Mindig kiemelt figyelem övezi a Mol azon heti bejelentéseit, amikor az üzemanyagok árváltozásáról esik szó. Rendszeresen találkozunk olyan kommentárokkal is, hogy az üzemanyagok áremelését követően kell megvenni a Mol részvényeit, mert a magasabb árfolyam egy az egyben többletprofitot eredményez a társaságnál.

Az iparági szereplők viszont tisztában vannak azzal, hogy nem lehet ilyen közvetlen megfeleltetést találni az olajfinomítók kurzusa és a termékárak között, hiszen ebben a megvilágításban elfeledkeznénk a legfontosabb bemeneti termékről, azaz a kőolajról. Ez adja ugyanis az inputnak körülbelül a 90 százalékát. A kőolaj mint input esetében nincs nagy mozgásterük a finomítóknak, hiszen a finomítói berendezéseket egy-egy olajfajtára optimalizálják. Ez azt jelenti, hogy jobb minőségű kőolajat gyakorlatilag minimális erőfeszítéssel éri meg feldolgozni, rosszabbat azonban gazdaságossági és technológiai szempontok miatt már nem.

A kimeneti oldalon már bonyolultabb a kép. A telepített finomítói berendezések típusától, jellegétől vagy éppen a regionális igényektől függően egészen eltérő termékkihozatallal rendelkezhetnek a finomítók. A Mol esetében például arra rendezkedtek be Százhalombattán, hogy a végtermékek tekintetében mintegy duplaakkora súllyal szerepel a gázolaj, mint a benzin, ez Európában egy teljesen megszokott profilt jelent. Az észak-amerikai kontinensen általában fordított arányú a finomítók üzemanyag-kihozatala, vagyis ott sokkal dominánsabb a benzin. Ennek alapvetően történelmi hagyományai vannak, bár az utóbbi években érezhetően nőtt a kereslet a dízelüzemű járművek iránt.

A legtöbb termék (gázolaj, benzin, kerozin és így tovább) esetében a konkurensek egy-egy kiemelt földrajzi átadási pontra (például Rotterdam vagy a szicíliai Augusta) számított referenciaárat adnak meg. Éppen ezért az olajfinomítók a kimeneti oldalon is satuba vannak fogva, hiszen hiába akarnának árat emelni egy-egy termék kapcsán, ha a konkurencia még egy magasabb szállítási díjjal együtt kalkulálva is olcsóbban tud szállítani az adott vevőnek.

A befektetők több elméleti modellt alkalmaznak, hogy legalább részben nyomon követhessék az iparági helyzetet. A legnépszerűbb ilyen indikátor a 3:2:1 mutató, ez 3 hordó nyersolaj feldolgozásán elérhető nyereséget szemlélteti, ha végtermékként 2 hordónyi benzint és 1 hordónyi fűtőolajat veszünk alapul. Léteznek még más standard kalkulációk is (ilyen az 5:3:2 vagy a 2:1:1), de egy-egy finomító esetében a termékszerkezet akár néhány héten belül is megváltozhat, ezért az elméleti modellezéshez ez is elegendő.

Tovább színezi a képet, hogy a WTI és a brent kurzusa tavaly jócskán elvált egymástól, ám az európai és amerikai kontinensen a referenciaárak között van átjárás. Ebből kifolyólag az amerikai és európai finomítók modellprofitjai érdemi különbséget mutatnak. Európában ugyanis a magasabb Brent-ár (input) miatt sokkal erősebb a verseny, ráadásul a keresleti visszaesés itt markánsabb volt. Nem véletlen, hogy csak az idén mintegy egymillió hordónyi finomítói kapacitást zártak be vagy szüneteltetnek az év eleje óta, ezzel a globális finomítói kapacitás bő 1,5 százalékkal zsugorodott.

Pontosan emiatt a profi befektetők egy része csapdának tekinti a szektort, és nem is hajlandók foglalkozni vele, hiszen sem az input, sem az output esetén nincs kapaszkodó a jövőbeli profitabilitás modellezésére. Érdemes azonban górcső alá venni az utóbbi hónapok legnagyobb léptékű finomítói tranzakcióját. A BP eladta a carsoni egységét a Tesorónak, amellyel ez utóbbi vállalat a hetedik legnagyobb kapacitást tudhatja magáénak az Egyesült Államokban. Az árazást tekintve az ügylet nagyjából 4000 dollárra értékelt egyhordónyi finomítói kapacitást, holott az iparágban tavaly még 3300-3800 dollár körüli áron is voltak tranzakciók.

A tranzakciót követően a Tesoro árfolyama 35 dollárról 40-re ugrott, holott a bejelentést megelőzően még 28 dolláron is lehetett vásárolni a részvényekből. Az 50 százalékos árfolyam-emelkedés túlzott optimizmust sugall, hiszen a Tesoro finomítói kapacitása a tranzakciót követően csupán 40 százalékkal bővült. Érdemes tehát a Tesoro részvényeit eladni, vagy azokra short pozíciót nyitni, és ezzel párhuzamosan a szektor nagyágyúját, a Valero papírjait venni vagy azokra longot nyitni.

A Valero ugyanis a harmadik legnagyobb finomítói kapacitással rendelkező csoport az Egyesült Államokban, amely az árfolyammozgásokat tekintve az idén lemaradónak tűnik, holott a működése és az árazása sem marad el a szektortól, EV/EBITDA mutatója 4-es, míg a Tesoro 3,3-3,4-es értékeken forog.