 |
Kína és Japán kapcsolata évtizedes mélypontra ért azután, hogy Tokió kínai magántulajdonosoktól vásárolt szigeteket. A lépés felkorbácsolta az indulatokat Pekingben, fegyveres konfliktust azonban mégse fognak kezdeményezni, mert óriási árat kellene fizetniük érte.
A térségben jellemzően valamennyi állam területi igényekkel él egy másik állammal szemben. A fő politikai aktorok (Kína, Japán, Korea és India) összetett történelmében fontos elem a területi fennhatóságért folytatott háborúzás. A kisebb országok (Vietnam, Fülöp-szigetek, Malajzia, Indonézia és Tajvan) szintén részt vettek hasonlókban. Ázsia politikai térképe egy aknamező, melyen a legkisebb elhibázott lépés is robbanásszerű változásokat indíthat el.
A legtöbb területi vita apropója valamilyen erőforrás (olaj, gáz, ritka kémiai elem, tranzit úthálózat, hal). Ha csak ennyiről lenne szó, a helyzet minden nehézség ellenére megoldható lenne egy megállapodással, ám ezen igényeknek létezik egy nem érzékelhető dimenziója is. A presztízs pedig aligha osztható kétfelé.
A szigetek körül kialakult feszültség forrása az lehet, hogy Tokió ellenséges forrongást érzékel a régióban. Dmitrij Medvegyev, az orosz fennhatóságot nyomatékosítandó, az utóbbi időben elnökként és miniszterelnökként is ellátogatott a Kuril-szigetekre. Dél-Korea hasonlóképp járt el szintén vitatott területek meglátogatásakor. Kína pedig, hogy elrettentse tőle a szomszédos országokat és a Közel-Keleten csődöt mondott Egyesült Államokat, jelezte érdekeltségét a közeli vizeken.
Tokió álláspontja szerint a konfliktus csak mélyül, ha nem tesz határozott lépéseket. Emellett Japánnak valószínűleg gyakorlati indítékai is vannak. A védelmi miniszter bejelentése szerint amerikai kollégája, Leon Panetta biztosította róla, hogy az Egyesült Államok (Japánnal kötött korábbi szerződése értelmében) egy esetleges összecsapáskor a japán felet támogatná akkor is, ha az a szóban forgó szigetek körül bontakozik ki. Panetta nem kommentálta a bejelentést, de egy ilyen helyzetben Washingtonnak nem sok választása lenne.
Amerikát súlyosan érinti Kína befolyásának növekedése, különösen a csendes-óceáni régióban, ahol így partnerei és szövetségesei között kell választania. Egyedül egyikük sem mer föllépni Kína ellen, és csak két módon lehet elkerülni ezt a forgatókönyvet: a térség országának vagy egy megbízható pártfogóra van szüksége, akinek az ereje legalábbis vetekszik Kínáéval, vagy a pekingi kapcsolatokat kell szorosabbra fűznie.
Az első út csak akkor járható, ha Washington hajlandó konfrontálódni Kínával. Ha viszont az USA kerüli az állásfoglalást a kérdésben, a nyilvánvalóvá vált habozás felboríthatja az egész ázsiai és csendes-óceáni kapcsolatrendszert. Ebből Japán húzhat hasznot. Az Egyesült Államoknak ugyanis fenn kell tartania szövetségesei bizalmát, amit a jelen körülmények közepette leginkább Tokió támogatásával tehet meg. Peking számára ráadásul nem kecsegtet sok sikerrel egy háborús összetűzés az USÁ-val. Tulajdonképpen jelenleg biztosra vehető Washington győzelme egy képzeletbeli összecsapásban. Úgy tűnik, ezt Peking is felfogta, ezért sem küldi a vitatott zóna határain túl a hadi hajóit.
Az államosított szigetek körül kialakult konfliktus valószínűleg mérséklődik a felek kiegyezésével, mert egyikük sem áldozná föl gazdasági kapcsolatait - legalábbis a következő hasonló ellentét felszínre bukkanásáig. Ugyanakkor a politikai összetűzés nem enyészik el, csak ideiglenesen partvonalra kerül és minden bizonnyal idővel újra a felszínre bukkan majd, még kiélezettebb helyzetet teremtve Ázsiában. Ebben az értelemben Oroszország szerepe nem az állásfoglalás, hanem a fejlődés felügyelete lesz. Mi még élvezhetjük a tétlen néző szerepét; azt a luxust, amit az Egyesült Államok oly ritkán engedhet meg magának.
Fyodor Lukyanov politikai elemző, a 2002-ben alapított Russia in Global Affairs című, angol és orosz nyelven megjelenő folyóirat főszerkesztője.