Lasetzky Frigyes, a Budapest Bank operációs és minőség vezetője már jó két éve ingázott Békéscsaba és Budapest között, amikor 2009 elején felkérték a pénzintézet békéscsabai Bankműveleti Központjának irányítására. „A leköltözés feltételével vállaltam el a feladatot. Kollégáim körében azt tapasztaltam, hogy fizikailag és pszichikailag egyaránt megterhelő a napi többórás utazás” – mondja a 37 éves szakember. A vidékre költözés nem jelentett különösebb áldozatot a kisgyermekes családnak: a pesti belvárosi lakás békéscsabai kertes házra váltását az életkörülmények szempontjából kimondottan előrelépésként értékelték. A döntés óta három év telt el. Azóta a két nagyobb gyermek már általános iskolába jár, s a család változatlanul jól érzi magát a Dél-Alföldön. A fővárosban napi egy-másfél óra időveszteséget jelentő közlekedés Békéscsabán napi negyedórát vesz el, a kertvárosi ház öt perc gyalogsétára van a belvárostól.

Lasetzky Frigyes mindemellett úgy látja, nemcsak a budapestiek mozdulnak nehezen vidékre, de Békéscsabáról sem sokan jönnének szívesen a fővárosba – elviselhetetlennek tartják a dugókat, a zajt, és a miliőt úgy általában. 

RÖGHÖZ KÖTVE
Mi, magyarok legendásan rugalmatlanok vagyunk. A szlovákok például napi 100-150 kilométernyi utazást is bevállalnak. Ukrajnában a hivatalosan 3 millió lakosú Kijevbe ingázók száma 200 és 500 ezer között mozog, a vidékieknek pedig csaknem háromnegyede lakóhelyén kívülre, általában a legközelebbi nagyvárosba jár be dolgozni. A munkaügyi központok tapasztalatai szerint honfitársaink zöme ezzel szemben már húsz kilométeres távolságtól is megriad. Ennek több oka is van. Mindenekelőtt az infrastruktúra: az ország kis mérete ellenére az út- és vasúthálózat sugaras, ez megnehezíti az ipari vonzáskörzetek megközelítését. Az elmúlt évtizedben a közösségi közlekedés feltételei érdemben nem javultak, a szolgáltatások ellenben drágultak. A helyi önkormányzatok együttműködése segíthetne a helyzeten, például közös járatok indításával. Ám amíg ezt nem ismerik fel, addig mondjuk a zsámbékiaknak tömegközlekedéssel továbbra is csak budapesti kerülővel érhető el egy az amúgy csupán 25 kilométerre fekvő budaörsi munkahely.  

A határon belüli mobilitás alacsony szintjének másik oka a lakásszerkezet: a lakásállomány jelentős része magántulajdonban van. A Habitat for Humanity civilszervezet adatai szerint az önkormányzati bérlakások száma az elmúlt tíz évben negyedével csökkent, 2010-ről 2011-re például 2500-zal apadt. Számuk jelenleg 133 ezerre tehető, ez a teljes lakásállomány mindössze 3 százaléka. A lakások több mint harmada Budapesten koncentrálódik, ezenkívül csupán néhány vidéki nagyvárosban lehet még önkormányzati lakást bérelni, kistelepülésen ez gyakorlatilag lehetetlen.

Tudati okok is késleltetik a paradigmaváltást. A társadalomban a válság és a multinacionális vállalatok utazós-cégautós kultúrája ellenére nem rögzült az, hogy a rendszeres munkavállalás érdekében a – legalább – napi szintű ingázásnak természetesnek kellene lennie (néhány ország gyakorlatát lásd külön). A közvélekedés szerint a munkába járás magas időigénye ma egyértelműen negatívum. „Munkatársaim hatvan százaléka 30-40 kilométerről jár be. A banknál azt tapasztaljuk, hogy a váltás gyakori oka egy a lakhelyhez közelebb eső álláslehetőség” – erősíti meg Lasetzky Frigyes.

A kutatások szerint naponta egymillióan, heti vagy havi szinten mintegy 200 ezren ingáznak, azaz csaknem minden harmadik munkavállaló. Ez a fejlett országok gyakorlatához képest meglehetősen kevés. Jellemzően a helyi munkalehetőség hiánya miatt indulnak útnak, és csak arányaiban kevesebbek számára jelentenek motivációt a képzettségnek megfelelő munka iránti vagy anyagi elvárások.

Az eredmények egybecsengenek a személyzeti tanácsadók és a munkaerő-kölcsönzők tapasztalatával is. „A munkát keresők kikötik, hogy maximum egy-egy órát szánnak utazásra, illetve legfeljebb kétszeri átszállást vállalnak” – tapasztalja Greguss Csaba, a munkaerő-közvetítéssel foglalkozó Grafton Kft. ügyfélkapcsolati vezetője. A költözési hajlandóság persze nagyban függ az álláskereső alkupozíciójától is. Egy nyelveket beszélő zuglói mérnök például nem egykönnyen vehető rá arra, hogy elköltözzön, hiszen a műszaki területek egyébként is a legkeresettebbnek számítanak – erősíti meg Zsédely Krisztián, a Profession.hu kereskedelmi vezetője is.

A FŐVÁROSBA JÖNNÉNEK
Mindemellett van néhány olyan hazai regionális központ, amely sikerrel szívja el a képzett munkaerőt az ország keleti, déli térségéből. Győrben az Audi jóvoltából gyakorlatilag nem lehet albérletet találni – ide akár 200 kilométeres távolságból is érkeznek mérnökök. Zalában a szentgotthárdi Opel-gyár, Jászberényben az Electrolux, Kecskeméten a Mercedes jelent szívóerőt. A műszaki értelmiségiek mellett területi képviselőket, bolti eladókat keresnek még nagyobb számban – elsősorban Fejér, Bács-Kiskun, Baranya és Veszprém megyében.

A Workania.hu több tízezres, álláshirdetésen és önéletrajzon alapuló online adatgyűjtése alapján az látszik, hogy az üres állások (ezek zöme programozói, mérnöki, értékesítői) 35 százaléka a fővárosban kínálkozik, ezt követi Győr-Moson-Sopron megye 15, majd Pest megye 7 százalékkal. Legritkábban Békés, Szabolcs-Szatmár-Bereg, valamint Tolna megyében keresnek munkaerőt. A kínálati oldalon ellenben az adminisztratív, az eladói és asszisztensi munkakörök a legkedveltebbek. Az álláskeresők több mint negyede Budapesten szeretne elhelyezkedni, Pest megyében 10, Győr-Moson-Sopronban és Fejér megyében 5-5 százalékuk.

VÁLLALATI CSALOGATÓK
A nagyvállalatok általában ösztönzőkkel csalogatják a távoli régiókból érkezőket. Gyakori, hogy a telephely 30-50 km-es vonzáskörzetében vállalati buszokat üzemeltetnek. Bizonyos cégeknél az autóval történő munkába járás költségeihez is hozzájárulnak.

A Mercedes-Benz kecskeméti egységében dolgozók nagyjából fele ingázik: többségük 25–35 év közötti férfi, jellemzőbb a napi, mint a heti ingázás. A Kecskemét 20 kilométeres vonzáskörzetébe költözők ugyanakkor letelepedési bónuszt kapnak.

Szakmáry Ádám, a Job Személyzeti Tanácsadó Kft. toborzási üzletágvezetője is úgy látja, hogy a költözés akkor jöhet szóba, ha a cég támogatja a letelepedést, vagy a munkavállalót nem köti saját tulajdonú ház, illetve lakás egy másik régióhoz. Hiszen jelenleg a vidéki ingatlanoktól általában csak jelentős veszteséggel lehetne megszabadulni, s az így rendelkezésre álló összegből egy munkahellyel jobban ellátott régióban már nehezen lehet megfelelő saját tulajdonú lakhatási lehetőséghez jutni. Heti/havi ingázásra pedig akkor hajlandók a munkakeresők, ha a lakhatás a munkáltató által biztosított, vagy a fizetés lehetővé teszi két lakóhely párhuzamos fenntartását. Számos vállalat a távolabbról érkező leendő munkatársaknak albérleti vagy letelepedési támogatást nyújt, elsősorban vezetői munkakörök esetében. Így azonban éppen azt a kört ösztönzik, amely anyagi körülményei miatt amúgy is könnyebben meg tudja oldani a lakhatását, illetve mobilisabb tud lenni.

Vannak aztán egészen ritka megoldások is a messziről érkezők becserkészésére. Kétmilliárdos beruházással építette meg a Hankook Dunaújvárosban apartmanszállóját, amely 500 dolgozó lakhatását tudja biztosítani. A gyártól 800 méterre álló épület 25 négyzetméteres, fürdőszobás-teakonyhás, LCD-tévés, internetkapcsolattal ellátott kétfős lakóegységei, konditerme, valamint sportpályái cseppet sem emlékeztetnek a szocialista éra narancssárga lambériás, műanyag abroszos, finomfőzelék-szagú munkásszállóira. A kellemes – és nem mellékesen ingyenesen biztosított – körülmények komoly vonzerőt jelentenek a munkatársak számára. A lakók átlagéletkora harminc alatti, legtöbben Békés, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Tolna, Baranya és Borsod megyéből érkeztek.

Egy-egy távolabbi régióból a hiányszakmák képviselőit elsősorban a tőkeerős nagyvállalatok vonzhatják márkanevükkel vagy gáláns juttatási csomagokkal. A közepes méretű vállalatok még csak-csak megtérítik dolgozóik számára a munkába járás költségeit, a kis cégeknek azonban már korlátozottabbak a lehetőségeik. Pedig sok esetben számukra is nehézséget jelent megfelelő munkaerőt találni. „Informatikusokat és mérnököket például rendszeresen keresnek, hiszen a nagyvállalatok a legjobbakat elszívják előlük. Pedig a kicsik előnye lehet az is, hogy adott esetben helyben vannak” – mutat rá Zsédely Krisztián.  A kisvállalkozásokat segítheti leginkább a kormány múlt héten elfogadott rendelete. Az október elsejétől hatályba lépő jogszabály szerint lakhatási támogatást kaphatnak azok, akiket a munkaügyi kirendeltségek legalább három hónapja álláskeresőként tartanak nyilván. Jogosultak lehetnek még a pályakezdők és a csoportos létszámleépítésben érintettek is abban az esetben, ha lakóhelyük és a munkavégzésük helye legalább 100 kilométerre van egymástól (illetve akkor is, ha a tömegközlekedéssel történő utazás ideje naponta a 6 órát meghaladja). A támogatás másfél évig adható: az első hat hónapra 100 ezer, a másodikra 60 ezer, a harmadikra 40 ezer forint jár, ebből a bérleti díj és a rezsiköltség finanszírozható.

A jogszabály fogadtatása eleddig vegyes. A lapunk által megkérdezett szociológusok szerint önmagában a költözések elősegítésével nehéz érdemi eredményt elérni. Ami biztosan segíthetne, az néhány ígéretes gazdasági régió támogatása. Ezek fejlődése magával hozná a képzett, más térségekből érkezőket is. A magasabb alapbér, a járulék- vagy adócsökkentés érdemben javíthat a helyzeten, ám bérfeszültségekhez is vezethet. A vállalati oldal általában bizakodóbb. A lehetőségei-
ket mérlegelő fiatalok döntését megkönnyítheti a lakhatási kedvezmény adása – vélik a piaci szereplők.



Annyi bizonyos, hogy a válság hatására érdemben nem nőtt az ingázók aránya, azaz a hazai munkavállalók gondolkodásmódja a munkahelyek elvesztése következtében sem változott jelentősen. Ezt mindenképpen módosíthatja az új szabályozás. A munkaügyi központokban mindenesetre úgy tartják, hogy az ingázás lehetősége önmagában nem növeli a foglalkoztatást. Éppen fordítva van: az álláshelyek számának bővülése növeli az ingázási kedvet. Azaz nincs mese, új munkahelyekre mindenképpen szükség lenne.  

Kitekintő

Franciaország: Családi kiruccanás
Már az egyetemisták is mobilisabbak, mint nálunk. Egy-egy elismert iskoláért több száz kilométerre is költöznek: Lille-be, Lyonba, Párizsba. A szülők jelentős része ilyenkor lakást bérel és kocsit vesz a nagykorú csemetének.
Hasonló a helyzet aztán a munkahelyválasztás kapcsán is. S minthogy a harmincévesek zöme házasságban él már, a szakmai kiruccanások apropóján az egész család költözik. Sokak életében a vidéki élet a karrierút fontos állomása: tapasztalatszerzésre, kapcsolatépítésre kiváló, állást találni könnyebb, mint Párizsban és környékén, így aztán kézenfekvő pár évet egy-egy regionális központban lehúzni, majd referenciákkal felvértezve a fővárosba érkezni.
Ha a delikvenst a vállalat küldi más régióba, annak költségeit köteles viselni, és bizonyos esetekben a munkanélküli-központ is adhat támogatást. Bérek tekintetében nincs számottevő különbség főváros és vidék között. A hozzávetőleg 10 százalékos fizetésbeli eltérés ellenben például lakbér esetén akár 50 százalékos differenciával párosul, azaz azonos munkát végezve vidéken nagyobb lábon lehet élni.
A filmekből ismert és karikírozott észak–dél ellentét valóban létezik, ám azért van átjárás a két világ között. Igaz, míg a Lille környékiek könnyebben mozdulnak, a déliek olyannyira imádják a napsütést és a tengert, hogy a paradicsomi helyszínnek csak végszükség esetén mondanak adieu-t.

Spanyolország: Mozdulni kell
A recesszió előtt gyakorlatilag mindenki ott dolgozott, ahol élt, a válság kirobbanása óta azonban mind többen költöznek. A munkanélküliség leginkább Andalúziát érinti, onnan tömegek vándorolnak Madridba, Barcelonába. Az is jellemző, hogy a nyári hónapokat a szigeteken – Mallorcán, Ibizán vagy a Kanári-szigeteken – töltik, persze nem nyaralás, hanem elsősorban a vendéglátásban kínálkozó alkalmi munkák megszerzése céljából.
Az állam a személyi jövedelemadóból csekély kedvezményt ad azoknak, akik nem saját városukban vállalnak munkát.
Elsősorban az egyetemet végzett fiatalok mozdulnak: orvosok, informatikusok, mérnökök. A családosok kevésbé rugalmasak; inkább kimerítik az összes létező segélyfajtát, mielőtt költözésre adnák a fejüket.
Az országot is sokan elhagyják, a madridi Goethe Intézetnél például jó ideje hatalmas sor áll, mindenki németül akar tanulni. Ám az elvándorlók zöme pár év múlva – amikorra a válság lecsengését remélik – mindenképpen vissza szeretne térni szülőföldjére.

Japán: A munka minden előtt
A munkaerő ingázása általános, az emberek 100-200, néha 300 kilométerről járnak be naponta dolgozni, átlagosan kettő, de akár négy órát is utazva. Tokióban a naponta ingázók száma közel kétmillió, de a többi nagyvárosba is hasonlóan számottevő munkavállaló utazik, ez a minimum kilencórás napi és a heti túlórák nélkül számolt 70 órás munkaidőt tekintve nem kis terhet ró rájuk. Egy japán a munkahelyét megbecsüli, így szívesen ingázik is, ha kell. Az óvodai és az iskolarendszer szintén a sokat utazó szülők igényeihez alkalmazkodik, az intézmények késő estig foglalják le a gyerekeket. Szinte kizárólag a tömegközlekedést veszik igénybe, autóval igen ritkán járnak. A horribilis utazási költségeket többnyire a cégek térítik alkalmazottaiknak, vagy legalábbis jelentős mértékben hozzájárulnak ahhoz.
Japánban minden adott ahhoz, hogy az ingázó emberek a lehető legtöbb időt a munkájukkal töltsék. A boltok késő estig nyitva vannak, a szupergyors, sokszor 300 kilométeres sebességgel száguldó vonatok pedig keresztül-kasul szelik át az országot. Tiszták, biztonságosak, tízpercenként közlekednek, a késés pedig elképzelhetetlen, hisz az több százezer munkába igyekvőt veszélyeztetne. A munkahelyről késni? Egy japán ember számára még ennek felvetése is értelmezhetetlen.

Arab Emírségek: röghöz kötve
Az emírségbeliek mind a mai napig törzsszerűen élnek, egy nagy család így egy környéken lakik, s napi szinten összejár. Ha el is költöznek, megtartják a házukat és kötelékeiket is.
Helyi sajátosság ugyanakkor a Dubaj és Abu-Dzabi között meglévő hatalmas lakásárkülönbség. Dubajban a széttagoltabb ingatlanpiac okán jobb minőségben és akár fél áron is kibérelhető ugyanaz a villa. Ennélfogva nagyon sokan laknak Dubajban és járnak dolgozni Abu-Dzabiba, vállalva a napi kétszer 1-1,5 órás utat. A hatóságok ezt olyannyira nem nézik jó szemmel, hogy emiatt nincs mind a mai napig vasúti összeköttetés a két város között. A 150 kilométeres szakaszra ugyan már régóta terveztek egy mágneses vonatot, amelynek mindössze 30-40 perc lenne a menetideje, ám ennek nyomán Abu-Dzabi nagy eséllyel kiürülne, hiszen amíg ki nem egyenlítődne az ár, addig mindenki Dubajból járna át.
A fővárosiak próbálják növelni az itteni bérlők számát, ezért most hoztak egy új szabályt, e szerint az állami alkalmazottaknak Abu-Dzabiban kellene lakniuk. Az intézkedéstől a termelékenység növekedését várják: azzal érvelnek, hogy így kikü-szöbölhető a hosszú autózás okozta kimerültség.

Kína: Távolban, titokban
Kínában a háztartások regisztrációs rendszere, a hukou egészen a császári időkig vezethető vissza. A kínai vezetés azt a munkaerő és a családok országon belüli szabályozott áramlására is használja. Míg régebben a parasztok csak a bejelentett lakhelyükön kapták meg a napi rizsadagot, úgy ma is kizárólag a regisztrált lakhelyen lehet például egészségügyi ellátáshoz jutni, és csak ott van lehetőség a gyereket iskoláztatni. A hukou rendszer – elvileg – a lakhelyén tartja a vidék emberét, a nyolcvanas évek gazdasági fellendülésének motorja viszont épp az olcsó, sok esetben illegális vidéki munkaerő mobilitása volt. Főképp az építő- és feldolgozóipar, ezen belül az élelmiszer-, a dohány-, a textil-, a ruházati, a bőr-, a fa-, a papír- és nyomdaipari ágazat szívja fel az ingázó munkások jelentős részét. Nekik hukou hiányában nincs egészségbiztosításuk, így egészségügyi ellátáshoz lehetetlen hozzáférniük. Az ország méretéből és a távolságokból fakadóan évente egyszer, a kínai holdújévkor látogatnak haza.
Több mint 700 millió ember él vidéken, közülük 240 milliónak nincs állása, és több mint 130 millió vidéki dolgozik a metropolisokban. Újabban néhány nagyobb városban, köztük Sanghajban, már jár bizonyos alap-egészségügyi ellátás az ingázó munkásoknak és iskoláztatási lehetőség általános iskolás korú gyerekeiknek, de ennek színvonala rendkívül alacsony.
A kínai vezetés az infrastruktúra fejlesztésével támogatja azokat a cégeket, amelyek az ország belsejébe telepítik kapacitásaikat, ezzel kissé helyrebillentve a munkaerőpiac felborult egyensúlyát. A hukou rendszer átfogó reformja nélkül viszont nehéz feladat megoldást találni az ingázó és a munkanélküli-tömegek problémájára.

Amerikai Egyesült Államok: Kötődések helyett
Az OECD 2010-es adatai alapján a tagállamok közül az Egyesült Államokban a legmagasabb a munkaerő-mobilitás. Amerikában 2010-ben a lakosság 2,4 százaléka vándorolt államon kívülre, megelőzve a második helyezett Ausztráliát (1,5 százalék) és az Európai Uniót (0,3). Az amerikai mobilitás az itteniek munkához való hozzáállására vezethető vissza. A tengerentúliakban még benne élnek az alapító ősök puritán elvei, és a munkahelyeken gyakran megmosolyogják az európai kollégákat, akik 2-3 hetet nyaralnak egyhuzamban. A hosszabb munkaidő kevesebb magánéletet és kötődést jelent, így az amerikaiak könnyebb szívvel indulnak útnak.
Az amerikai statisztikai hivatal 2010-es adatai alapján a legnagyobb kivándorlás Kaliforniából Texasba, illetve New York államból Floridába irányul. A kaliforniai kivándorlás nem meglepő, hiszen 10,7 százalékos munkanélküliségi rátája majdnem a legmagasabb az Egyesült Államokban. Florida pedig hosszú ideje népszerű desztinációja a New Yorkiaknak.    
Egy 2012-es tanulmány ugyanakkor azt találta, hogy 1990 óta a vándorlások felére csökkentek Amerikában. A jelenséget két fő kiváltó okra vezetik vissza. Az egyik, hogy a vállalati pozíciók egyre kevésbé helyhez kötöttek, a másik pedig, hogy a munkavállalók több információt tudnak a lehetséges új munkáltatóról és munkafeltételekről begyűjteni, mint korábban bármikor, és a látottak gyakran visszavonulásra intik őket.