminiszter, a washingtoni első titkár asszony aktív segítségével alig egy év elteltével eltávolítatta őt. Zwack Péternek talán ez volt az egyetlen igazi kudarca , hiszen a megbízatás miatt még amerikai állampolgárságáról is lemondott. Keserűen és szomorúan jött haza - de nem adta fel. Sem a gyárat, sem terveit, sem hitvallását. Az SZDSZ soraiban küzdött egy jobb Magyarországért - nem is sikertelenül. A feketegazdaság elleni harcban jelentős érdemeket szerzett a Parlamentben és azon kívül is. Politikai ellenfelei, versenytársai - sőt, ha voltak ilyenek rosszakarói is - tisztelték és becsülték. Szókimondó, őszinte és mindenkivel figyelmes valódi úriemberségéért.

- Osztályidegennek érzem magam! - mondta egy interjúban nekem 1999-ben. A hosszú - és az akkor még liberális Magyar Hírlapban megjelent - beszélgetésben ki is fejtette, hogy miért. Bántotta az első Fidesz kormány viselkedése, a megosztásra és kirekesztésre épülő stratégia, a reménytelenség és a kiszolgáltatottság - és persze az arrogancia. Akkor még volt ereje és energiája ezek ellen harcolni - és meg is tette. De, nem csak a fiatal demokratákat kritizálta - keményen bírálta a mutyivilág szocialista helytartóit is az „emútnyócévben". Nem az ő hibája, hogy ennek semmi hatása, következménye nem volt.

A mai temetésen egy páratlanul kedves, szociálisan érzékeny embertől és sikeres üzletembertől búcsúzunk! Nagy szerencsénk, hogy az elmúlt két és fél évtizedet itthon és velünk töltötte. Egy nyertes úriembertől ugyanis mindig lehet tanulni - ezt tettük mindnyájan, akik ismerhettük.