A múlt században Európa három valutazóna felbomlásának volt tanúja. A végeredmény a Habsburg Birodalom, Jugoszlávia és a Szovjetunió esetében is gazdasági katasztrófa volt. Az érintett országokat infláció, mi több, hiperinfláció, illetve a termelés drasztikus visszaesése sújtotta. E három példa azt mutatja, hogy a valutazóna szétesését elszenvedő országok felének legalább egy negyed század kellett ahhoz, hogy gazdaságuk teljesítménye helyreálljon

Fotó: MTI, Kovács Attila

A legfontosabb tényező az eurózóna tagországainak elszámolási rendszere. Hans-Werner Sinn német közgazdász szerint a fő probléma, hogy a jelenlegi működés tulajdonképpen elrejti az egyes államok csődjét, aminek árát valójában a német Bundesbank finanszírozza. A helyzet ugyanis az, hogy hatalmas elszámolásbeli egyensúlytalanságok halmozódtak föl a déli hitelezettek államok és északi hitelezőik között. Sinn a jelenlegi rendszer átalakítását javasolja, ám kritikusai szerint ez megkövetelné egyes országok kizárását az euróövezetből. A Lisszaboni Szerződés pedig nem rögzíti azt, hogy az eurózóna esetleges felbomlását követően mi lesz a kiegyenlítetlen klíring-számlákkal.

Egy betegeskedő valutaövezetnek egyik jellegzetes tünete a „megbízhatatlan" országok felhalmozódó tartozásai. Ez történt a Szovjetunióban is, ahol a klíring-rendszer nem tudta kezelni a növekvő hátralékokat. Ezeket a központból irányított pénzkibocsátással próbálták megoldani, ami azonban inflációhoz vezetett.

Ha egy ország (Görögország) kilépne az euróövezetből, vagy likviditását korlátoznák a TARGET2 rendszeren belül, akkor az a bankrendszer megbénulásával, gyorsuló inflációval és a gazdasági kibocsátás drámai csökkenésével fenyegetne. Ezek miatt igen valószínűtlen, hogy a válságban levő országok megfontolnák a kilépés lehetőségét. A múltban hasonló helyzetekben épp a kisebb, gazdag országok léptek ki először a válságba került közösségekből (Csehszlovákia a Habsburg Birodalomból, Szlovénia és Horvátország Jugoszláviából, és a Balti államok a posztszovjet térségben).

A fenti okfejtés alapján Aslund arra a következtetésre jut, hogy az euróövezetet gyakorlatilag minden áron fenn kell tartani, azaz a jelenlegi gazdasági problémákat a zónán belül kell megoldani. A klíringtartozásokat reformok segítségével kell kiegyensúlyozni, nem elegendő az aktuális működést korlátozni. Mindazonáltal ha mégis sor kerülne a zóna felbomlására, annak gyorsnak, és teljes körűnek kell lennie.

Anders Aslund (1952) a Peterson Institute for International Economics munkatársa, és a Georgetown University professzora. Dolgozott gazdasági tanácsadóként az orosz, ukrán, kirgiz kormányoknak is. Fő kutatási területe a Kelet-Európai államok gazdasága.