Erre az anomáliára Gazdag László hívta fel a figyelmet egy a Népszabadságban megjelent írásában.  „Az egy főre jutó GDP Magyarországon ma az EU27 átlagának 62, míg a reálbérszínvonal a 22 százaléka.” Az igencsak elgondolkodtató ellentmondás egyik lehetséges oka a magyar gazdaság torz struktúrájában keresendő. A másik pedig – részben az előbbi következményeként – abban, hogy az állami redisztribúció igen nagy arányban a versenyképességet tönkretevő módon nem a közjót, hanem magánérdekek kielégülését szolgálja.

A GDP közel felét azok a magas termelékenységű multinacionális vállalatok állítják elő, amelyek szinte kizárólag importált anyagokat és alkatrészeket dolgoznak fel vagy szerelnek össze a magyarországi gyáraikban. Hozzájárulásuk a GDP-hez az egy főre eső értéket jelentősen megemeli. Ugyanakkor a magas termelékenység miatt relatíve kevés embert foglalkoztatnak. Ezért az általuk fizetett, a gazdaság magyar tulajdonú szektorában szokásosnál nagyobb bérek átlagot növelő hatása alig érezhető.

A multinacionális cégek által előállított bruttó hazai termékben ráadásul nem csupán a bérek, hanem az adók aránya is igen alacsony a kkv-szektoréhoz képest. Ezzel szemben általában tetemes profitot könyvelnek el. Ezt kiviszik az országból. Mivel társasági adóból kedvezményben részesülnek, az osztalékadót és a hozzáadott értékük adóját, az áfát a kizárólagos export következtében nem a magyar költségvetésbe fizetik be. Az általuk előállított hazai össztermék nem csupán az egy főre jutó érték, hanem a költségvetési hiány kapcsán is érzéki csalódást okoz.

A multinacionális cégek által megtermelt GDP adótartalma alacsony, ezért a magyar költségvetés bevételeinek döntő részét a hazai tulajdonú cégektől kell megszerezni. Ez a szektor azonban korántsem egységes. Zömét a kérlelhetetlen versenyre kényszerülő kkv-szektor teszi ki, amelynek GDP-jében az összes adó aránya meghaladja az 50 százalékot. Ez önmagában magyarázza a szektor fejlődésképtelenségét és alacsony termelékenységét. Árnyalja a képet, hogy a túladóztatás miatt a szektor vállalatainak igen nagy hányada eltitkolja jövedelmét, a bérek egy részét zsebbe fizeti. Ez részben megmagyarázza, hogy miért is olyan alacsony a regisztrált bérek átlaga az unióshoz képest. Ugyanakkor, mivel az egy főre vetített GDP is magasabb a hivatalosnál, az eltérésnek a multinacionális cégek által megtermelt bruttó hazai termék sajátos természetével indokolt hányadán felül maradó részének okaira mégsem ad választ.

ÁLLAMI EMLŐK
Ezek az okok a hazai tulajdonú gazdaság másik részének, a politikai osztállyal szimbiózisban élő „nemzeti burzsoáziának” a felhizlalását és terjeszkedését szolgáló redisztribúció sajátos természetében és megdöbbentően nagy terjedelmében keresendők. Ez a magyar polip világa, amelyben pártközeli oligarchák és más csókosok, állami és önkormányzati vállalatok, sokszor még multinacionális cégek is a politikával és az államapparátussal együttműködve, a verseny kiiktatásával, állami emlőkre tapadva, rájuk szabott törvényekkel elszívják a növekedés forrásait.

Az utóbbi tíz év történései egyértelműen bizonyítják, hogy már a hatalom megszerzése is csak a választópolgárok költséges korrumpálásával és nem a közjót szolgáló programok vitáján keresztül lehetséges. Mindenki tudja, hogy a nyugdíjrendszer fenntarthatatlan. Mégis a nyugdíjasok kegyeiért folytatott verseny dönti el rendre a választásokat. A helyzet abszurditását mi sem bizonyítja jobban, mint az, ami tavasszal elhangzott a negyvenéves érettségi találkozómon. Az 58. évüket betöltő volt osztálytársnőim sorra arról számoltak be, hogy már nyugdíjasok vagy hamarosan azok lesznek. Az utolsóként szót kapó, Kelet-Németországban férjhez ment egykori osztálytárs csak annyit mondott, csodálkozik, mert ő csak kilenc év múlva mehet nyugdíjba. Az unió leggazdagabb országában ugyanis 67 év a nyugdíjkorhatár. A gazdaság teljesítőképességéhez képest nagy arányú s folyamatosan a választók korrumpálására is használt szociális újraelosztás az egyik oka annak, hogy a fajlagos GDP-hez képest alacsony az átlagos nettó bérjövedelem.

A polip táplálására fordított források biztosítása és az ezeket kezelő államapparátus fenntartása igen sokba kerül az adófizetőknek. Eleve luxus közpénzen olyan politikus- és hivatalnokréteget fenntartani, amelynek tevékenysége nem a közjót szolgálja, hanem magánérdekeket. Az állami földek bérbeadása kapcsán kirobbant botrány nem csak az allokáció módja miatt veti fel a kérdést, hogy vajon milyen közjót is szolgál a kedvezményes bérbeadás. Felmerül az is, hogy milyen közcél érdekében mond le az állam a piaci bérleti díjról, amely évente legalább százmilliárd forintos többletbevételhez juttathatná az állandóan bevételhiányos büdzsét. Vagy milyen közérdek diktálja azt, hogy öt éven túl bérbe adott föld után a bérleti díj adómentes, s ennek következtében újabb százmilliárd forintos bevételtől esik el az állam. És akkor még nem beszéltünk a területalapú és egyéb, földdel kapcsolatos támogatásokról, amelyeknek forrása jórészt ugyan az unió, de a közjóhoz vajmi kevés köze van.

Ezek az összegek közelítenek az 1000 milliárd forinthoz, kezelésükhöz komoly apparátus szükséges. És vajon még hány olyan területe lehet a büdzsének, ahol hasonló módon, nem a közjó érdekében hasznosulva hatalmas összegeket pazarolnak el? A politikusok és kapcsolt részeik, valamint az államapparátus magas fizetésének terheit természetesen az adófizetők állják akkor is, ha magánérdekek kielégítését szolgálják. Ugyanakkor a bérek adóinak egy részét a kkv-szektor elcsalni kényszerül, mivel alacsony termelékenysége folytán nem tud olyan árakat elérni a piaci versenyben, amely tartalmazni tudná ezeket a tételeket.

CSÁPOK
Az állam nem csupán feleslegesen nagy azáltal, hogy nem a közérdeket, hanem a polipot szolgáló redisztribúciót működtet, de az állami alkalmazottak magasabb bére és a rárakodó terhek miatt is az indokolhatónál jóval többe kerül. Ha ezt a polipcsápokkal vezérelt redisztribúciót ki lehetne iktatni, pozitív spirál indulhatna be a magyar gazdaságban. Kevesebb adót kellene beszedni, és kevesebb közpénzt kellene szétosztani. Nem lenne szükség ennyi állami alkalmazottra. Ennek következtében le lehetne csökkenteni az adókat arra a szintre, amely már nem kényszeríti a kkv-szektor vállalkozásait a csalásra.

Az alacsony adók az állam fenntartásának költségeit is leszorítanák, így még kevesebb adóra lenne szükség. A megtermelt jövedelem egyre nagyobb része maradhatna a vállalkozásoknál, illetve az általuk foglalkoztatottaknál. Ezzel gyorsan csökkenne a bérek és az egy főre eső GDP közti különbség.

A polipstruktúra azonban tovább burjánzik, ahelyett, hogy visszafejlődne. Ez ugyancsak súlyos következményekkel jár: az ilyen államokat és gazdaságokat csak magas kockázati kamatfelárral lehet finanszírozni. Így még tágabbra nyílik a bérek és a fajlagos GDP közötti olló. A lehetségesnél jóval magasabb kamatfizetési kötelezettség és a nem a közjót szolgáló célokra beszedett adók, valamint a multinacionális vállalatok által megtermelt GDP-vel kapcsolatos „érzéki csalódás” együttesen magyarázzák meg a cikk elején felvetett jelenséget: miért is olyan megdöbbentően alacsonyak a magyar bérek az uniós átlaggal összehasonlítva az egy főre vetített GDP-hez képest. Egyúttal választ adnak arra is, vajon miért is növekedésképtelen a magyar gazdaság.

A szerző cikke hozzászólás a korrupcióról indított vitasorozatunkhoz. Eddigi hozzászólók: Alexa Noémi (30. szám); Christopher Laska (31. szám); Fejéregyházi Attila (32. szám); Bánfi Tamás és Barabás Tünde (33. szám); Riedl Zsuzsa (34. szám); Tátrai Tünde (35. szám); Víg Dávid (36. szám). Lapunk várja a reagálásokat, hozzászólásokat a szerkesztoseg@figyelo.hu e-mail címre.