 |
A megállapodás tényleges megkötése húzódik, a befektetők azonban hisznek a tárgyalások eredményes lezárásában. Ez a bizalom is közrejátszik abban, hogy a tárgyalások tényleges megindulásának hírére az aukciókon nőtt a külföldi befektetői kereslet, a kamatfelárak érdemlegesen csökkentek, a forint árfolyama az év elejéhez képest több mint 10 százalékkal erősödött. Ezekben a folyamatokban a nemzetközi pénzpiacok kedvező alakulása is komoly szerepet játszott.
Az azonban továbbra is kérdés, hogy van-e esély sikeres új devizakötvény-kibocsátásra, amiből az elkövetkező hónapokban lejáró devizaadósság törleszthető. Valószínűleg nincs, de a politikusi nyilatkozatok szerint a magyar állam nem is tervez ilyen kibocsátást a tárgyalások lezárása előtt. Egy sikertelen kibocsátás kedvezőtlenül befolyásolná az ország kockázati megítélését, rontaná az IMF-fel folytatott tárgyalásokon a magyar pozíciókat. Új devizakibocsátás nélkül, az állam meglévő deviza- és forintforrásainak felhasználásával, egyes vagyonelemek (például a magán nyugdíjpénztárak devizaeszközei) értékesítésével, valamint a forintkibocsátások fokozásával képes lehet a szükséges források előteremtésére. Ez azonban olyan kifeszített finanszírozási program, amely csak a jelenlegi kedvező feltételek tartós fennmaradása esetén működőképes.
A jelenlegi nemzetközi piaci trendek az elmúlt néhány hónapban határozott javulást mutatnak, pedig a bejövő friss makrogazdasági információk a konjunkturális kilátások további romlására utalnak. Félő, hogy a fundamentumok előbb-utóbb a pénzpiacok alkalmazkodását is kikényszerítik. Görögország tényleges kiválása az eurózónából és a spanyol-olasz finanszírozhatóság megkérdőjeleződése szintén vehemens negatív piaci reakciókat indíthat el. Ez a magyar piacról is elvonhatja a külföldi befektetői kereslet egy részét, a hazai befektetők viszont nem tudnák felszívni a teljes kibocsátási szükségletet. Az IMF megállapodás megkötéséig szinte minden elérhető forrás mobilizálására szükség lehet a törlesztő képesség megőrzése érdekében, és még így is kockázatos kötéltáncot jár a magyar kormány.
Ilyen körülmények között több mint vakmerő lépés az E.ON magyarországi leányvállalatának (vagy egy részének? esetleg egészének?) megvásárlása. Ha valóban az utolsó fillérre is szükség van a törlesztő képesség biztosítása érdekében, akkor miből vásároljuk meg az E.ON-t? Ha az állam rendelkezésre álló forrásainak egy részét az E.ON megvásárlására költi, akkor miből fogjuk visszafizetni a lejáró adósságokat? Ugyanazt az 1-2-3 milliárd eurót nem költhetjük el kétszer.
Az E.ON megvásárlásának gyakorlatias kérdései mögött elvi kérdések is meghúzódnak. Milyen célból, milyen rendszerbe illeszkedve történik meg a tervezett vásárlás? Miért veszi magára az állam egy veszteséges üzletág működtetésének terhét?
A magyar kormánynak nincs világos, a szakmai és széles társadalmi közvéleménnyel megvitatott tulajdonnal kapcsolatos stratégiája. Arra vagyunk utalva, hogy az egyes tulajdonszerzési eseményekben találjuk meg a közös vonásokat, és azokból próbáljuk meg rekonstruálni az állam tulajdonosi szerepvállalásával kapcsolatos koncepcióját. Többnyire magánmonopóliumok kerültek állami kézbe, amiből az sejthető, hogy az államot elsősorban az erőfölénnyel való visszaélés korlátozása vezérli államosítási döntései során. Miközben más országokban - a globális válság egyik tanulságaként - az állam szabályozási szerepének megerősítése zajlik, a magyar állam a piaci szerkezet megváltoztatásával igyekszik a magánmonopóliumok erőfölényével szemben fellépni. Az erőfölény persze a tulajdonosváltással nem szűnik meg, legfeljebb a non-profit elven működő állami vállalatnak nem lesz közvetlen gazdasági érdeke piaci hatalmával visszaélni.
A profitelv kiiktatásától alacsonyabb felhasználói árakra számít az állam. Fel kell tenni azonban azt a kérdést is, hogy profitelv hiányában mi fogja takarékos gazdálkodásra késztetni az államosított vállalatokat. Nem fenyeget az a veszély, hogy a költségek kontrolálhatatlanul növekednek, és akár magasabb árszinthez is vezetnek, mint egy szabályozott magánmonopólium esetén?
Felmerülhet, hogy a magyar állami vállalat mögött az egész állam tárgyalási ereje és politikai kapcsolatrendszere áll, és ez kedvezően befolyásolhatja a jövőbeni gáz-és áramvásárlási megállapodások kimenetelét. A tárgyalási erő tekintetében a magyar államnak nincs előnye: az anya E.ON csoport árbevétele 2011-ben a magyar GDP értékével egyezett meg. Magyarország nemzetközi elszigeteltségét, és azon belül a magyar-orosz kapcsolatokban fennálló feszültségeket figyelembe véve a politikai kapcsolatrendszer inkább hátrányt, mint előnyt jelent a magyar állami vállalat számára. Talán az is felvethető, hogy ezeken a tárgyalásokon a nemzeti érdekeket eredményesebben képviselheti egy hazai állami tulajdonú cég, mint egy külföldi tulajdonú vállalat. Ez azonban inkább csak teoretikus felvetés, merthogy az E.ON egy már megkötött szerződést kapott örökül, amikor 2005-ban a magyar piacra lépett.
Amennyiben az árak alakulását társadalompolitikai megfontolások alapján mesterségesen elszakítják a költségek alakulásától, a veszteség végeredményben nagyobb költségvetési hiányban, és legvégül magasabb adószintben, vagy kiadások visszavágásában csapódik le. Vagy azt hisszük, hogy a profitelv kiiktatásával is van olyan természetes gazdasági hajtóerő, ami képes a hatékony gazdálkodás kikényszerítésére. Ha pedig nincs ilyen belső kényszer, akkor az megteremthető kívülről? Ezernyi szabályozási intézkedés fog arról gondoskodni, hogy a kelleténél nem több ember, a megfelelő technológia alkalmazásával működtesse az államosított vállalatot? És ki mondja meg, hogy mennyi a kelleténél nem magasabb létszám és mi az ésszerű technológiai választás?
Ennyire amnéziásak vagyunk: nem emlékszünk a rendszerváltás előtt az állami vállalatok működési tapasztalataira?
Bihari Péter a Budapesti Corvinus Egyetem Mikroökonomia tanszékének docense. 2005 és 2011 között a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsának volt tagja. Kutatási területe a makrogazdasági teljesítmény és gazdaságpolitika, valamint a monetáris politika.