Relatív vízhiány és felesleg egyaránt kihívást jelent. Az aszály- és belvízkár, amely ebben a régióban az utóbbi száz esztendőben a szántóföldi növénytermesztést érte, átlagosan háromévente meghaladta a magyar GDP 0,5, de egyes esetekben a 2 százalékát is! Valószínű, hogy az idei aszálykár országosan túllépi a GDP 1,2-1,5 százalékát, és az utóbbi száz esztendőhöz hasonlóan ismét a kukoricatermésben mutatkozik a legnagyobb terméskiesés.

Bár a vízhiány jelentékeny és visszatérő károkat okoz, mégis, aszályos síkságainkról évente átlagosan a Balatonnak megfelelő térfogatú belvizet vezetünk le. A károk és védekezési költségek mértéke kétségbe vonja az egykori ártereken folytatott földhasználat, az erre épülő ár- és belvízvédelmi rendszer fenntarthatóságát, hiszen itt a szántóföldi gazdálkodás csak adófizetői forintokból, a központi költségvetés folyamatos támogatásával tartható fenn. Ebben a kritikus, belvíznek és aszálynak egyaránt kitett zónában a gazdálkodó a szántóföldi művelés helyett André Kostolany szavaival élve „akár rulettezhetne is”!

GLOBÁLIS KIHÍVÁS
A magyar aszályprobléma nem elszigetelt jelenség, globális léptékű kihívást jelent. Tetézi a bajt, hogy a klímaváltozás hatására várhatóan a szélsőséges időjárási események száma és mértéke is növekszik. Az aszálykitettség csökkentése érdekében – elsősorban az Egyesült Államokban – az 1940-es évek óta óriási összegeket fektettek az agrárkutatási szektorba. Szárazságtűrő fajták, öntözési technológia, vízpótlás és a területhasználat táji adottságokhoz igazodó tervezése jelentette a kulcsterületeket. Hazánk a növénynemesítés terén éllovasnak számít, de a másik két meghatározó területen ma is súlyosak a lemaradásaink.

Kérdés, hogy a szántóföldi művelésre kevéssé alkalmas egykori ártereket milyen más módon lehetne hasznosítani. A természet szolgáltatásainak értékelésével foglalkozó, könyvtárnyira duzzadt irodalom számos gyakorlati példáját mutatja annak, hogy az árterek természetes vagy természetközeli állapotukban nagyobb hasznot hajtanak, mint a lecsapolásukkal létrehozott, alacsony hozamú szántóföldek. Általános tapasztalat, hogy a természetes vízpótlás helyreállítása, az adottsághoz illeszkedő földhasználati rendszer működtetése jelenti a gazdasági és környezeti szempontból fenntartható megoldást.

A bősi szlovák–magyar vita során pénzben is kifejezték, hogy a vizes élőhelyen talajba szivárogtatott víz milyen pozitív hatással van a környezetében fekvő szántóföldek terméseredményeire. Az ezredforduló körül készült értékelés szerint például a Tisza-tó egységnyi területén a turizmus magasabb és kiszámíthatóbb bevételt hozott, mint a környezetében fekvő szántókon folytatott növénytermesztés. Vizsgálataink azt mutatják, hogy a Tisza mentén elvégzendő több milliárd eurós árvízvédelmi beruházás kiváltható lenne a korábbi árterek víztározó képességének kiaknázásával. Nem elhanyagolható a vizes élőhelyek biomassza-termelő, víztisztító, szénmegkötő képessége sem, amelyek bevételt és költségmegtakarítást biztosíthatnak a közösség és az egyén számára egyaránt.

A KÁROK CSÖKKENTÉSE
A természettudomány és az információtechnológia fejlődése lehetőséget teremtett arra, hogy az elemi csapások okozta kár mértékét a mai töredékére csökkentsük azáltal, hogy a földhasználatot a táji adottságokhoz igazítjuk. Így zsebünkben maradhat a rendkívül magas ár- és belvíz-védekezési költségek jelentős része. Ebből a szempontból bizakodásra ad okot, hogy a jelenlegi mély és elhúzódó gazdasági válság kikényszeríti a kiadások szigorú felülvizsgálatát. Így évszázados életciklusú, elavult infrastruktúrák sok vesződséggel járó lecserélésére nyílik lélektani lehetőség, amire békésebb időszakban valószínűleg kevésbé vállalkoznánk.

A szerző a Pécsi Tudományegyetem Multidiszciplináris Doktori Iskolájának hallgatója