Amennyiben az előző bekezdésből töröljük az „apróbb pontatlanságokat" - ha Woodford tanulmányban volt is nominális GDP alapú célkövetésre felszólító „üzenet", akkor az Matthews-on kívül nem sok ember számára volt látható - egy érdekes felvetés azért marad: vannak, akik a gazdasági problémák megoldásának lehetőségét a monetáris politika működését vezérlő szabályok módosításában látják, s a nominális GDP alapú célkövetésben meg is találták a változtatás helyes irányát. Érdemes néhány szót ejteni a felvetés előnyeiről, illetve hátrányairól.

A monetáris politika működése az eszközök - operatív célok - transzmissziós mechanizmus - célkitűzések fonalra fűzhető, azaz a döntéshozó úgy választja meg eszközeit, hogy teljesüljenek azok az operatív célok, amelyek a gazdasági szereplőket a célkitűzéseknek megfelelő döntések meghozatalára ösztönzik. Ha úgy gondoljuk, hogy a gazdaság „nem jól működik", és a vele kapcsolatos problémák a monetáris politika módosításával megoldhatók, akkor az alábbi három igényt (vagy ezek tetszőleges kombinációját) fogalmazhatjuk meg (1.) a monetáris politikai döntéshozó változtasson a felhasználni kívánt eszközök körén, (2.) szabályozó, információ szolgáltató, korlátozó szerepével élve alakítsa át a gazdasági szereplők döntési környezetét, (3.) esetleg módosítsa célkitűzéseit.

A ... célkitűzések rendszerének használata - ahol a kihagyott helyre számos változót behelyettesíthetünk - a várakozások „lehorgonyzásával" könnyíti a monetáris politikai döntéshozó munkáját, így annak módosítása az előbb vázolt kategóriák közül a másodikba tartozik. Egy ilyen rendszerben a központi bank megígéri, mindent megtesz annak érdekében, hogy a ... változó a célként kitűzött szintnek megfelelően alakuljon, s miután döntési környezetének jellemvonásai (függetlenség, átláthatóság, elszámoltathatóság) erősítik a gazdasági szereplők monetáris politikai döntésekbe vetett hitét, a várakozások a célnak megfelelő szinten alakulnak.

Adódik a kérdés, hogy vajon tényleg bekerülhet-e a ... helyére a nominális GDP, és ha a válasz igen, van-e a nominális GDP alapú célkövetésnek olyan előnye az inflációs célkövetéssel szemben, amely indokolna egy azonnali váltást, vagy legalább egy Matthews-szintű lelkesedést?

Mielőtt még válaszolnánk a kérdésekre, érdemes tisztázni, hogy a központi bankok jelentős része ugyan eszköz-független, de nem cél-független. A gazdasággal kapcsolatos információikat, és saját szaktudásukat teljes mértékben kihasználva szabadon dönthetnek az eszközök alkalmazásáról, de a végső célt egy magasabb szintű legitimitással rendelkező szervezet (Parlament, Kongresszus) határozza meg. Ott, ahol a végső cél az árstabilitás biztosítása, felesleges nominális GDP alapú szabályról beszélni. Ott azonban, ahol az árstabilitás mellett megjelenik a teljes foglalkoztatás iránti igény is, a kérdésnek van létjogosultsága, és már csak azt kellene tisztázni van-e értelme.

Egy nominális GDP alapú célkövetés rendszerét alkalmazó monetáris hatóságnak meg kellene határoznia a nominális GDP optimális növekedési ütemét, rögzítenie kellene a változó ideális pályáját, s deklarálnia kellene, hogy eszközeit mindig az aktuális nominális GDP pályára simítása érdekében veti be. Az amerikai állapotra lefordítva: ha a gazdaság problémája az alacsony inflációval együtt megjelenő elégtelen kereslet (=az ideálisnál alacsonyabb nominális GDP), akkor a nominális GDP alapú célkövetés rendszere mellett a gazdasági szereplők a monetáris kondíciók lazítására, s magasabb inflációra számíthatnának, az inflációs várakozások növekedése az alacsony nominális kamat mellett jelentős mértékben csökkentené a reálhozamokat, amely a gazdasági szereplőket kiadásaik előre hozására ösztönözné, így a kereslet (kibocsátás, foglalkoztatás) növekedhet. Növekszik ugyan az árszínvonal (=magasabb infláció), de inflációs torzítástól (=túlzottan magas infláció úgy, hogy még a kibocsátás sem növekszik) nem kell tartani, mert a monetáris politika azonnal szigorít a feltételeken, ha a nominális GDP eléri az ideális szintet.

Jó hír az elképzelés lelkes támogatói számára: az Egyesült Államok monetáris hatóságának működése az elmúlt évtizedek alatt leginkább egy olyan kamatszabállyal volt jellemezhető (=Taylor-szabály), amely alapján a monetáris kondíciók szigorítására lehetett számítani, ha túl magas volt az infláció, és/vagy a kibocsátás a természetes szint fölé került; alacsony infláció, és negatív kibocsátási rés esetén pedig a bankközi piacon érvényesülő kamatláb csökkentése érdekében vetette be eszközeit a Fed. A kamatszabály és a nominális GDP alapú célkövetés között tehát „csak" paraméterekben, azaz a reakció erősségét jellemző mutatóban van különbség. Rossz hír azonban, hogy ez valószínűleg számít.

További rossz hír, hogy problematikus a dolog megvalósíthatósága is. Egy szabály akkor képes a várakozások lehorgonyzására, ha az egyszerű, érthető és könnyen ellenőrizhető. Míg például inflációs adatokat a mutató létrehozásával megbízott szervezet gyakran közöl, a nominális GDP adatokkal „csak a gond van". Előállításuk a döbbenetes mennyiségben feldolgozandó információ-töredék miatt idő-igényes, a folyamatot adat-hiány és számítási problémák torzítják, így szükség van a végső értéket nem triviális mértékben módosító utólagos revíziók sorozatára. A „könnyen ellenőrizhető" kitétellel tehát gond lehet. De problémát okozhat az érthetőség is: érdemes volna lefuttatni egy felmérést, vajon azok közül a gazdasági szereplők közül, akiknek a döntési környezetét éppen szűkíteni akarjuk a szabályunkkal, hányan képesek pontosan megfogalmazni a nominális és a reál GDP közti különbséget.

A nominális GDP alapú célkövetés felvetése most inkább érdekes, mint hasznos, s ha valaki meg van róla győződve, hogy a megszokott monetáris politikai elveken változtatni kell, mert (1.) minden gazdasági problémára amúgy is ez a sztenderd válasza, vagy (2.) észleli hogy a tovább-nem-csökkenthetően alacsony nominális kamat mellett nincs más megoldás, a szabályok módosítása helyett érdemes inkább az „eszközök" területén keresgélnie. És akkor lehet, hogy tényleg Woodford cikke az „év talán legfontosabb akadémiai tanulmánya", mert az pont erről szól.