Franciaország második világháborús német megszállása alatt a kis François Pinault gyakran elkísérte édesapját a házukhoz közeli erdőbe, élelmet csempészve az ott rejtőzködő szövetséges katonáknak. Egy nap egy német járőr elkapta őket, és az apát a gyerek szeme láttára kegyetlenül megverte, hogy kicsikarja a fiúból az ellenség búvóhelyét. A hétéves François azonban szemrebbenés nélkül nézte végig apja ütlegelését. Miután a német egyikükből sem tudott kikényszeríteni egyetlen szót sem, elengedte őket. François Pinault nagyon kemény, vasakaratú ember, határozottságát felnőttként az üzleti életben is kamatoztatni tudta. A napokban ünnepelte 76. születésnapját, 13 milliárd dollárra becsült vagyonával a világ 59. leggazdagabb emberének számít, és bár felemelkedésének története erősen megosztja a közvéleményt, kétségkívül Franciaország egyik üzleti ikonja lett.

FAIPARI ALAPOK
Pinault cégcsoportja, a 47 ezer embernek munkát adó PPR (a korábbi hivatalos név, a Pinault-Printemps-Redoute rövidítése) tavaly 12,2 milliárd eurós bevétel mellett 1,6 milliárdos üzemi nyereséget ért el, és olyan márkákat forgalmaz a világ 120 országában, mint a Gucci, az Yves Saint Laurent, a Stella McCartney vagy a Bottega Veneta. A PPR-hez tartozik emellett Franciaország egyik vezető elektronikai és könyváruházlánca, a Fnac, a csoport sportdivíziójának zászlóshajója pedig a sírból feltámasztott és manapság egyre erősebbé váló Puma márka.

François Pinault-nak azonban elég kacskaringós utat kellett megtennie, hogy a szülőhelyéről, Bretagne északi csücskéről a párizsi elit legfelsőbb köreibe eljusson. Számos világhíres, szupergazdag üzletemberhez hasonlóan az ő neve mellett sem díszeleg egyetlen doktori cím vagy egyetemi végzettség sem, sőt, még a középiskolát sem végezte el, miután 16 évesen otthagyta a rennes-i Saint-Martin Gimnáziumot, és beállt dolgozni a családi vállalkozásba. A Gucci elegáns és egyben extravagáns modelljeit nézve egyenesen hajmeresztő, hogy Pinault a családi munkáshagyományoknak megfelelően faanyag- és fűrészáru-kereskedőként kezdte a pályáját. A cég egykori munkásai úgy emlékeznek rá, mint egy átlagos, szolid és kimondottan csendes fiatalra. Ez a kiegyensúlyozott ember azonban apja halála után, már 1962 júniusában saját lábra állt, bejegyeztette cégét, az Établissements Pinault-t, amelyről akkor még aligha gondolhatta bárki, hogy jogutódja, a PPR gigantikus vállalkozás lesz. A fiatal Pinault egy ideig maradt a kaptafánál, faárukereskedéssel foglalkozott, de gyakorlatilag azonnal elkezdte forgatni a cég bevételét, és a helyi kisebb versenytársakat felvásárolta. Kifejezetten azokat a kereskedéseket célozta meg, amelyek veszteségesek voltak, a csoportba integrálta azokat, és híresen szigorú üzletmenetet kényszerítve rájuk pozitívba fordította a mérlegüket. Hogy milyen vágásokra volt képes, azt egy későbbi, 1986-os történet is jól példázza. Ekkor már óriási méretű volt a csoport, és éppen egy furnérüzemet kebelezett be, ahol az átvételkor 700-an dolgoztak. Miután Pinault betette a lábát, két hónap múlva már csak 25-en végezték ugyanazt a munkát. „Nem volt mindig ilyen kegyetlen, csak ha kellett. Mivel a semmiből építette fel magát, mindent képes volt megtenni a siker érdekében” – jellemezte őt egy korábbi üzletfele.

ÜGYES LÉPÉSEK
A terjeszkedés legfontosabb pillére a kőkemény racionalizálás mellett a szinte tökélyre fejlesztett üzletkötési technika volt. Amikor a sertésbiznisz jól megy, ólakat kell építeni, amikor nem megy jól, abba kell hagyni – tartja egy breton mondás, és Pinault ehhez a látszólag egyszerű elvhez tartotta magát egész életében. Egyik kedvenc idézete René Char francia költőtől származik, amely szerint „gondolkozz stratégiában, cselekedj primitíven”. Az első igazán nagy dobását 1973-ban, azaz még mindig csak 36 évesen hajtotta végre. Érezte, hogy a piac lejtőre kerülhet, az olajválság küszöbönállt, ezért az utolsó pillanatban eladta cégének 80 százalékát egy brit befektetőnek. A vételár 30 millió francia frank volt, amely a vállalkozás szabad készpénzforgalmának a tízszeresére rúgott. Másfél évvel később a begyűrűző válság hatására a faipari vállalkozás szinte romokban hevert, a brit befektető menekült a cégből, Pinault pedig készségesen visszavette egykori tulajdonát – potom 5 millió frankért.

Ugyancsak bevonult a francia gazdaságtörténetbe az a húzása, amikor 1991-ben eladta az akkori párizsi vállalati székházát a Crédit Lyonnais pénzintézetnek. A vételár ebben az esetben 1,3 milliárd frank volt, amely az eladás pillanatában ugyan indokoltnak és helyesnek tűnt, pár héttel később azonban már egyáltalán nem. A Crédit Lyonnais vezetői ekkor már foghatták a fejüket, az adásvétel után pár nappal ugyanis a francia ingatlanpiac összeomlott, és 1 milliárd frank veszteséget írhattak le a vagyon értékében.

Legendás a Printemps nevű híres áruház felvásárlási akciója is. Pinault itt igazi rafináltságát vette elő, különböző jogi csűrcsavarokkal lényegében kijátszotta a kisbefektetőket, olcsón megszerezve a cég teljes egészét. A lépések teljesen legálisak voltak, de hogy etikai szempontból hagytak némi kívánnivalót maguk után, azt jelzi, hogy a gazdasági társaságokról szóló törvényt az akció után Franciaországban módosították, nehogy még egyszer ugyanez előfordulhasson.

Pinault és a Crédit Lyonnais egészen speciális üzleti kapcsolatban állt egymással, s ennek megítélése még ma is meglehetősen ellentmondásos. Az üzletember és a francia állami tulajdonban lévő befektetési bank évtizedeken keresztül számos üzletben működött együtt, és sok esetben olyan manővereket hajtott végre, amelyek egyrészt követhetetlenek voltak, másrészt esetenként komoly perekbe torkolltak. Az ellenfelei úgy vélik, Pinault története nem pusztán egy tehetséges üzletember felfutása, a kép ennél sokkal árnyaltabb. A közvélekedés szerint részben a francia állam tette milliárdos vállalkozóvá. Cégeit a hetvenes és nyolcvanas években a francia munkahelyek ezreinek megtartása érdekében állami segítséggel tartották életben. A kritikusok szerint ugyan Pinault-nak kétségkívül jó az üzleti érzéke, de elvileg többször is be kellett volna dobnia a törülközőt. Idővel azonban olyan gazdasági és – kapcsolatain keresztül – gazdaságpolitikai tényezővé vált, hogy Párizsból mindig mentőövet dobtak neki, sok esetben a Crédit Lyonnais-t használva eszközként.

Természetesen már 1962-ben az első, 100 ezer frankos hitelét is ettől a pénzintézettől vette fel, a következő évtizedek ügyletei pedig rendkívül sokat támadott és meglehetősen kérdéses esetekké váltak. Pinault és a párizsi adminisztráció viszonya idővel egészen különlegesen közeli lett, hiszen a szépen fejlődő faipari vállalkozásnak például már elég korán sikerült egyetlen frankért privatizálnia egy állami vállalatot. A Pinault-t ért legerősebb vádak azonban egy olyan elképesztően bonyolult, sokrétű és sokszereplős manőverhez tartoznak, amelynek során az üzletember a bajba jutott Crédit Lyonnais-től a kilencvenes évek elején számos céges érdekeltséget szerezhetett meg – köztük több értékes divatmárkát is.

E burjánzó történetek homályosságát egyébként nagyban táplálja az is, hogy Pinault köztudottan Jacques Chirac (egykori párizsi polgármester, francia miniszterelnök, később elnök) egyik legjobb barátja. „Mindenütt ott volt” – állították róla tömören az üzleti versenytársai, arra célozva, hogy politikai beágyazottságát gyakran használta ki, és szinte bármit megtehetett. Ha megtetszett neki egy társaság, bármikor kapott hitelt, pedig cégcsoportjának valós vagyoni helyzetét sokszor nem lehetett éppen rózsásnak nevezni. A felvásárlások azonban egyre csak növelték a vállalatbirodalom méretét, a válságokat a PPR mindig átvészelte, és végső soron ki tudta terjeszteni érdekeltségét a világ luxuspiacának jelentős részére.

A híres Crédit Lyonnais-kiárusítás lényege mindenesetre az volt, hogy Pinault 12 milliárd frankért megvette az akkoriban nehéz helyzetben lévő bank számos értékes céges érdekeltségét úgy, hogy a tőkét magától a pénzintézettől kapta. Idővel eladta ezek egy részét, és nyereségét frankmilliárdokban lehetett csak számolni, egyúttal neves divatmárkák kerültek a tulajdonába. Ez adta meg a döntő lökést ahhoz, hogy Pinault a luxusmárkák kereskedelmét állítsa üzleti tevékenységének középpontjába, és ahhoz is, hogy nem sokkal később a Gucci-ügy kapcsán megütközzön híres vetélytársával, Bernard Arnault-val.

A RETIKÜLCSATA
Az LVMH vezére 1999-ben látta elérkezettnek az időt arra, hogy birodalmát kiterjessze a legendás olasz márkára. Elkezdte felvásárolni a részvényeket, ám ekkor szembetalálta magát a cég akkori vezérével, Domenico De Soléval. Utóbbi nem akarta az 1921-ben alapított patinás firenzei luxusmárkát beolvasztani az LVMH-ba, ezért újabb részvényeket bocsátott ki, csökkentve ezzel Arnault részesedését, és megakadályozva azt, hogy a francia bekerülhessen az igazgatóságba. Sőt, Pinault-hoz fordult segítségért, szövetséget ajánlva a PPR-nek. Ez nyílt felhívás volt keringőre, de Pinault ezúttal is kemény volt, beszállt a játszmába. Egészen 40 százalékot vett a Gucciból, miközben Arnault részesedését 20 százalékra hígította.

A felek kölcsönösen beperelték egymást, majd hosszas jogi csatározás után 2001-ben kiegyeztek. A fegyverszüneti egyezmény szerint Arnault kiszállt a harcból, Pinault azonban kötelezettséget vállalt arra, hogy a még meglévő kisrészvényeseket elég magas áron kivásárolja (ha azok meg akarnak válni a papírjaiktól). Pinault győzött ugyan, pénzügyileg azonban ezúttal eurómilliárdokat bukott, egy döbbenetes véletlen folytán. A szerződést ugyanis szeptember 10-én írták alá, másnap pedig New Yorkban ledőltek a World Trade Center tornyai. A terrortámadást követően a piac visszaesett, a Gucci-részvények sokat vesztettek értékükből, Pinault-nak azonban még a régi magas áron kellett megvásárolnia azokat.

A MŰÉRTŐ
Pinault kétszer nősült, három gyermeke közül üzleti szempontból François-Henri nevű fiát nevelte örökösének, aki már 2005 óta aktívan vezeti a PPR-t (részletesebben lásd a keretes írást). A német Puma megszerzése már az ifjabb Pinault nevéhez kötődik, és arról árulkodik, hogy az idén 50 éves utód sokat örökölhetett apja üzleti vénájából.

François Pinault igazán aktív korában annyi tennivalóval végzett, mintha napi 48 órát dolgozott volna. A hozzá közel állók azért is kedvelik, mert az óriási leterheltség mellett még számos egyéb, általa fontosnak tekintett ügyre is jutott energiája. Az egyik legelismertebb, leghozzáértőbb képzőművészeti gyűjtőnek számít, vagyona ellenére nem csak az árcédulát nézi az alkotásokon. Harminc év alatt összegyűjtött, mintegy 2000 darabból álló kollekciójának jelentős részét a velencei Palazzo Grassiban állította ki, amelyet erre a célra renováltatott. Mondhatni persze, hogy könnyű úgy hódolni ennek a szenvedélynek, ha még a világ leghíresebb aukciósháza, a Christie’s is az övé, de ezúttal fordított a helyzet, ennek a cégnek a felvásárlását nemcsak üzleti, hanem érzelmi indíttatásból is ambicionálta. Pinault emellett elkötelezett támogatója a művészfilmeknek, és számos nemes civil kezdeményezés mellett is teljes mellszélességgel kiállt, egyes rasszizmus ellen harcoló francia szerveződéseket például kifejezetten bőkezűen finanszírozott.

A vagyon
François Pinault és családja vagyonát az amerikai Forbes magazin 13 milliárd dollárra becsüli. Ezzel az 59. leggazdagabb ember a világon, egyben a harmadik legvagyonosabb francia.
Aki arról híres, hogy Salma Hayek férje
François-Henri Pinault szereti a focit. Tudja ezt az apja is, de ő nem focilabdát vagy sportmezt vett neki, hanem egy első osztályú francia klubot. A Stade Rennais FC 1998 óta van a Pinault család tulajdonában. François-Henri már beleszületett a jómódba, és máshogy viszonyul a pénzhez, illetve a gazdagsághoz, mint az apja. Irodája falán egy bekeretezett egydolláros bankjegy lóg, amelyen az amerikai elnöknek piros bohócorra van. Ennek szimbolikus jelentése az, hogy a pénz nem minden az életben. Az ifjabb Pinault persze könnyen mondja ezt, hiszen a PPR vezetőjeként leginkább azon kellett gondolkodnia, hogy 600 millió dollárért megvegye-e a Volcom amerikai sportszercéget vagy 400 millióért a Brioni olasz luxusférfiruha-márkát. Mindkettőt megvásárolta, mint ahogy a német Puma is az ő szerzeményének tekinthető. 2007-ben írta alá a szerződést, és 2008 őszén saját elmondása szerint ugrált otthon a kanapén, amikor a pekingi olimpián Usain Bolt megnyerte a 100 méteres síkfutást. Öröme azért volt határtalan, mert Bolt a győzelem után levette a Puma cipőit, és mialatt ünnepeltette magát, úgy futott körbe a pályán, hogy magasba emelve lengette azokat. „Istenem, gyönyörű volt, csak arra gondoltam, fusson még egy kört” – mondta az állítólag előre meg nem beszélt PR-gyanús esetről később. Az idén Londonban a jamaicai futóválogatott (köztük Bolt) ismét Pumában érte el a sikereit, és a 3 milliárdos globális nézettség ugyancsak jól jött a fejlődő márkának. Hogy ki ült a nappaliban, amikor François-Henri ugrált a ka-napén, azt nem tudni, ám annyi biztos, hogy a szélesebb közvéleményt jobban érdekelheti, mint a Puma. Az ifjabb Pinault ugyanis leginkább arról híres, hogy egyik gyermekének anyja Linda Evangelista, az egykori szupermodell, jelenlegi felesége pedig Salma Hayek hollywoodi színésznő. Evangelista és Pinault viszonya 2005-ben kezdődött, és amikor 2006 januárjában kiderült, hogy a szupermodell terhes, a férfi szakított. Evangelista azóta egyedül neveli Pinault fiát, a most ötéves Augustint. Az affér után két évvel Salma Hayek adott életet a legifjabb Pinault-nak, akit Valentinának kereszteltek, a pár később össze is házasodott. Közben Evangelista pert indított, havi 46 ezer dolláros gyerektartást követelve. Szerinte ugyanis ennyibe kerül a kis Augustin nevelése, aki mellett természetesen külön nevelőnőket, sofőrt és testőrt kell tartania. A felek májusban megállapodtak a tartásdíj összegében, amely nem publikus, de állítólag öt számjegyű. Evangelista egyébként a perben tett tanúvallomásával alaposan betett a PPR üzletmenetének, a luxuscikkeket vásárló nők ugyanis nem fogadták jól, amikor a szupermodell kiteregette a szennyest, mondván: Pinault abortuszra akarta rávenni, amikor terhes lett. Pinault tagadta a vádat, ám az eset nem tett jót a róla kialakult képnek.