Két évtizede az európai politikai elit a piaci mechanizmusok kérdései és a szociális problémák között bolyongva egy harmadikutas szemlélet felé fordult, mely szerint a piacot irányítani kell. Jól példázza ezt, hogy miközben a Delors Bizottság 1988-1989-ben a monetáris unió létrehozásának feltételeit vizsgálta, számos szakértő úgy vélekedett, hogy az unió nem lesz képes a leendő tagállamok pénzügyi fegyelmezésére, mivel azok kezdetben jóval olcsóbban vehetnek majd föl hitelt, mint tehetnék azt rendes piaci körülmények között.

Valóban ez a jelenség érvényesült 2008 első feléig. A befektetők eleinte nem tettek különbséget az egyes tagállamok államkötvényei között. Valójában ennek alapja az a bizalom volt, amit a piaci szereplők az unió vezető országainak kormányai iránt tanúsítottak. Úgy vélték, hogy a tehetősebb államok bármikor képesek adóemelést végrehajtani az adósságkezelés érdekében. Azonban 2008 óta a húzó országok is adósságválsággal küzdenek, és ma már úgy tekinthetünk rájuk, mint korábban a szegényebbekre, véli a szerző.

Vajon az egyes államok felelőtlen monetáris politikája az eurózóna sajátossága? Akik ennek az intézménynek az egyediségét hangsúlyozzák, azok ezzel implicite azt állítják, hogy a többi ország nem kerülhet ilyen kínos helyzetbe. Így például az Egyesült Államok, vagy az Egyesült Királyság sem, mivel központi bankjaik a politikai eszközök kellő arzenáljával rendelkeznek, hogy az államadósságot kordában tartsák.

Ez az idea azonban szembemegy az eddig tapasztaltakkal. A befektetők az infláció elleni biztosítékként kérnek nagyobb kamatot, ezért a nemzeti bankok számára a lehető legnagyobb függetlenséget kell biztosítani (ahogy az Európai Központi Banknál), és elsődleges feladatukként az árstabilitás védelmét kell meghatározni.

Mivel a kölcsönöket nyújtó országok, mint az USA, vagy az UK szintén külföldi tőkére építenek, ezért a tétel, hogy kormányaik mindig képesek fedezni adósságaikat, veszít meggyőzőerejéből. Bekövetkezhet a pillanat, amikor az inflációs kilátások miatt befektetőik kételkedni kezdenek valutájuk biztonságában, és nekik is magasabb kamatlábakat kell kínálniuk.
A '90-es évek monetáris politikai felfogása továbbra is érvényes, azonban megerősített intézményi hátteret igényel. Ezért kell véget vetni ennek az ide-oda ingázó gazdaságpolitikai gondolkodásnak, és a piac és az állam sikeres működéséhez szükséges adekvát szabályokkal biztosítani a kiegyensúlyozott környezetet.

Harold James (1956) a Princeton University történelem és nemzetközi kapcsolatok professzora, valamint a firenzei Európai Egyetemi Intézet tanára. Szakterülete a német gazdaság és a globalizáció.