A szerző mindenekelőtt azt hangsúlyozza, hogy nem az motivál minket, hogy észrevesszük, hogy a világ nem teljesen igazságos - ezt kevesen is várnánk el -, hanem, hogy vannak körülöttünk olyan egyértelműen orvosolható igazságtalanságok, melyeket ki akarunk küszöbölni. Ebből kiindulva folytatja Sen az érvelését, mely szerint az orvosolható igazságtalanság azonosítása nemcsak az igazságosságról és az igazságtalanságról való gondolkodásra sarkall minket, hanem központi jelentőségű az igazságosság elméletében is. Vizsgálódásaiban az igazságtalanság diagnózisa elég gyakran szerepel kiindulópontként a kritikai tárgyalásmódhoz. Felteszi azonban a kérdést, hogy amennyiben ez egy ésszerű kiindulópont, akkor miért nem lehet egy jó végpont is. Mi szükség van arra, hogy túlmenjünk az igazságosság- és igazságtalanságérzetünkön? Miért kell, hogy legyen igazságelméletünk? Sen válasza erre az, hogy a világ megértése sosem merül ki a közvetlen észleléseink puszta rögzítésében A megértés óhatatlanul gondolkodást is magába foglal. „Olvasnunk" kell abból, amit érzünk és amit látni vélünk, és meg kell kérdeznünk, hogy mit mutatnak azok az érzetek, és hogyan vehetjük őket figyelembe anélkül, hogy elárasztanának bennünket. Az igazságtalanságérzet szolgálhat ugyan motiváló jelként számunkra, de egy jel nem igényel kritikai vizsgálódást, és tüzetes mérlegelést követel meg az, hogy érvényesek-e a főleg jelekre alapozott következtetések.

Saját igazságosságelméletének plasztikus jellemzése érdekében Sen összeveti azt a főáramú modern igazságosságelméletekkel, és három fő különbséget állapít meg.

Először is, egy olyan igazságosságelméletnek, mely gyakorlati megfontolások alapjául szolgálhat - és Sen a sajátját ilyennek szánja - , azokat a módokat kell tartalmaznia, amelyekkel megítélhetjük, hogy hogyan csökkenthetjük az igazságtalanságot és erősíthetjük az igazságosságot, és nem csupán a tökéletesen igazságos társadalmak jellemzésére kell törekednie - ami manapság a politikai filozófiában sok igazságosságelméletnek oly domináns próbálkozása. A két próbálkozásnak, vagyis annak, amelyik a tökéletesen igazságos berendezkedések meghatározására irányul, illetőleg annak, amelyik azt igyekszik megállapítani, hogy egy konkrét társadalmi változás erősíti-e az igazságosságot, vannak ugyan motivációs kapcsolatai, mindazonáltal analitikailag különállóak. Az utóbbi kérdés, amelyre Sen műve koncentrál, központi jelentőségű az intézményekre, a viselkedésre és az igazságosság egyéb meghatározó tényezőire vonatkozó döntéshozatalban, és az, hogy hogyan vezethetők le ezek a döntések, alapvető kell hogy legyen egy olyan igazságosságelméletben, amelynek célja, hogy zsinórmértéket adjon a gyakorlati megfontolásokhoz arról, hogy mit kellene tenni. Sen szerint kimutatható, hogy teljességgel téves az e feltételezés, hogy ilyen összehasonlító próbálkozást nem lehet elvállalni mindaddig, hogy a tökéletes igazságosság követelményeit előbb ne azonosítottuk volna

Másodszor, Sen amellett érvel, hogy az igazságossággal kapcsolatos racionális gondolkodásnak nem feltétlenül egyetlen, minden mást kizáró eredménye kell, hogy legyen. Szerinte az igazságosságnak számos külön értelmezése lehet, amelyek mindegyike kiállja a kritikai vizsgálatot, de különböző következtetésekre vezetnek. Eltérő irányokba vezető értelmes érvek származhatnak különböző tapasztalatokkal és hagyományokkal rendelkező emberektől, de egy adott társadalomból is jöhetnek, sőt, ami azt illeti, egyazon embertől is.

Az ütköző állítások kezelésében az embernek észérvekre van szüksége saját magával és másokkal szemben is, s nem „el nem kötelezett türelemre", azon lusta megoldás kényelmére, hogy „neked is igazad van a te közösségedben, és nekem is az enyémben". A gondolkodás és a pártatlan vizsgálódás lényeges. Mindazonáltal a legkörültekintőbb kritikai vizsgálat is hagyhat ütköző és versengő érveket, amelyek nem küszöbölhetők ki pártatlan vizsgálódással. A gondolkodásnak és a pártatlan vizsgálódásnak a szükségességét semmiképp sem csorbítja annak lehetősége, hogy versengő prioritások maradhatnak fenn az értelemmel való szembesítés után. A pluralitás, melyhez végül eljutunk, a gondolkodás eredménye, nem az attól való tartózkodásé.

Harmadszor, szerinte az orvosolható igazságtalanság jelenléte inkább viselkedési vétkekhez kapcsolódik, és nem intézményi hiányosságokhoz Az igazságosság végső soron azzal függ össze, hogy miképp élik életüket az emberek, és nem pusztán az őket körülvevő intézmények természetével. Ezzel szemben sok alapvető igazságosságelmélet túlnyomórészt arra koncentrál, hogy hogyan kell „igazságos intézményeket" felállítani, és csupán származékos és másodrangú szerepet tulajdonítanak a viselkedési jellemzőknek.

Jóllehet Sen az igazságosság alapelveit nem intézmények tekintetében definiálja, hanem az érintett emberek élete és szabadságai tekintetében, mégis, az intézményeknek szerinte is feltétlenül jelentős eszköz-szerepet kell játszaniuk az igazságosságra való törekvésben. Az egyéni és társadalmi viselkedés meghatározóival együtt az intézmények megfelelő megválasztása döntően fontos helyet foglal el az igazságosság növelésére irányuló vállalkozásban.

Sen ezzel összefüggésben hangsúlyozza, hogy művében a demokrácia a közösségi gondolkodás tekintetében kerül értékelésre, ami a demokráciának „megvitatás révén való kormányzásként" történő értelmezéséhez vezet.

Sen saját elméletének előzményeiről szólva leszögezi, hogy a könyvében bemutatott igazságosság-elemzés sokat merít az európai felvilágosodás gondolataiból, mindazonáltal leszögezi, hogy ez az intellektuális kapcsolódás nem teszi a könyv eszmei hátterét kifejezetten „európaivá". Sőt, művének szerinte az egyik szokatlan, mondhatni különc vonása, összehasonlítva az igazságelméletről szóló más írásokkal az, hogy sokat merít a nem-nyugati társadalmak eszméiből, különösképp az indiai gondolkodástörténetből, de máshonnan is.

Végül említsük meg Sennek azt a gondolatkörét, mely a gondolkodás helyére és szerepére vonatkozik az igazságosság tárgyköre kapcsán. Szerinte nincs kibékíthetetlen ellentét az ész és az érzelmek között, és az utóbbiakat is be lehet vonni a vizsgálódásba. Szerinte az előítéletek nem a gondolkodás hiányának, hanem túl egyszerű, durva gondolkodásmódnak a következményei, s ez reménykeltő lehet, hiszen a rossz gondolkodással szembeállítható egy jobb gondolkodás.