Burkina Faso, Luxemburg, Madagaszkár, Magyarország, Mozambik és Zambia – az IMF két holland szakértője, Stijn Claessens és Neeltje van Horen idén publikált műhelytanulmányában mindössze ennek a hat országnak a bankrendszerében talált 90 százalék feletti külföldi tulajdonosi arányt. A 137 ország vizsgálata után közölt becslés biztosan nem rossz, hiszen a kelet-közép-európai bankrendszerekről írt idei elemzésében az UniCredit 89, míg a Raiffeisen tavaly októberi szektorelemzésében 90 százalékos külföldi arányt számolt Magyarországra. Ijesztően kitett és függő helyzetnek tűnik, akár azonnal megérthetjük, hogy Orbán Viktor miniszterelnök a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara július 17-i rendezvényén miért sürgetett változást, miért szeretne 50 százalékban magyar hátterű bankrendszert. Ha azonban a számok mélyére nézünk, kiderül, hogy egyáltalán nem vagyunk kivételesen gyarmatosított helyzetben. Ezek az összesítések a bankokat egyértelműen besorolják magyar, illetve külföldi hitelintézetnek, és például a nagyobbrészt külföldi kézben levő, piacvezető OTP így külföldinek minősül, pedig itt magyar a végső irányítás. De még az is lehet, hogy valójában több a magyar tulajdonos, csak esetleg külföldi entitáson, vagyonkezelőkön, privát bankokon keresztül birtokolnak részvényeket a magyar végső haszonhúzók.



A számítási metódusok amúgy súlyoznak is, az összesített mérlegfőösszeg arányában kalkulálnak a külföldi tulajdonhányaddal. Az OTP ezért, bár nem egyértelműen, külföldinek minősül, így a magyar hányadot az FHB, a TakarékBank, a Széchenyi Bank, a Gránit Bank, a MagNet Bank és sok, takarékszövetkezetből kinőtt kisbank, illetve maga a takarékszövetkezeti szektor adhatja. A kereskedelmi bankok elemzéseiből egyébként az is kiderül, hogy egyáltalán nem egyedülálló a magyar helyzet, hiszen a szlovák adat is hasonló mértékű, a 90 százalék környékén mozognak. Korántsem mindegy az sem, hogy a miniszterelnök egyáltalán miben is szeretne felerészt magyar bankrendszert. Ha a fiókhálózatban, akkor ezt már ma is hozza a szektor. Ha a hitelintézetek nominális számát tekintve, akkor sem vagyunk messze, csak engedélyezni kell, hogy még néhány hazai hátterű takarékszövetkezet kereskedelmi bankká alakulhasson.

A legegyszerűbb irány
Bár a miniszterelnök természetesen nem bonyolódott számszaki fejtegetésekbe, vélhetően súlyra, vagyis mérlegfőösszegre, betétgyűjtési, hitelezési aktivitásra gondolt. Fontosabb tehát ennek a célnak a realitását és lehetséges eszközeit vizsgálni.

Minden fontos, súlyozható mutatószám vizsgálatából az derül ki, hogy 10 százalék a tisztán magyar arány. Egyedül a betéteknél szignifikánsan magasabb, ennek közel a duplája. Aki ismeri a magyar bankrendszert, azt állítja, olyan számtan egész egyszerűen nem jöhet ki, hogy igazán nem változik semmilyen tulajdonos, csak néhány külföldi hitelintézet csökkenti az aktivitását, aztán jönnek a magyarok, a TakarékBank, a Széchenyi vagy a többiek. Nem, érdemi eltolódást a képletben egyes külföldi bankok magyar megvásárlása jelenthet, de mindenekelőtt az OTP magyarítása. Ez utóbbi a legkönnyebben kivitelezhető elem matematikailag, hiszen az OTP-csoport 30 százaléka a magyar bankrendszernek, és jelenleg ennek a hitelintézetnek a kétharmada külföldi, egyharmada magyar. Vagyis 17 százaléknyi részvény állami vagy más magyar szereplő általi megvásárlása szinte már el is vezetne a célhoz.



A másik matematikai lehetőség a nevező csökkentése, vagyis külföldi bankok megvásárlása, kizavarása, elküldése. Felvásárlási célpont biztosan akad, mindig vannak erős mondások, hogy éppen ki eladó. A Raiffeisen elemzése például az MKB-t és a Budapest Bankot nevesíti, de időről időre másokról is hallani. Felturbózható továbbá a sok kisbank vagy a takarékszövetkezetek ernyőbankja is a kívánt cél reményében. Ilyen törekvésekről mindig vannak hírek, de még a legkézzelfoghatóbb, a TakarékBank-részvények MFB-s vásárlása is nehezen zárul. Azt hallani, hogy az állam oldaláról nem nagyon mer aláírni senki egy hatalmas elköteleződést, nehogy egy turnusváltásnál aztán jöjjenek megint az elszámoltatások, a hűtlen kezelési ügyek.Vagyis megy a kötélhúzás, mindenki igyekszik minél jobban levédeni magát. Ami pedig a többi potenciális tranzakciót illeti, egyelőre a külföldiek nem menekülnek. Sőt, az Erste, a Raiffeisen, az MKB esetében az történt, hogy tulajdonosaik hatalmas pénzeket toltak be tőkeemelés formájában. Ez pedig nem arra utal, hogy gyorsan és olcsón kivonulnának, aligha keletkezik könnyen betölthető űr a helyükön. Gondolatkísérletként esetleg elmerenghetünk azon, hogy ha egy összetett tranzakció keretében az OTP állami segítséggel venné meg az MKB jó bank részeit, akkor hamar teljesülne a cél. Az OTP és az MKB közeledéséről persze nincsenek hírek, még akkor sem, ha utóbbi emblematikus vezetői, így Erdei Tamás, illetve Patyi Sándor ma már az OTP-t segítik.

A mögöttes szándék
A találgatásoknál talán izgalmasabb kérdés, hogy pontosan mit is szeretne a miniszterelnök, és milyen állami lépések sorozatába illeszkedik bele a nyilatkozat. A külföldi tulajdonú magyar hitelintézetek munkatársai, vezetői arról szívesen találgatnak, hogy a magyar bankrendszer felépítését vajon tudatos rombolás előzte-e meg, vagyis a végtörlesztéssel, szektoradóval, tranzakciós illetékkel terhelt szektort tudatosan gyengítette az elmúlt két évben a magyar kormány. Mindez ugyanis kemény játék volt, olyan, amelynek politikai következményeit alaposan elmérte a miniszterelnök. Hiszen az uniós tagállamok politikai vezetői bankjaik segítségére siettek. Úgy érezték, hogy van egy olyan uniós tagállam (ez volnánk mi), amelyik indokolatlan méretű adót szed a nyugat-európai bankoktól, márpedig ezeknek a gazdái végső soron uniós állampolgárok, vagy akár uniós államok. Vagyis, ha Magyarország túladóztatja őket, akkor voltaképpen németeket, osztrákokat, belgákat, olaszokat, franciákat sarcol. Ezt a folyamatot olykor áttételesen kezelte az európai politika, vagyis médiatörvénnyel, alkotmányozással, bírákkal, jegybankkal kapcsolatos kritikákban jött felszínre az ellenszenv, de a magyar politikusok magánbeszámolói szerint a külföldiek olykor teljes nyíltsággal hozták elő különböző megbeszéléseken a francia, az osztrák vagy éppen a belga bankok sérelmeit.



Miért akar az állam magyar, magyarabb bankrendszert? Pozitív megközelítéssel azért, hogy a bankok elkötelezettsége erősebb legyen a hazai vállalatok hitelezése, illetve általánosabban is Magyarország mellett. Egy másik megközelítés szerint a kétharmad logikájába nem fért bele a külföldi hátterű bankrendszer. Hiszen az ország minden hatalmi ágában vagy annak nevezhető szektoraiban, legyen az a törvényhozás mellett akár a média, az ügyészség, a bírák, a kormány kontrollra, komoly részesedésre tört. A pénzügyi szektor maga is nagyhatalom, a kormány érezheti úgy, hogy ennek az idegen tulajdonú erőcentrumnak a markában vannak a magyar cégek, a lakosság, az önkormányzatok, és ezt a hatalmat eddig nem kontrollálta a kétharmad. Ezen kellett változtatni, ebbe az irányba kell immár deklaráltan is lépéseket tenni. Az elemzők persze arra is figyelmeztetnek, mindez nem is olyan egyszerű: egy bank attól még nem működik, hogy magyar a tulajdonosa. Megbízhatónak is kell lennie, finanszírozást kell találnia. Bármennyit is veszített nimbuszából az európai banki mezőny, a régiek tudnak finanszírozást találni. Az új 50 százaléknak nem lesz könnyű, és ez még akkor is igaz, ha a bankrendszer függőségét a külföldtől valóban érdemes lenne csökkenteni.



Nullás mezőny
A világban olyan országok is vannak, az IMF számítása szerint éppen tizenegyen, ahol nincs külföldi banki tulajdonos, például Szaúd-Arábia és más arab országok, vagy Etiópia, Irán, Haiti, illetve Kuba, de még egy európai állam is akad, Izland. Egy-egy ország politikai elszigeteltsége, bezártsága vagy az arab világ speciális viszonya a kamatfizetéshez, végül a túlnőtt méretű, majd országos tragédiát okozó izlandi bankrendszer persze aligha követendő példa. Az IMF azt is kimutatta, hogy azokban az országokban, ahol döntően külföldi a bankrendszer, szignifikánsan gyorsabban bővült az elmúlt két évtizedben a hitelezés, mint azokban, ahol döntően belföldi. Ez tény, ugyanakkor azon el lehet gondolkodni, hogy ez összességében pozitívan vagy a deleveraging világában ma már inkább negatívan értékelendő hatás.