Miközben szeptember végén a világ legbefolyásosabb vezetői az Egyesült Nemzetek Közgyűlésén találkoztak, addig egy másik esemény is több száz diákot, hivatalnokot, szociális munkást és újságírót gyűjtött össze, hogy megtárgyalják a világ legszegényebb embereinek sorsát.

A szegénység azon borzalmas körülmények között élő egymilliárd ember szenvedése, akik kevesebb mint napi egy dolláros családi bevételből próbálnak megélni. A törekvés, hogy ezt az állapotot megszűntessék egyidős az ENSZ-szel. Eleinte a megoldás egyszerűnek tűnt: a szegény tömegek a szegényebb országokban élnek, ezért a helyzetük javítása érdekében azon országokat kell támogatni.

Az elmúlt 60 évben jelentős összegeket költöttek a közpénzekből és jótékonysági alapokból a fejlődő országok és régiók támogatására, aminek eredményeként mostanra már sokat fejlődtek. Az 1990-es és 2000-es években soha nem látott mértékben csökkent a szegénység, ám ennek fő oka nem a segélyekben, hanem a gazdasági növekedésben és az urbanizációban keresendő.

Andy Sumner, aki talán a téma legismertebb kutatója, „szegénységi paradoxonként" emlegeti a jelenleg végbemenő folyamatot. Míg 20 évvel ezelőtt 90 százalékuk még a legszegényebb országokban élt, addig mára 80 százalékuk a közepes bevételű országokban él, s ekképp nem kap segélyeket. Épp ellenkezőleg, ők azok, akik más országokat támogatnak.

A Kanadához hasonló országok két problémával fognak szembesülni. Az adófizetőik nem fogják támogatni az ötletet, hogy továbbra is olyan országokat támogassanak, amelyek immár jelentős exportőrökké váltak. Ebből következően képesek a nemzeti határokon belül rendelkezésre álló forrásokból megteremteni a szegénység felszámolásához szükséges kereteket. Ennek során azonban az egyes kormányzatok aligha veszik majd jó néven, ha megmondják nekik, hogyan kezeljék a vagyoni egyenlőtlenséget.

Ezek az országok mégis segítségre fognak szorulni, hiszen csapdába kerültek. Elég bevétellel rendelkeznek, hogy a szegénységet visszaszorítsák (Dr. Sumner számításai szerint a GDP 1-2 százalékára van ehhez szükség), ehhez azonban meg kell adóztatniuk a középosztályt. Ebben a rétegben vannak azok is, akik nemrég emelkedtek csak ki a szegénysorból, jövedelmük pedig jellemzően mindössze napi 2 dollár.

„A növekedés önmagában nem lesz elegendő" - érvel Sumner. „Továbbra is jelentős lesz a szegénység. Találniuk kell egy megoldást, hogy a vagyonuk gyarapodjon - és ez az, ahol a segítség szükséges." Nem vagyunk gazdag felettesek többé, hanem társországok, akik egy közös problémával néznek szembe.