A nem kezelt szívelégtelenségre jellemző a kamrafunkció progresszív romlása, a bal kamra tágulata, miközben a beteg kezdetben akár tünetmentes is lehet. Klinikailag ezek a változások felelősek a szimptómák kialakulásáért és súlyosbodásáért, az életminőség romlásáért, a funkcionális kapacitás csökkenéséért, a betegség kórházi kezelést igénylő akut rosszabbodásáért (amely gyakran ismétlődő, és súlyos terheket ró az egészségügyi ellátásra), valamint a betegek korai haláláért (rendszerint balkamra-elégtelenség vagy kamrai ritmuszavar következtében).
 |
A modern kezelési stratégia kialakulása előtt – ez az 1990-es évekre tehető – a betegek 60-70 százaléka a diagnózistól számított öt éven belül meghalt, s a páciensek kórházi kezelése a tünetek rosszabbodása miatt gyakori és visszatérő volt. A hatékony terápiák bevezetése jelentősen javította a betegség kimenetelét: a szívelégtelenség miatti kórházi kezelések száma az utóbbi években 30-50 százalékkal, a mortalitás kisebb mértékben, de szintén szignifikánsan csökkent. A rendelkezésre álló korszerű terápiák ellenére a betegség prognózisa továbbra is rossz, a szívelégtelenség miatt kórházban kezeltek négyéves túlélése napjainkban is csupán 50 százalék; ez rosszabb, mint ami egyes malignus megbetegedések esetén tapasztalható. Emellett ez a betegség az életminőséget is nagymértékben rontja, ráadásul az egészségügyi költségvetésre rótt teher szintén jelentős. Ezért új terápiás lehetőségek, stratégiák megalkotása a mai medicina egyik fő feladatává vált, és az utóbbi években már a nemzetközi irányelvek is kiemelkedő fontossággal kezelik a szívelégtelenség témakörét.
A terápia célja igazolt szívelégtelenség esetén a tünetek megszüntetése, a kórházi kezelés megelőzése és a túlélés javítása. Habár a korábbi klinikai vizsgálatok a mortalitás csökkentésére koncentráltak, ma már elfogadott tény, hogy a hospitalizáció elkerülése egyaránt fontos a beteg és az egészségügyi ellátórendszer számára. Ezért a mortalitás és a kórházi kezelések számának a csökkentése egyaránt tükrözi egy terápia hatékonyságát a szívelégtelenség progressziójának a megállításában vagy lassításában. A tünetek megszüntetése, az életminőség és a fizikai teljesítőképesség javítása szintén rendkívül fontos a betegek számára, bár ezeket a paramétereket nem követték a legtöbb klinikai vizsgálatban. Ez egyrészt annak tulajdonítható, hogy nehezen mérhetők objektív módon, másrészt pedig annak, hogy a múltban egyes kezelések bár javították a túlélést, negatívan befolyásolták a betegek életminőségét. Mindamellett a hatékony modern gyógyszeres és eszközös kezelések a mortalitás és a hospitalizáció csökkentése mellett ezeket a paramétereket is javítják.
A szívelégtelenség kezelésében az utóbbi években egyre nagyobb jelentőséget kap a nyugalmi szívfrekvencia témaköre. A szívfrekvencia a szívizom oxigénellátásának és -felhasználásának fő meghatározója. A magas nyugalmi szívfrekvenciának az érelmeszesedés, a magas vérnyomás és a szívelégtelenség kialakulásában s progressziójában egyaránt fontos a szerepe. Ezek alapján az emelkedett nyugalmi szívfrekvencia ma már elismerten önálló kardiovaszkuláris rizikófaktor. Fontos kiemelni, hogy nemcsak a kardiovaszkuláris, hanem az egyéb mortalitást is növeli mind az általános, mind a szívbetegségben szenvedő populációban. Ismert, hogy 60 ütés/perc nyugalmi szívfrekvencia fölött a rizikó folyamatosan emelkedik. Ismert továbbá a Beautiful-vizsgálat eredményeiből, hogy csökkent balkamra-funkciójú koszorúérbetegekben a 70/perc feletti nyugalmi szívfrekvencia a kardiovaszkuláris halálozást 34, a szívelégtelenség miatti kórházi felvételek számát pedig 53 százalékkal emeli.
A szerző az MTA doktora, a Pécsi Tudományegyetem I. Sz. Belgyógyászati Klinika intézetvezető professzora
Hazai tükörkép
A betegség hazai előfordulásáról és kezelési gyakorlatáról ez ideig kevés adat állt rendelkezésünkre. Egy a kö-zelmúltban végzett kutatás ezt a hiányosságot igyekezett bepótolni. A felmérés az Országos Egészségbiztosítási Pénztár adatbázisából kigyűjtött, a szívelégtelenség epidemiológiájára és kezelésére vonatkozó adatokat a teljes hazai populáció tekintetében vizsgálta. Az adatok azt mutatják, hogy a szívelégtelenség előfordulása a magyar lakosság körében 1,6 százalék. Ez 160 000 beteget jelent Magyarországon, ami igen magas szám, figyelembe véve a betegség súlyosságát, ugyanis a hazai adatok megegyeznek a nemzetköziekkel, melyek szerint a szívelégtelenség mortalitása magasabb, mint a legtöbb malignus betegségé. Ezért nagyon fontos lenne a teljes gyógyszeres és eszközös terápiás eszköztár maximális kihasználása a betegség megelőzésének és előrehaladásának a megállításában.
Ezzel szemben a hazai adatok azt mutatják, hogy a betegek jelentős része lemorzsolódik, még csak nem is jelenik meg legalább évente szakorvosi vizsgálaton, és a szívelégtelenség kezelésének alapvető gyógyszereit a páciensek alig fele szedi. Így az sem meglepő, hogy igen magas, közel 30 százalékos a betegek halálozása a diagnózist követő első évben, és ugyancsak magas a kórházi újrafelvételek aránya is. Az elégtelen gyógyszeres kezelés felveti annak a valószínűségét, hogy a betegek jelentős részének a nyugalmi szívfrekvenciája 70 ütés/perc felett van, ennek a további mérséklése jelentősen csökkenthetné a kórházi kezelések számát és a páciensek mortalitását.
A hazai adatok tehát arra utalnak, hogy szükség van a szívelégtelenség kezelésének további optimalizálására. Azt is ki kell hangsúlyozni, hogy a szívelégtelenség kezelése és gondozása csapatmunka, amelyben egyaránt fontos szerepe van szakápolónak, családorvosnak és a szívelégtelenségben jártas kardiológusnak. Ugyanakkor szükség lenne egy hazai szívelégtelenség-ambulanciai hálózat, valamint egy szívelégtelenségi regiszter kialakítására és finanszírozására. Országos szinten csak ezek megléte és megfelelő együttműködése esetén lehet komoly előrelépésben bízni a szívelégtelenség kezelésében