Mario Draghi a Wall Street Journalnak adott interjújában kifejtette, hogy szerinte már nem létezik az európai szociális modell. Európa már nem annyira gazdag, hogy olyanokat is eltartson, akik nem dolgoznak. Az elkerülhetetlen konszolidáció során csökkenteni kell majd az adókulcsokat és szűkíteni a kormányzati kiadások mértékét, hogy megfelelő ösztönzőkkel és termelékenységgel megalapozzák a jövőbeli növekedést.

Iain Begg professzor szerint Draghi eltúlozza a helyzetet: a helyes válasz a válságra nem az európai jóléti rendszer lebontása, hanem annak átdolgozása, hatékonyabbá tétele. Ennek az átalakításnak az egyik része a munkaerőpiac liberalizálása és a jóléti állam inaktivitásra ösztönző elemeinek visszaszorítása. Második elemként pedig kifejti, hogy szerinte a szociális politika fejlesztése (gyermekvédelem, képzési programok és hatékony egészségügy) hozzájárulhat az európai gazdaságok versenyképességéhez. A rugalmas, de biztonságos munkaerőpiacon alapuló gazdaságpolitika jól teljesített a válság alatt, így akár az európai szociális modell jövőbeli alternatívájaként is elképzelhető. Ehhez hasonló álláspontot képviselnek Anton Hemerijck és szerzőtársai is.

Kevin Farnsworth és Zoë Irving úgy tartják, hogy a gazdasági krízis szélesíti a szakadékot a jólét központú és a jólét iránt kevésbé elkötelezett országok között. A válság által erősebben érintett dél-európai és a szabadpiaci gazdaságokban, ahol a jóléti rendszerek nem annyira kiterjedtek, nagyobb szükség volt a fiskális konszolidációra és az elemzők további kiadáscsökkentést várnak.

Daniel Mertens és Wolfgang Streeck attól félnek, hogy a megszorítások hatására hasznos „szociális beruházások" maradhatnak el. Németország, Svédország és az USA példája is azt mutatja, hogy a költségvetés konszolidációja a válság idején a szociális kiadások csökkentését jelenti, aminek összege így a kívánatosnál alacsonyabb szintre csökkenhet.

Rob Samuelson amellett érvel, hogy jelenleg az európai jóléti államok válságának lehetünk szemtanúi. Az európai zűrzavar elkerülhetetlennek látszott már az euró létezése előtt is. A jóléti állam túl nagyra nőt ahhoz, hogy gazdaságilag fenntartható maradjon, mivel arra lett tervezve, hogy növelje a biztonságot és tompítsa a szociális konfliktusokat. Most viszont a bizonytalanság és a kiábrándultság motorjának tűnik.
Szintén a Washington Post hasábjain hívta fel a figyelmet Ezra Klein arra, hogy a jóléti állam költsége nem jó mérce annak kiterjedtségének vizsgálatára.

Az egészségügyi ellátás például alacsonyabb szintű az USA-ban, mint Kanadában, mégis jóval drágább. Németországban magasabbak a szociális kiadások, mint Görögországban, mégis a görögök vannak bajban. Sokat idézett bejegyzésében Klein így összegez: a jelenlegi „válság tehát a növekedés és az intézményrendszer válsága, nem pedig a jóléti államé".